2024. március 20-án nyílt meg a kiállításod a Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Pedagógiai, Humán- és Társadalomtudományi Karának Cziráki Lajos kiállítóterében. Miért kapta ez a Fúzió címet?

A kiállításon nemcsak fotóim, hanem kisplasztikáim és festményeim is láthatók voltak, bemutattuk a legújabb könyvemet, illetve a belőle készült kisfilmet Fantazmagória címmel. Ebben a képeim láthatók, a verseim szólalnak meg Czirók Tamás előadóművész hangján, és St. Martin szaxofonon előadott dallamai festik alá, amelyet a közönség élőben is élvezhetett, hiszen a zeneszerző, a magyar instrumentális zene elismert előadója, számtalan arany- és platinalemez tulajdonosa személyesen is megtisztelte az eseményt. A művészetek erősítik egymást, és én egy különleges élményt szerettem volna átadni ezen az estén a közönségnek, ahol ezek egységbe olvadva mély érzelmeket és gondolatokat szólaltatnak meg.

A megnyitó nemcsak a művészetek, hanem a művészek találkozása is volt. Nagy érdeklődésnek örvendhettél. Hogyan élted meg, mennyire érezted a sikerességét?

Több mint kettőszázan jöttek el a kiállításra és a könyvbemutatóra. Ezen az estén zsúfolásig megtelt a díszterem és a kiállítótér, amelyért hálás vagyok a közönségnek. Köszöntőt mondott Kiss János Kossuth-díjas táncművész, a Győri Balett egykori igazgatója, jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke, aki kiemelte, hogy ebben a zaklatott világban mennyire szükségünk van a művészetekre, az ilyen találkozásokra, hogy ezekből hitet, erőt meríthessünk. Köszöntött Nagyné dr. László Edit, Győr Megyei Jogú Város jegyzője, aki megértette az üzenetemet, hogy merjünk álmodni és hinni a csodákban, és dr. Pongrácz Attila dékán úr, aki azt is megfogalmazta, hogy a mindennapokban is csodákat élünk meg, például a művészetek által. Picasso gondolatait szoktam idézni, mert igaznak hiszem, hogy „a művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát”.

A fotóművész képei között (Molnár György fotója)

Volt, aki „lélekfürdőnek” nevezte az ünnepséget, vagy aki azt emelte ki, hogy a képeid beszélnek az emberhez. Én mégis a legnagyobb értéknek, ajándéknak azt érzem, hogy a fiad, Takács Gergely is segített a szervezésben, mi több, a konferanszié szerepét felvállalva igyekezett bemutatni téged. Csak néhány gondolat, tanítás, amit átadtál neki, és amit a közönség is elvihetett magával: az életnek mindig a pozitív oldalát kell nézni; soha nem késő belekezdeni valami újba; soha nem késő újrakezdeni és megvalósítani, amit szeretnénk elérni az életünkben; ne a múltaddal foglalkozz, hanem a jeleneddel; ne élj egy életen át úgy, ahogy igazából nem akarsz, hanem kövesd azt, amit a szíved diktál. Honnan jön a hited?

Messziről indultam. Nagyon sokat jelent, hogy a gyerekeim mellém állnak és biztatnak. A legnagyobb öröm ez és az, hogy megoszthattam ezeket a pillanatokat. Sokan eljöttek, amiért nem győzök elég hálás lenni, mert úgy gondolom, a legnagyobb művészet az embert szeretni. Mindenkinek nem tetszhet az, amit csinálok – őket jobban kell szeretnem –, de valamit jól csinálhatok, mert már több mint 70 országban jelentek meg a képeim, 2015-ben az USA-ban is elismertek a tíz legjobb művész között. Az idei évben pedig Kínában kerültem be a világ elismert művészei közé. Szerencsés vagyok, sokan szeretnek, követik tevékenységem, az ő irántuk érzett tiszteletemért és hálámért szerveztem ezt a rendezvényt.
Minden alkotásomban az ember van a középpontban. Az ember összetett lény, az emberi lélek sokszínűségét szeretném kifejezni.

Ami még megragadta a figyelmemet, hogy körülbelül tíz évvel ezelőtt mondtad ki azt, hogy megtaláltad, amiben igazán az tudsz lenni, aki akarsz. Korábban nem foglalkoztatott a művészet?

Korábban is foglalkoztatott, de nem ennyire. Fotográfiával valóban csak a felnőttkorom derekán, vagyis 13 évvel ezelőtt kezdtem intenzíven foglalkozni, de az írás jóval korábban jött, már gyerekkoromban. A nagyapám Szabó József költő volt, színdarabokat is írt. Sok anyagom összegyűlt az évek alatt, de ezek egy része elveszett, amikor vírusos lett a gépem. Sohasem gondoltam, hogy ismert ember leszek. Nem is volt a célom ez.
A Fantazmagória előszavában írom, hogy bár „fotóművész vagyok, de sokszor visszafoghatatlan késztetést érzek, hogy érzelmeimet, gondolataimat, az objektív külső világ lelkemre ható hatását szubjektíven, rigmusokban fejezzem ki. Verseim hangulata nyugodt, könnyed, de van, amikor intenzív és bonyolult lelki emóciót tükröznek. A lélek pillanatnyi érzelmeit interpretálják. A művészet az élet gyógyító elixírje.” Kívülről látva tökéletes az életem, de a lelkünkben azért még sok minden zajlik. A legtöbben nem tárulkoznak ki ennyire, és amikor én ezt megteszem, sokan mondják, hogy úgy érzik, róluk írok, mert pontosan ugyanazt érzik.

Díjak körében

Hogyan jött a fotózás az életedbe? Mi motivált, hogy egyre messzebbre juss a fotóművészetben?

Tulajdonképpen már gimnazistaként pontosan megfogalmaztam a vágyaimat, és mindet teljesítettem is. Eldöntöttem, hogy tanult ember, értelmiségi leszek. Munkás családból származom, fizikai munkát is végeztem, ezért ez lett a vágyam. 15 éves korom óta tartom el magam, iskola mellett munkába álltam, adminisztrátor voltam egy irodában. Vágyam volt, hogy feljebb jussak, ahhoz tanulni kellett, így lettem könyvelő. A Baross úton sétálva mindig megálltam a Fényszöv kirakatánál, nagyon szerettem volna ezt kitanulni, amikor pedig kozmetikusnál ültem kezelésen, akkor arról álmodoztam, hogy szeretnék kozmetikus lenni saját szalonnal. A kozmetikus iskolát negyvenévesen kezdtem. Középvezetői állásból mentem el, sokan nem értették miért, utólag meg már azt mondják, könnyű nekem. Szerencsére a sors olyan embereket rendelt a környezetembe, akik támogattak.

Sokan erre azt mondják, ha nincs pénzed, hiába akarsz akármit is…

Nem volt sok pénzem, de nagyon szerettem volna saját üzletet, úgy tűnt, még hitellel sem sikerülhet, de mégis megvalósulhatott a vágyam, mert akkor vezettek be egy nagyon kedvező hitellehetőséget. A hitemmel pályázatot is nyertem, ezáltal szakmai újításokat tudtam bevezetni Győrben. Nem pénz kérdése, ha az ember valamit akar. Ez nem azt jelenti, hogy nekem minden sikerült. A lényeg, hogy pontosan fogalmazd meg, mit szeretnél, és ha már látod a célt, és elesel százszor, akkor is állj fel! Ami nem valósul meg, arra nincs szükséged, nem visz előbbre, de jön helyette másik lehetőség. Minden héten hálát adok azért, amit kaptam, elértem, mert ennek köszönhetem azt, aki vagyok, azt, amit mások sikernek neveznek.

Céltudatos vagy?

Nem. Álmodozó. Hiszem, hogy az álmok valóra válnak. Veszíteni tudni kell, hogy tudjál nyerni. Mindig ez vezérelt. Amikor becsukódik egy ajtó, akkor mindig kinyílik egy másik. A legtöbb ember nem mer a komfortzónájából kilépni, mert megszokott egy helyzetet, a másik pedig, hogy tárgyakhoz és vagyonhoz ragaszkodnak, még akkor is, ha ennek árán tönkremegy az életük. Ha nem tesszük meg azt a lépést, nem érhet minket siker. Szembe kell nézni a történtekkel, vállalni, ami volt, és meghozni a döntést. Velem is történtek rossz dolgok, de ezeknek mind meg kellett történnie ahhoz, hogy ilyenné válhassak. Közben voltam gyógyíthatatlan beteg. Ez jó nagy pofon volt, de még akkor kevés volt ahhoz, hogy azonnal változtassak, azt csak később tettem meg. Túl vagyok rajta, semmit nem bántam meg. Hálás vagyok, hogy megtörtént.

A MAFOSZ Fotóművész Diploma átvételekor, 2016-ban

Azt mondod, nem vagy céltudatos. Hogyan lettél platinadiplomás fotóművész? Milyen sikereket értél el ezen a téren?

Véletlenül alakult így, én csak jól akartam csinálni. 2011-ben a lányomnak rendeltem Németországból egy gépet, mert az övét ellopták. Szerettem volna kipróbálni, végül is egy őrségi kiránduláson tettem meg az első lépéseket, akkor 55 éves voltam. Májusban beiratkoztam egy tanfolyamra, aztán a MOME-ra. Nagyon szorgalmasan tanultam. Eldöntöttem, hogy diplomát szerzek. Elolvastam a kiírást, nagyon sok mindent kellett csinálni, de nekiálltam.

Rengeteg díjat besöpörtél…

71 országból több mint 100 díjat és elismerést kaptam, ezernél is több képemet állították ki, hat év alatt nemzetközileg is jegyzett fotóművész lettem, nemzetközi katalógusokban is megjelentem. Nem volt olyan pályázat, ahol ne kaptam volna díjat, volt olyan, ahol 33 ezer beérkezett anyagból a zsűri nekem ítélte a díjat. Európa mellett Afrika és Ázsia országaiban is fotóztam. Számos kiállításom volt itthon és külföldön is. Magyarországon első nőként kaptam meg a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség (FIAP) platina fotóművész minősítését, majd a MAFOSZ (Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége) legmagasabb fotóművészeti minősítését, a MAFOSZ Kiváló Művésze platina fokozatát. Nemzetközi pályázatokon vettem részt, most már én is benne vagyok a nemzetközi zsűriben, az USA-ban is elismernek. Ajándék a sorstól, sok külföldi barátra is szert tettem, Kínában a legjobbak között tartanak számon.
A kiállításon leginkább az Afrikában készített portréimat láthatta a közönség. Megfigyeltem, hogy mindenben az embert veszem észre, így lettem portréfotós. A képeknek nincs címe, nem is kell, mert mindent elmesélnek az arcok. Nemcsak az arc vonásait, barázdáit láthatjuk, hanem az általuk megélt érzéseket, gondolatokat. Ettől több, mint egy fénykép. Szociálisan érzékeny ember vagyok.

Afrikai élményeiből ízelítőt ad Fekete gyémántok című kisfilmjében (A rövidfilm a képre kattintva elindul!)

A szociális érzékenységed miatt kezdtél karitatív munkába?

Gyakran kérdeznek az afrikai élményeimről, hogy mi vitt oda. Nagyon szerettem volna oda eljutni a fotózás miatt is, így találtam az Afrikáért Alapítványra, és jutottam el a világ legszegényebb országaiba, vagy olyan veszélyes helyekre, háború sújtotta övezetekbe, ahová fehér ember nem nagyon mer elmenni. Karitatív munkát is végeztem, Namangában egy árvaházban. Kongóban, az angolai határ mellett, Launikában egy orvosi rendelő felújításában vettem részt. Megtapasztaltam a két kontinens közötti szociális különbségeket, ez indított arra, hogy a lehetőségeimhez képest segítsek. El szoktam mondani, hogy az afrikai gyerekek is ugyanazt érzik, gondolják, ugyanarra vágynak, mint az itthoniak, csak nekik mások a lehetőségeik, és lehet, hogy 3-4 ezer forint egy ottani gyereknek a tanulás lehetőségét, a jövőt jelenti, a reményt egy emberségesebb életre. A Krúdy-gimnáziumban, ahol az Afrika-hét fővédnökévé kértek fel, kiállítottam a képeimből, és meséltem a lesújtó nélkülözésről, de felemelő pillanatokról is. Ilyen volt, amikor a Kinshasa árvaház lakói a Tavaszi szél vizet áraszt… kezdetű népdalt énekelték. Ezek a történetek az elvárások nélküli odaadásról és a háláról szólnak. Úgy érzem, hogy a segítség kiváltság. Nem mindegy, hogy segítők vagyunk vagy segítettek. Ez már harmincas éveim végén megfogalmazódott bennem, amikor nem tudtak segíteni rajtam az orvosok.

Ezt sokan nem tudják…

Nem szeretnék celeb lenni, nem az elismerés iránti vágy hajt, ne ezért figyeljenek rám. Ne az én élettörténetem fogja meg a közönséget, hanem amit csinálok… Az, hogy kijöttem a betegségből, az is a gondviselésnek köszönhető. Meg tudom érteni, ha valaki feladja, én is eljutottam erre a pontra. Csak annyit kértem a Jóistentől, ha ennek vége kell, hogy legyen, akkor legyen úgy, mert engem már semmi nem tart vissza. Aztán egyszer csak megváltozott valami, mert arra gondoltam, hogy „jaj, milyen kevesen lesznek a temetésemen”, és innentől sorra kaptam az élet utasításait, megmaradtam. Egy mondat mindent megváltoztat. Meg is jelent erről egy cikk: Akivel a csoda megtörtént. Nem örültem ennek a címnek, mert nem csodának, hanem kiváltságnak éreztem. Rájöttem, hogy micsoda nagy dolog, ha valaki nem segített, hanem segítő. Ezután volt, hogy létrehoztam egy csoportot Segítő Kezek névvel. A Vasutasban (Arany János Művelődési Ház) volt heti kétszer klub, ahol olyan embereknek próbáltam segíteni, akikről már lemondtak az orvosok, vagy maguk maradtak, én lettem a társuk az utolsó útjukig. Mindig rengetegen voltak. Sokan elmondták, hogy elfogadták már, hogy meghalnak, csak az oda vezető úttól félnek. Éreztem, hogy milyen fontos, hogy valaki erőt adjon, vagy elkísérjen egy vizsgálatra, amitől tart, vagy egyszerűen csak gondolatban vele legyek. Ez sem előre eltervezett cél volt, csak csináltam, mert úgy éreztem, nem lehet otthon ülni, és várni a véget. A legtöbben ölbe tett kézzel várják a megváltást, de én hiszem, hogy az utolsó pillanatig tudunk tenni magunkért. Sokan erre azt mondják, mi a csudát tehetnénk még, pedig csak annyi hit kellene, mint egy mustármag – benne van a Bibliában is. Ez nagyon nehéz, ahhoz pozitív közegbe kell kerülni, olyanok közé, akik előbbre visznek, nem lehúznak. Elsősorban nem a munkahelyi, társadalmi előmenetelben kell előbbre jutni, és nem is az alapján kellene egymást megítélni, hanem a bensőnkben, a lelki értékeink alapján.

Egy színes pillanat Ázsiából, a Holi fesztiválról, Dzsaipurból – Ki mivel dolgozik, azzal kenődik!

Adsz a koldusnak az utcán?

Ritkán, inkább konkrét embereken, csoportokon szeretek segíteni. Olyanért szeretek áldozni, amiről tudom, hogy arra fordítják, amire adom. Nem vagyok gazdag, hisz nyugdíjból élek, de megtapasztaltam, hogy kis pénz is milyen nagy előrelépés lehet más életében.

Van még benned kishitűség?

Néha előjön, teljesen nem lehet leszokni erről annak, aki hátrányos helyzetből jön, de lehet az ember tudatos. Azt szoktam mondani, ha életutam végignézem, akkor két pár lábnyom található, az életem legnehezebb időszakaiban csak egy pár látható, ilyenkor Isten  felemelt, és a karjaiba vitt. Ha valami nem sikerül, azt nem kudarcként fogom fel, hanem úgy, hogy annak úgy kellett lennie, mert nem engem szolgál. Azokat az embereket keresem, akik engem előbbre visznek. Igyekszem tartalmas életet élni, ebben a gyerekeim is támogatnak.

A nagyszabású kiállítás után milyen vágyaid, terveid maradtak?

Az összegyűjtött anyagot szeretném egyszer könyvben kiadni. Rengeteg felkérést kapok más városokból és külföldről is, de a célt már nem konkrétan tűzöm ki, egyszerűen csak igyekszem jól, tartalmasan élni. Ezt a művészetben találom meg, ennek köszönhetem, hogy jól érzem magam, teljesnek érzem az életem. Nagyon hálás vagyok a közönségemnek, mert ők teszik teljessé a művészetemet.

SzaSzi

Fotógaléria: Stipsits Ibolya képeiből

10 kép