„Miközben gyűjtöm őket, elgondolkodom a képeken, a különböző motívumok kompozícióin és párosításain, azon, hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz, hogyan formálnak és alakítanak át különböző jelentéseket. A festés folyamata azonban képlékeny és nem teljesen kiszámítható – hirtelen megváltozhatnak olyan dolgok, amelyekre nem számítottál. Én elsősorban játszom. Néha egyszerűen csak ellentéteket hozok létre. Csak a kompozícióra koncentrálok, az értelmezés a néző dolga. Ha egy fotórealista közelképet festek egy személyről, egy kisebb jelenetet geometrikus absztrakt kompozícióként, és még egyet a háttérben, ahol talán egy komikus figura van, azt mondom a nézőnek, hogy „menj ki az utcára és nézz körül”. Furcsa ruhákat, érdekes arcokat, helyzeteket és pillanatnyi véletleneket fogsz találni. Szeretem az egyszerű, banális témákat, mert a valóság tele van velük.”

Pintér Gábor annak a fiatal festőgenerációnak a tagja, akik a hagyományos festészeti hagyományokkal és elfogadott megközelítésekkel szakítva a festészettől addig távol álló képi elemeket, képalkotó technikákat alkalmaznak. Műveiben mind a mozgókép, mind a gyors grafika formavilága teret kap. Festményei bár hagyományos technikával (olaj, vászon) készülnek, de emellett papíralapú és installációs művekkel is foglalkozik. Alkotásainak figurái közel állnak a karikírozó ábrázoláshoz, képi szcenáriói jelenünk társadalmi tablói, életképei, refelxiói. Erőteljes gesztusokkal festett figurái szabad asszociációkkal kapcsolódnak a képek történeteibe. Nem ad támpontokat a nézőnek a narratíva felfejtéséhez, az össze nem illő koncepciók egymás mellett való megjelenítése, az ellentétek ütköztetése zavarba is hozza a szemlélőt, így a kép végső magyarázatát a befogadó adja meg. Pintér Gábor egyéni kiállítása a Torulában az elmúlt években készült festményeiből, installációiból válogatva vezeti be a látogatót saját izgalmas festői gondolkodásába.

Laura Amann bécsi kurátor és építész a következőket mondja a művészről és alkotásairól: „Hogy Pintér Gábor figurális festő volna, nem éppen valótlan állítás, de minden bizonnyal túlságosan is leegyszerűsítő. Bár a fiatal magyar művészt kétségkívül érdeklik a festészet klasszikus problémái, mint a tér-, fény és formaábrázolás, vagy a keretes kompozíció, egy mélyebb szinten azt mondhatnánk, hogy a legfőbb gondja az érzékelés mikéntje. Hol találjuk a belépési pontot egy festmény kompozíciójába, merre vándorol a tekintetünk, és vele együtt a gondolataink? Merre jár a figyelmünk? Vannak-e olyan tárgyak, elhelyezések vagy részletek, amelyek mintegy gravitációs erővel vonzzák a tekintetünket, és ha igen, mikor engednek minket kilépni erről a pályáról, hogy szemgolyónk tovább vándoroljon a galaxisban – jelen esetben a kiállításon – mint szökevény exobolygó az örök sötétség zegzugos útján?

Pintér művészeti gyakorlatának egy másik feltűnően festői aspektusa, amelyet érdemes közelebbről is megvizsgálnunk: a stílus. Technikailag kifogástalanul alkalmazza a legkülönfélébb stílusokat, de ami ennél is több, egyenesen halmozza azokat. Ezt persze akár kritizálhatnánk is mint egy bizonyos stílus hiányát, vagy le is kicsinyelhetnénk mint puszta eklekticizmust, ámde valójában egy nagyon is sajátos stílusról van szó. Olyan stílusról, amely – legyen szó lakásunk bútorzatának összevisszaságáról vagy városképeink építészeti kuszaságáról – a megélt valóságainkhoz és az ezek által egybeolvasztott történetekhez kísértetiesen hasonlító időtlenséget hoz létre. Pintér nagy gonddal rendezi be a képeit: először meghatároz egy vezérmotívumot, amely viszi a hátán a kompozíciót, majd kialakítja a díszletet, a hátteret, és jöhetnek a mellékszereplők. A különböző elemek olykor hatalmas fotó-, illetve rajzgyűjteményéből származnak, de néha spontán módon, emlékekből születnek. Az alanyok és tárgyak dramaturgiája, valamint a nekik tulajdonított stílus olyan, mint egy felület, amelynek különböző részei különböző sebességgel és különböző „felbontásban” „töltődnek be” – mivel a naturalisztikus és precíz részletektől az elmosódott, absztrakt elemekig terjednek. Vagy, hogy egy másik, a digitális világból származó párhuzammal éljek: mondhatnánk, hogy Pintér festményei annak az „analóg” megfelelői, mintha a böngészőnkben megnyitva hagyott tucatnyi (nyilvánvalóan pótolhatatlan és elmenthetetlen) fület varázslatos módon képesek lennénk egybeolvasztani.

Na de mit is látunk tulajdonképpen ezeken a festményeken, installációkon és rajzokon? Intuitíve persze érezzük a művész egyértelmű szándékát a munkáin, ugyanakkor érezhető egyfajta homályos tartózkodás is, nehogy túl sokat felfedjen, így tulajdonképpen magunkra maradunk a napjaink problémáira, valamint az időtlen idők metafizikai kérdéseire utaló jelenetek megfejtésével. Minden ecsetvonás megtervezettnek tűnik, ami talán a művész a graffitis és porcelánfestő múltjából fennmaradt szokás. Maga a képi világ – legyen az egy reklámra emlékeztető, fotorealisztikus, vízbe csobbanó eper egy malevicsi fekete négyzetben, vagy egy cigarettázó és szó szerint széteső képregény-csontváz, egy túlméretezett hungarocell macaron, amelynek krémtölteléke egy római stílusú emberalak-reliefet rejt, vagy egy fejét kétségbeesetten tartó Mondrian-öltözetű nő – arra szolgál, hogy beindítsa a képzeletünket és a gondolatainkat, a megismeréssel és elménk működésével kapcsolatos önreflexióra késztessen, miközben kritikusan reflektál napjaink fogyasztói társadalmának buktatóira, valamint a lehetséges – idealista és reális – kilépési stratégiákra.

És ha minden más kudarcot vall, akkor fogjuk a fukszot, a csajokat, a stukkereket, és irány a Proxima b.”

„Laura Amann: Prada cipő

Szóval végül megvettem a 930 eurós Prada cipőt. A fizetésem fele ráment – és még csak nem is képletesen szólva. Akkora frivolság volt, hogy most azzal próbálok igazolást találni rá, hogy fejben szüntelenül pörgetem a még le nem adott megrendeléseimet, és képzeletben lemondom őket. A 200 eurós parfüm, aminek az illata mintha a város legdrágább virágüzletéből áradna, és amire már elég sokat vártam ahhoz, hogy ne legyen túl erős bűntudatom a beszerzése miatt. Az akciós tornacipő, amire tényleg szükségem lett volna. A 300 eurós szalonhajvágás és szőkítés, amit amúgy sem terveztem, ehelyett szokás szerint valami bolti kotyvalékkal bántalmaztam a hajam otthon, egymagam. (Ezúttal egyből két csomaggal vettem – megtanultuk a leckét – kábé.) Az eredmény inkább Kurt Cobain-sárga, mint a vágyott platinaszőke, de kit érdekel, a grunge megint menő, nem igaz?

Na de nem ez a lényeg, hanem a frivolság. Manapság minden frivolságnak tűnik. Repülővel meglátogatni a húgodat. Valami örömtelit posztolni a közösségi médiában. Az örömteli alatt pedig nem mást értek, mint valami olyat, amitől kicsordul a követőid nyála, a jó ízlésedet bemutató, valami random tárggyal visszafogottan, szerényen flexelős képet, csak hogy lazán villantsd az új 100 eurós körmeidet – és igen, a mémek nem hazudnak: az új körmök tényleg csodákra képesek, ha az ember szívfájdalomtól, alacsony önbecsüléstől vagy csak úgy általában az élettől szenved. Így tulajdonképpen megfizethetetlenek – és voilà, a Prada cipő máris megtérült! Na de nézzük, hol is tart a matek: 930 euró a Prada cipőre - 200 euró a parfümre - 300 euró a fodrászra + 100 euró a körömre = összesen 530 euró. Hmmmmm 530 euró – hát, ez még mindig sok egy pár cipőért, de már kezdünk elfogadhatóbb tartományba kerülni. Még mindig el kell végeznünk néhány hipotetikus igazságügyi kvantumegyenletet és lemondást, de meglesz az.

Na de visszatérve a frivolsághoz. Őszintén szólva, jelen pillanatban az élet egy állandó 22-es csapdájának érződik – talán mindig is ez volt a helyzet –, de ezt majd mások megfejtik. A világ szó szerint lángokban áll, mi pedig bio élelmiszerek vásárlásával és újrahasznosítással próbáljuk megmenteni a bolygót, miközben a vállalatok továbbra is szabadon garázdálkodnak, a népirtást élőben közvetíti minden kis digitális testnyúlványunk, miközben az úgynevezett Nyugat még mindig a keresztény bűntudatban dagonyázik, a minden megkülönböztetést nélkülöző antiszemitizmusról nem is beszélve, de persze a szép kis hasznot hozó fegyvereladásokról se feledkezzünk meg. Mindeközben a társadalmi szakadék egyre nő. Szeretnék reményt fűzni a fiatalabb generációkhoz, mert ők másképp gondolkodnak és máshogy csinálják a dolgokat, felismerik, mennyire sürgető, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz, a bolygóhoz és más fajokhoz. Nem hisznek a társadalmi nemek, a szexualitás vagy a párkapcsolatok merev fogalmaiban, lerázták magukról az antropocentrikus világképet, és hisznek a kedvességben, a gondoskodásban, a kollektivitásban és a valódi tiszteletben, amely megerősíti és ünnepli azt, amilyenek vagyunk, bármilyen is legyen az. De mint mindenben, ebben is ott van az érem másik oldala: hatalmas választéka a mindenféle bizonytalan, törékeny és éppen ezért rendkívül robbanékony és radikalizálódott csoportosulásoknak, amelyek a bennük felhalmozódott gyűlölettel és szorongással könnyű célpontjai mindenféle mérgező ideológiának.

Szóval, miért ne fogjuk a Prada mentőkapszulát, és adjuk át magunkat egy kis jó öreg eszképizmusnak!”

Pintér Gábor kiállításának kurátora Bencze Péter volt.

A Second Day in Paradise (Gold, Girls, Guns and Proxima b) május 11-ig tekinthető meg, csütörtökönként és péntekenként 15 és 18 óra között, a hét többi napján előzetes bejelentkezéssel (hello@torula.hu).

Fotók: Vas Balázs

Fotógaléria: Second Day in Paradise (Gold, Girls, Guns and Procima b) – Pintér Gábor kiállítása a Torulában

Vas Balázs fotói

48 kép