Rácz Árpád, a folyóirat főszerkesztője a rendezvény elején elmondta, hogy a 22.000 példányban megjelenő kiadvány 35 éves története során már többször jelentetett meg várostörténeti számot. A jelen szám elkészülésében jelentős szerepet játszott Bagi Zoltán Péter, Győr Megyei Jogú Város Levéltárának igazgatója, aki javaslatokat tett arra, hogy milyen írások szerepeljenek a lapban. Eredetileg 80 oldalasra tervezték, végül 100 lett, így sajnos az eredetileg leadott írások közül többet ki kellett hagyni, egyes cikkeket pedig sűríteni, ezekről Rácz Árpád döntött.

Bagi Zoltán Péter beszélt a kiadvány keletkezési körülményeiről is. Ő kereste meg a tematikus szám ötletével Rácz Árpádot és prof. dr. Dézsi Csaba András polgármestert. Három, egymással is összefüggő tényező miatt tartotta fontosnak a felvetést. Az egyik Győr történetének bemutatása volt, egyes települések históriáját ugyanis nehéz kutatni, az oszmán hódoltság és a történelem viharai, valamint természeti csapások és egyéb kártevők miatt az iratok nagy része megsemmisült. Sok esetben csak a 18. századtól rendelkezünk megfelelő forrásbázissal. Győr szerencsére nem tartozik közéjük, jelentős múlttal rendelkezik. Műemlékek tekintetében is gazdag. Fontos tehát ezeket az értékeket bemutatni, és közérthető formában a közönség elé tárni. Részben Győr lakosainak okulására, részben pedig a szélesebb közönséggel is megismertetni. Hiszen a turizmusra is élénkítően hathat: olvasva ezt a számot talán többen ellátogatnak városunkba, hogy a saját szemükkel is lássák az itt bemutatott értékeket.

A lapszám méltatása után a kiadvány néhány szerzője mutatta be témáját az érdeklődő közönségnek. Elsőként Nemes Gábor, az Egyházmegyei Gyűjteményi Központ intézményvezetője A Szent László-herma kalandos történetéről beszélt. A Szent László-herma tulajdonképpen szent királyunk fejereklyéje és annak tartója – a Szent Korona és a Szent Jobb után a legfontosabb ereklye nemcsak a katolikus hívek, hanem minden magyar ember számára.

A lovagkirályt az általa alapított váradi székesegyházban temették el. Sírja szinte azonnal kultikus hellyé vált, csodás gyógyulások történtek, illetve istenítéleteket is tartottak fölötte. 1188-ban III. Béla király Rómában kezdeményezte III. Kelemen pápánál I. László király szentté avatását. Gregorius de Sancto Apostolo bíboros, pápai legátus alaposan kivizsgálta az életét és a hozzá kapcsolódó csodákat, végül 1192-ben III. Celesztin pápa a szentek sorába emelte Lászlót. Az avatás kapcsán Dénes mester nyitotta fel a sírt, ekkor emelték ki a fejereklyét, illetve a karereklyéjét, amely később Zágrábba és Raguzába került.

A fejereklye számára már ekkor is készült tartó, amely szerencsésen átvészelte a tatárdúlást, viszont az 1400-as évek elején elpusztult egy tűzvészben. A relikvia azonban a csodával határos módon túlélte. Ezután készítette Andrea Scolari váradi püspök a jelenlegi hermát. 1443-ban földrengés sújtotta Váradot, a relikvia azonban sértetlenül került elő a székesegyház romjai alól. A becses ereklye Náprághy Demeternek köszönhetően került Győrbe 1607-ben, aki elmenekítette a hermát Váradról értékes műgyűjteményével együtt. A herma megsérült a szállítás közben, Prágában javították ki, és ekkor készült a ma látható korona. 1619-ben a püspök végrendeletében a becses relikviát minden vagyonával együtt a győri székeskáptalanra hagyta.

1763-ban földrengés rázta meg Komáromot, amely Győrben is komoly károkat okozott. Zichy Ferenc püspök háromnapos könyörgést rendelt el, amelyet az oltáriszentséggel vonuló körmenet zárt. Ennek ellenére újabb földrengés volt a városban. Másnap körmenetet tartottak a Szent László-hermával. Mivel ezt követően nem történt újabb természeti csapás, a püspök elrendelte, hogy minden évben tartsanak körmenetet. 1861-ben Simor János püspök a Héderváry-kápolnát újjászentelte Szent László tiszteletére, és itt helyezte el a hermát. 2011-ben természettudományos vizsgálatokat végeztek a relikvián: készült CT, 4D-s felvétel, vettek DNS-mintát, és készült arcrekonstrukció is, ami nem hasonlít a hermára, de a DNS vizsgálat bizonyította, hogy Árpád-házi személyről van szó, így személyazonossága újabb bizonyítást nyer.

A második előadást Bagi Zoltán Péter tartotta A Nyugat pajzsa. Győr, a végvidék legfőbb erőssége címmel. Győr stratégiailag fontos helyen fekszik, Buda, Pozsony és Bécs metszéspontjában. Az Oszmán Birodalom számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar kérdést Bécs elfoglalásával lehet megoldani. Az utolsó jól erődíthető hely Bécs előtt a győri erősség volt, azonban már az első, 1529-ben II. Szulejmán által vezetett támadás bizonyította, hogy a Káptalandombon álló középkori vár a tűzfegyverek terjedése miatt védelemre alkalmatlan.

Buda, Esztergom és Székesfehérvár eleste után Győr hadászati szerepe felértékelődött. Jelentős létszámú, 1500-2000 fős hadat vezényeltek ide, és az 1550-es, 1560-as években megkezdődött a védelmi rendszer kiépítése itáliai és német mesterek tervei alapján. A 16. században azonban nem készült el teljesen. Elég csak a hadi eseményekre és Leo Mihály sáncmester védművekkel kapcsolatos megállapításaira gondolnunk. A védekezés így is jelentős költségekkel járt, melyet az alsó-ausztriai rendek finanszíroztak, cserében ők választhatták ki a főkapitányt (Obrist). A 16. században a város kétszer cserélt gazdát. 1594-ben Szinán nagyvezír támadta Győrt. Ferdinand Graf von Hardegg parancsnoksága alatt szeptember 29-ig sikerült ellenállni az ostromnak. Végül a vár feladása mellett döntöttek, mert már nem tudták tovább tartani az erősséget. Hardegget és Niccolo Perlin sáncmestert ezért esküszegés és felségárulás vétsége miatt jobb kezük levágására és fejvesztésre ítélték, és kivégezték.

A vár elvesztése óriási pánikot keltett, egyesek egyenesen úgy fogalmaztak, hogy amennyiben az uralkodó nem tesz valamit Győr visszafoglalása érdekében, akkor behódolnak az Oszmán Birodalomnak. Már 1595-ben felmerült a vár visszafoglalása, de végül a hadak Esztergomhoz vonultak. 1596-ban Adolf von Schwarzenberg tett javaslatot az erősség visszavételére, de csak 1597-ben történt keresztény támadás. Miksa főherceg kis létszámú hadával és tüzérségével megpróbálta kiéheztetni a védőket, de nem jártak sikerrel, a szerdár megjelenése miatt kénytelenek voltak feladni. 1598-ban Georgo Basta terve alapján petárdával próbálták felszabadítani a várat. S bár a győriek tudatában úgy szerepelt, hogy a csodafegyvert a világon először itt vetették be, valójában a németalföldi vallásháborúk korában fejlesztették ki, és Karl von Mansfeld hozta magával a Magyar Királyságba. Már Esztergom 1595-ös ostrománál be akarták vetni, de a magas vízállás nem tette lehetővé. Végül Tata 1597-es visszafoglalásánál alkalmazták először, sikerrel.

Győr visszafoglalására Adolf von Schwarzenberg és Pálffy Miklós haditerve szerint 1598. március 28-ról 29-re virradóan került sor. Éjjel 11 körül szerencsés körülmények között indult meg a támadás, ugyanis a felhők eltakarták a Holdat, és sikerült a petárdát felszerelni, majd felrobbantani. S bár Ibrahim Pecsevi török történetíró szerint a vár védői részegesek és ópiumtól bódultak voltak, a valóságban nagyon is kemény ellenállást tanúsítottak, majdnem megfordították a csata végkimenetelét. Thököly Sebestyén javaslatára Schwarzenberg üzent a falakon kívül álló Pálffy Miklósnak, hogy lovasaival vonuljon be a hadak megsegítésére. A lovasok nem akartak gyalogos kézitusába bocsátkozni, de Pálffy jó példával járt elöl, így sikerült megfordítani a csata kimenetelét. A törökök beszorultak a Szentdombi-bástyába, amit az ott tárolt lőporral felrobbantottak, a Kastély-bástya védői viszont feladták a harcot. A győzelem Európa-szerte hatalmas örömöt váltott ki, Győrben pedig egészen a 19. század közepéig évente körmenettel emlékeztek a város felszabadulására.

Prof. dr. Dézsi Csaba András A vaskakas és a Győr-keresztek, valamint dr. Oross András A szabad királyi város című előadása az előadók egyéb elfoglaltsága miatt elmaradt, de írott változatuk olvasható a Rubiconban.

A harmadik előadó Székely Zoltán volt A barokk Győr című előadásával. Győr barokk bástya, mert bár az antik mondás szerint fegyverek közt hallgatnak a múzsák, a 16. század végén, a 17. század elején mégis jelentős barokk művészeti alkotások születek. A jezsuiták a 17. század elején telepedtek meg városunkban, és kezdték el a templom és a rendház építését. Ismerjük ezek 1696-os építési alaprajzát is, ami a tervezett átalakítások miatt készült, ekkor épült meg a patika is. A templomban elhelyezett oltárok a katolikus újjászületést és a város protestáns lakossága megtérítésének célját szolgálták, tudatos ikonográfiai program részei, egyben a barokk művészet korai alkotásai. 1642-ben készült el a Magyar szentek oltára, amely nemcsak a magyar barokk festészet egyik legkorábbi alkotása, hanem a Patrona Hungariae téma első feldolgozása is. Az alkotás Szent Istvánt ábrázolja, ahogy az országalma átadásával felajánlja országát Szűz Máriának és a kis Jézusnak. Az előtérben pedig magyar szentek: Szent Adalbert, Szent Márton, Szent László és Szent Imre láthatók. Patrona Hungariae feliratú pajzsaikkal védik a turbános törököktől az angyal által tartotta címer képében megjelenő Magyarországot. A Patrona Hungariae téma abból a gondolatból származik, hogy a török dúlás Isten büntetése bűneinkért. Pázmány Péter ezt azzal egészítette ki, hogy büntetés azért, mert a magyarok elfordultak az ősi, katolikus hitüktől, Szűz Máriától és a szentektől. Vissza kell hát térni a katolikus egyház kebelébe, és meg kell valósítani Mária országát (Regnum Marianum). Az oltárkép felett az oromzaton Szent Mihály arkangyal alakja kapott helyet, aki kardjával lesújt a lábánál lévő turbános törökökre és a galléros protestáns prédikátorokra.

A Szent Pál megtérése oltár 1642-ből származik, Sibrik Pál győri vicekapitány megrendelésére készült. A kép érdekessége, hogy a megrendelő szinte bizonyosan protestánsnak született, fia a jezsuitáknál nevelkedett, és az egész család áttért a katolikus vallásra. A Szent Pál megtérése kép így Sibrik Pál áttérésének emlékképe, amit az is erősít, hogy a kép hátterében Damaszkusz helyett Győr látképe látható. A Győzedelmes Mária oltárképet a Mária confraternitas rendelte, és előképe a párizsi Notre-Dame székesegyházban található, míg a rendház 1667-ben készült kapuja Széchényi György püspök címerével és címeivel Rubens antwerpeni házának kapujával mutat hasonlóságot.

A karmelita templom az érett barokk egyik kimagasló alkotása, Martin Wittwer tervei alapján készült 1721 és 1728 között. Érdekessége, hogy eredetileg kupolával tervezte meg az épületet, ami különleges a barokk építészetben. Végül maga is túl nagyvonalúnak érezte, és áttervezte a templomot. A székesegyház és a Püspökvár barokk átépítése Zichy Ferenc püspök nevéhez fűződik, aki nagy műértő volt, és a legjobb mestereket igyekezett megnyerni a felújításokhoz. Több portrét is festetett magáról, sőt ezüst érmet is veretett, így több ábrázolás maradt fenn róla.

Megbízásából 1767-ben Melchior Hefele alkotásaként megszületett a Könnyező Szűzanya képét övező oltár, melyen Szent István és Szent László is helyet kaptak. 1772-ben készült el A magyar szentek apoteózisa címmel a mennyezetkép. 1775-ből származnak az ún. fekete oltárok, amelyektől a győri legendárium úgy tudja, hogy eredetileg ezüstből készültek, és Napóleon 1809-es hadjárata miatt feketítették be őket, nehogy bajuk essen. Az igazság az, hogy ólomból készítette J. G. Mollinarolo. 1763-ban készült el a díszes orgonaszekrény. Az átalakítások nemcsak az oltárokat, hanem a gyertyatartókat, örökmécsest, a padokat és a sekrestye berendezését is érintették. A székesegyház ekkor nyerte el mai alakját.

Nagy-L. István az 1809-es győri csatáról szóló előadásában arra kereste a választ, hogy igazak-e Petőfi Sándor A nép nevében című versében megfogalmazott vádjai az inszurrekciós csapatok futásával és gyávaságával kapcsolatban. Az előadó megjegyezte, hogy a korábban használt nemesi felkelés helyett szerencsésebb az inszurrekció szó használata, hiszen nemcsak a nemesek, hanem a szabad királyi városok is küldtek katonákat, a felkelők legalább egyharmada nem volt nemes. A csata előzményeiről elmondta, hogy az 1809-es háborút I. Ferenc osztrák császár és magyar király robbantotta ki, mert lehetőséget látott a Spanyolországban súlyos harcokat vívó Napóleon németországi uralmának megdöntésére. A harcot három hadszíntéren vívták: a Duna medencéjében, Itáliában és német területeken. Kezdetben mindhárom hadszíntéren császári-királyi sikerek születtek, de utána fordult a hadiszerencse. A Duna mentén Napóleon átvette a parancsnokságot. Május 13-án a francia hadak Bécset is elfoglalták, azonban Károly főherceg május 21-22-én az aspern-esslingi csatában élete első nagy vereségét mérte Napóleonra. Az itáliai hadszíntéren János főherceg visszavonulásra kényszerült, és a Piave átkelőjénél vívott csatában súlyos vereséget szenvedett május 8-án. Csapatait három részre osztotta, maga a legnagyobb erő élén Magyarországra vonult vissza, hogy csatlakozzon az ott állomásozó fősereghez. József nádor, a magyarországi inszurrekció parancsnoka Győr mellett gyülekeztette az éppen csak megszervezett csapatait. A gyengén felszerelt és kiképzetlen inszurgensek nem álltak készen a harcra. Június 12-én Tét mellett egyesültek az inszurgensek a visszavonuló csapatokkal, majd Győrszabadhegy mellett vonultak táborba. A franciák támadásokkal próbálták zavarni a vonulást. A legnagyobb támadás a csanaki domboknál bontakozott ki a francia könnyűlovasság, valamint a magyar huszárok és inszurgensek között. A harcoknak a leszálló éjszaka vetett véget, a csanaki dombok a franciák kezébe kerültek, de a sereg táborát sikerült megvédeni.

A két – létszámukat tekintve közel azonos – sereg a következő napon megütközött egymással. A császári-királyi sereg fele részt inszurgensekből, fele részt reguláris alakulatokból állt. A csata 12 óra körül kezdődött meg. Az ütközet alatt nagy számú, hat lovas támadást indítottak a franciák. A császári-királyi csapatok keményen harcoltak, annak ellenére is, hogy nem túl jól felszerelt és újoncnak számító nemesi felkelő huszárokból állt a lovasság. Az árkokkal átszegdelt terep a tapasztalatlan lovaknak sem tett jót, akik az ágyúdörgéshez sem voltak hozzászokva. A velük szemben álló rutinos francia lovasság végül fokozatosan visszaszorította a bátorságban híján nem lévő magyarokat. Fél öt körül a császári-királyi csapatok kénytelenek voltak visszavonulni. A franciák 4500 fős veszteséget szenvedtek el, ami hatalmas szám, azt mutatja, hogy nem egy könnyen kivívott győzelemről volt szó. A másik oldalon 7800 fő volt a halottak, sebesültek, fogságba esettek és eltűntek száma.

Tehát lánglelkű költőnk tévedett, a győri csata egy nagy küzdelemben, jelentős véráldozat árán kivívott győzelem volt. Az egyesült császári-királyi és inszurgens hadsereg keményen küzdött és becsülettel állt helyt a világ akkori legjobb hadserege ellen. Szó sem volt gyáva menekülésről.

Honvári János Horváth Edéről szóló előadását azzal kezdte, hogy Horváth Ede és a Vagongyár két egymástól elválaszthatatlan dolog, ugyanakkor emlékének ápolását nem igazán meri senki felvállalni. Emléktábla egyedül a Rába Magyar Vagon- és Gépgyár lakótelepén őrzi nevét. Korábbi ménfőcsanaki lakóházán munkatársai helyeztek el emléktáblát, de özvegye halála után a házat eladták, lebontották, és az új épületre értelemszerűen már nem helyezték vissza. Nevét nem viseli sem utca, sem tér. A magyar jogszabályok kimondják, hogy közterület, illetve közintézmény nem viselheti olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában aktívan részt vett. Erről az adott személy tevékenységét vizsgáló Akadémiai Bizottság foglalhat állást. Horváth esetében nem támogatták, hogy utcát nevezhessenek el róla. Idén viszont, születésének 100. évfordulóján könyv jelenik meg az életéről, és talán ez alapján más döntés is születhet a jövőben. Az előadó nem kívánta Horváth Ede életrajzát részletesen bemutatni, mindössze a vele kapcsolatos sztereotípiát vizsgálta meg. Az egyik ilyen tévhit, hogy mivel kommunista és sztahanovista volt, valamint a központi bizottság tagja, ezért ért el jelentős sikereket. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Vezetői érdemeiért választották be a bizottság tagjai közé. Ugyanakkor a Vörös Csepel tönkrement, holott a vezetője szintén tagja volt a Központi Bizottságnak. Érdekes, hogy a Vagongyár pont akkor kapott jelentős, 3 milliárd forintos anyagi támogatást, amikor Horváth Ede nem volt a bizottság tagja. Fegyelmi ügye miatt ugyanis 1966-ban nem vehetett részt a bizottság munkájában, sőt 1966 és 1970 között nem is volt a tagja.

A másik sztereotípia, hogy meggyőződéses kommunistaként mindenben kiszolgálta a párt akaratát. Ugyanakkor sok esetben az észszerűség és az aktuális szükségletek szerint cselekedett. 1966-ban például az áremelések idején megszorításokat kellett bevezetni, és elbocsátani a felesleges embereket. Bár erre központi utasítás is volt, sokan nem hajtották végre a kellemetlenségektől félve. Horváth Ede ezt bátran megtette, és felvállalta az ezzel kapcsolatos konfliktusokat. Ugyanígy tett 1979-ben is, amikor az 1973-as olajválság miatt kialakult helyzetben 800 embert bocsátott el, és szigorúbb normákat, munkafegyelmet és ellenőrzéseket vezetett be. A harmadik sztereotípia, hogy ő volt a nagy „bekebelező”, aki sorra olvasztott be gyáregységeket, pl. a sárvári, pápai, kapuvári és mosonmagyaróvári üzemeket. Azonban ezeket a beolvasztásokat sok esetben az érintett gyárak vezetői kezdeményezték.

Utolsó előadásként Hajba Ferenc beszélt Markó Iván és a Győri Balett kapcsolatáról. Az előadó azzal kezdte, hogyha a világon valami létrejön, az okkal történik, és valamiféle szükségszerűség hozza létre. A Győri Balett esetében ez nem így volt. Győr iparváros, és nem rendelkezett különösebb táncos hagyományokkal, bár volt egy kiváló színháza. A Győri Balett létrejötte a véletlen műve, és az alapítók szándéka ellenére kicsi volt a valószínűsége, hogy megvalósul. Markó Iván a világ egyik legjobb táncosa volt, aki lenyűgözte egy végzős balettos osztály tagjait. Elhatározták, hogy együtt maradnak, és megszerzik őt a vezetőjüknek. Markó nem ismerte őket, ezért Kiss János KISZ titkárt kérték fel közvetítőnek. Ő maga sem hitte, hogy a híres táncos hátrahagy mindent, és vállalja a feladatot. A Győri Balett létrejöttében a kulturális élet vezetőjének, Pozsgai Imrének is jelentős szerepe volt, bár ő maga sem hitt benne, hogy összejöhet a dolog. A véletlenek együttállása azonban úgy hozta, hogy Markó Iván igent mondott.

Az 1979. november 2-án létrejött társulat Győrt választotta új otthonának. Itt alig egy éve készült el a színház, ami kifejezetten színháznak épült. A társulat tehetségével, tenni akarásával és új víziójával meghódította a várost. Az új vízió a szabadságra, önismeretre, önmegvalósításra és közösségépítésre épült. Az első próbán körbe ültek, elhangzott, hogy a kocka el van vetve, majd megkezdődött a közös munka. A sikerekben Gombár Juditnak, Markó feleségének is jelentős szerepe volt, aki nemcsak jelmez- és díszlettervezőként, hanem koreográfusként is segítette munkájukat. Az első előadás tomboló siker lett, a világkritika is elismerően szólt a társulatról. Nem lehetett jegyet kapni az előadásokra, olykor a tűzoltóságnak is be kellett avatkoznia, mert annyian szerettek volna lépcsőjeggyel bejutni, hogy már csak állni lehetett, és ez kifejezetten balesetveszélyesnek számított. Igazi táncszínház volt, eredeti ötletekkel.

A korszak vége ugyanolyan sistergősen és váratlanul ért véget, sajnos meglehetősen méltatlanul. Markó Iván küldetéses művész volt, akinek szüksége volt egy kiválasztottra, de az általa jelölt személy nem tetszett a társulatnak. Egyik napról a másikra otthagyta a társulatot, és letiltatta az összes előadást. Dönteniük kellett: feladják vagy folytatják. Ráadásul az 1991-es pápalátogatás alkalmával őket kérték fel, hogy a Szent Margit legendát dolgozzák fel, és mutassák be a pápának. Viszont ennek a koreográfiáját is letiltották. Végül hatalmas akarással és kemény munkával sikerült időben létrehozni az előadást, ami óriási siker lett. II. János Pál pápa is elismerően nyilatkozott róla. A társulat talpra állt, és a mai napig működik.

A konferencia ezzel az előadással zárult, de akinek felkeltette a figyelmét valamelyik előadás, az elolvashatja a Rubicon Győri századok számában, illetve további érdekes írásokat is találhat a város múltjáról.

Bartha Annamária