Kuba egykor a spanyol gyarmatbirodalom legékesebb gyémántja volt, de fénye a XIX. század végére megkopott, majd egy – mai napig ellentmondásos magyarázatokkal terhelt – incidens után az Egyesült Államok befolyása telepedett rá a helyiek életére. Márpedig sosem jó üzlet a távoli, gyengébb függést egy erősebb közelebbire cserélni. Demokratikus próbálkozások után, 1952-ben Fulgencio Batista katonai puccsával egy Amerika-barát diktátor állt az ország élére. Batista kormányzatáról sok dolgot el lehetne mondani, de azt nem, hogy népszerű lett volna. Ennek legfőbb oka – a jelentős korrupció mellett – az volt, hogy a kubai gazdaság az 1930-as években megrogyott, és az egy főre jutó GDP-t tekintve 1955-ben rosszabbul állt, mint 1930-ban. A húzóágazat az amerikai gazdagokat kiszolgáló turizmus lett, és a latin-amerikai országokra amúgy is jellemző vagyoni egyenlőtlenség egyre kirívóbbá vált. A korábban jól jövedelmező cukoripar is megtorpant, mikor a cukor ára zuhanni kezdett a 20-as években. Ahogy Batista diktatúrája fokozatosan elnyomóbb jelleget öltött, a kubai hegyekben egyre komolyabb gerillaháború folyt ellene. A felkelők vezére egyre inkább egy gazdag cukornádültetvényes fia, bizonyos Fidel Alejandro Castro Ruz, alias Fidel Castro lett, aki 1953-ban már megpróbálta átvenni a hatalmat katonai felkeléssel, igaz, akkor sikertelenül.

1958 végén Batista uralma kártyavárként omlott össze, a maroknyi gerilla csapásai alatt. Castro „serege” mindössze 200 emberrel 5000 demoralizált kormánykatonát győzött le, majd december 31-én katonái bevonultak Santa Clarába. 1959. január 1-én Batista elmenekült Kubából, és az egész ország Castro kezébe hullott. Castro „Július 26-a mozgalmának” egyetlen célja volt: Batista hatalmának megdöntése, más egyebekben heterogén társaság volt, akik nem rendelkeztek kidolgozott gazdasági és külpolitikai elképzelésekkel. Voltak a – szinte baráti társaságnak számító – szűk körében anarchista és marxista elemek (utóbbiak közül Che Guevara a legismertebb), de nehéz eldönteni, Castrónak volt-e bármiféle ideológiája az Amerikai-ellenességen kívül. 1959. február 16-i miniszterelnöki beiktatási beszéde semmi konkrétumot nem tartalmazott, csak a földreformot és a gazdaságfejlesztést hangsúlyozta. Kezdetben Castro nyitott volt az együttműködésre az Egyesült Államokkal, ám intézkedései egyértelműen sértették a Kubában lévő amerikai vállalatok érdekeit.

Mindkét félnek megvolt a maga igaza. Az amerikaiak egyértelműen kihasználták Kubát, a Castro-rezsim viszont az államosításokkal az amerikai befektetőket hangolta maguk ellen, és a magántulajdon szentségét vették semmibe. A jelentős befolyással bíró amerikai vállalatok természetesen nyomást gyakoroltak saját kormányukra, hogy tegyen valamit. Castro népjóléti intézkedései papíron nagyon jól hangzottak (a személyi jövedelemadó megszüntetése, ingyenes egészség- és oktatásügy), ám ennek működtetési költségét a lefoglalásokból finanszírozták, és ez nem mehetett így a végtelenségig. Az új vezetés felvette a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, majd onnan kezdett olajat exportálni. Mikor az amerikai tulajdonban lévő kubai finomítók nem voltak hajlandók feldolgozni a szovjet nyersolajat, Castro azokat is államosította. Az Egyesült Államok erre embargót jelentett be Kuba ellen, hogy megtörje gazdaságilag, majd Eisenhower elnök 1961. január 3-án a diplomáciai kapcsolatokat is megszakította a Castro-rezsimmel. A spirált nem lehetett megállítani, válaszok és viszontválaszok követték egymást. John Fitzgerald Kennedy, az 1961. január 20-án beiktatott új amerikai elnök már ezt a szituációt örökölte.

A Castro-kormány ellenfelei a katonai vereséget követően nagyobb részt az Egyesült Államokba menekültek, és a menekülthullám még jobban felduzzadt, mikor Castroék elkezdték kivégezni politikai ellenfeleiket. A Demokratikus Forradalmi Front (FRD) 1960-ban az Egyesült Államokban alakult meg, hogy összefogja a Castro-ellenes kubai emigránsokat. Az FRD katonai szárnya a 2506-os dandár nevet viselte, itt folyamatos tervezgetés folyt egy katonai puccsról Castro ellen, de ez persze csak amerikai támogatással volt reális. A CIA mindenesetre látott benne lehetőséget (a képen egy dokumentum látható a kubai emigránsok kiképzéséről). A dandárt 28 kubai emigráns alapította, akik közül tíz korábbi kubai katonatiszt volt, és elsősorban Floridában összpontosultak. A Központi Hírszerző Ügynökség nekilátott megtervezni egy hamis zászlós műveletet kubai emigránsok támogatásával. A CIA tervei szerint az első csoportban általuk kiképzett kubai önkénteseknek kellett landolni a kiszemelt helyen, akik gerillaharcot kezdenek Castro ellen az Escamblay-hegységben. A csoportot álcázott amerikai hajók viszik majd Kubába, és éjszaka kellene partra szállniuk a Disznó-öbölnek nevezett helyen (Playa Girón) és attól keletre két partszakaszon. Az ügynökség fegyvereket és a kapcsolattartáshoz kommunikációs eszközöket biztosított a 2506-os dandárnak. A partraszállási művelethez hátrasiklás nélküli, 57 mm-es, M18-as lövegeket és aknavetőket adtak át, hogy legyen némi nehézfegyverzete a támadóknak. Még a Disznó-öbölbeli partraszállást megelőzően megkezdődtek a CIA titkos akciói Kuba ellen, a Castro-rezsim gyengítésére. 1960. március 4-én a Havannánál kikötő La Coubre nevű francia gőzöst, amelyen 70 tonna Belgiumból vett lőszert hoztak Kubába, az ügynökség által támogatott kubai ellenállók robbantották fel, megölve 76 (köztük 6 francia tengerészt), és megsebesítve 200 embert.

Fontos volt, hogy a Disznó-öbölbeli hadműveletet ne lehessen az Egyesült Államokhoz kötni, hanem spontán kubai emigráns akciónak, illetve kubai belviszálynak tűnjön. A katonai kiképzése az 1500 fős támadó csoportnak Guatemalában zajlott. Az amerikai kormány létrehozott egy fantom kubai légierőt (az USA eladott például B-26-os bombázókat Guatemalának, majd a CIA fedőszerveken keresztül visszabérelte tőlük a kubai emigránsok számára) és haditengerészetet is, amelyeknek támogatniuk kellett a hadműveletet Guatemalából. A dolgot úgy kellett eladni, hogy Castro ellen a kubai hadsereg katonái lázadtak fel, majd a kitörő polgárháború esetlegesen ürügyet adhat az Egyesült Államok beavatkozásához. A CIA még hamis pénzt is nyomtatott a támadók számára megvesztegetésekhez. Az ügyet olyannyira palástolták, hogy az amerikai ENSZ-nagykövet, Adlai Stevenson például semmit nem tudott saját hazája érintettségéről, és csak utólag szerzett róla tudomást, hogy amit ő őszintén tagadott, annak az ellenkezője az igazság. Annyira azonban mégsem sikerült titkolni, hogy a Szovjetunióba ne jussanak el róla hírek…

A frissen beiktatott új amerikai elnök 1961 márciusában zöld utat adott a CIA-nak, bár többen jelezték fenntartásaikat, és kételkedtek az akció sikerében. Kiemelték azt is, hogy egy esetleges kudarc lenullázza azt a morális fölényt, amelyet az USA a Szovjetunióval szemben élvezett 1956 óta, mikor utóbbi hadsereggel beavatkozott egy papíron független ország, Magyarország belügyeibe, és leverte 56-os szabadságharcunkat. Ráadásul Castro a hatalomátvételt követően jelentős létszámú milíciát hozott létre, illetve ügynökhálózatot épített ki a még ellene harcoló kubai gerillák megfékezésére. 1961-re a kubai vezetés 15 ezer ellenségét záratta börtönbe, illetve több száz embert kivégeztetett. Ebből adódóan otthon kevés támogató várta már az emigránsokat, és a Castro ellen még küzdő csoportok ereje sem volt jelentős. A kubai hadsereg létszámát a diktátor 29270 főre növelte, amelyet 18542 tartalékos és 300 ezer főnyi milícia egészített ki. Mint kiszámítható, 1500 főnyi erővel jókora optimizmus kellett megpróbálni a felkelést. Mindent egybevetve igencsak felelőtlen vállalkozás volt, és mindenképpen túl korai. Az amerikai jelentések többször is jelezték, hogy a kubai nép döntő többsége támogatja Castro-t (nem csoda, Batistához képest eddig többnyire a pozitívumait érezték a változásnak), de a valóságot sokaknál felülírta a vágyvezérelt gondolkodás. Az új rendszer gyengeségei egyelőre nem mutatkoztak meg, az amerikai függéstől való kiszabadulás eufóriája pedig még tartott.

1961. április 14-én egy 160 fős csoportnak Guantanamótól 30 km-re keletre elterelő akciót kellett volna indítania, de végül lefújták, mert milicisták parázsló cigarettáit vélték látni a csónakokból. E műveletnek kellett volna keletre csalnia Castro főerőit, így kihatása volt a későbbi invázióra a Disznó-öbölnél. Másnap a kubainak álcázott CIA repülőgépek kubai repülőtereket támadtak, hogy a partraszállás előtt kiiktassák a kubai légierőt. Speciális megtévesztésként kubai színekre átfestett repülőgép landolt az Egyesült Államokban, mintha Kubából érkezne. A kétfőnyi személyzet ezután a médiának azt állította, hogy ők bombázták a kubai reptereket, mint Castro ellen fellépő kubai repülősök. Mindez persze nem volt igaz, és a két pilótát hamarosan eltüntették a nyilvánosság elől. Az egész csak arra szolgált, hogy a kubai eseményeket belháborúnak maszkírozzák. A légitámadás ugyan okozott károkat, de az – igazi – kubai légierőt nem sikerült kiiktatni.

Április 16-án voltaképpen nem történt semmi katonai téren, annál inkább politikai síkon. A bombázások áldozatainak állami temetésén Castro bejelentette, hogy Kuba a marxista-leninista útra lép, holott eddig ódzkodott ettől. Kennedy ellenben leállította a további bombázásokat az álkubai gépekkel, amíg a 2506-os dandár nem száll partra, és nem foglalja el a Disznó-öbölnél lévő repülőteret, félve attól, hogy lebukik az álcázott akció. Kennedy elkezdett egy játszmát, majd fél szívvel próbálta végigjátszani. Ez sosem jó ómen, kódolva van benne a kudarc. A végül április 17-én meginduló partraszállás már egy felkészült kubai milíciával és hadsereggel, valamint nem ártalmatlanított kubai légierővel találta magát szembe. A kubai légerő már a partraszálló emigránsok hajóit is megtámadta, így az első perctől nehéz dolguk volt. A mocsaras talajú Disznó-öbölben ugyan sikerült hídfőállást kiépítenie a landolóknak, de a parthoz szögezte őket a gyorsan felvonuló túlerő, amely ráadásul tüzérségi fölényt is élvezett. A felszerelés egy része elsüllyedt két hadihajóval, és csak néhány harckocsit sikerült partra tenni. A partraszállást háromnapi reménytelen harc követte, „Pepe” San Román (a képen) száműzöttjei nem adták olcsón a bőrüket. Sok kubai emigráns azt gondolta, hogy amerikai csapatok is segítik majd őket, de ehelyett még az ígért légi támogatás is elmaradt. Április 20-án a támadók kapituláltak Castro erői előtt, mikor már harckocsik vonultak fel nagy számban ellenük. Az összecsapásban a dandár 104 főt veszített halottakban, néhány százan megsebesültek, a maradék 1200 fő megadta magát. A kubai hadsereg és milícia 161 halottat ismert el hivatalosan. A foglyokat később Castro elengedte 53 millió dollárnyi mezőgazdasági és orvosi felszerelésért cserébe, így visszatérhettek az Egyesült Államokba.

Kennedy élete legrosszabb élményének tartotta a kubai fiaskót, ráadásul ez a csapás alig 12 héttel a beiktatását követően érte. Az egész művelet során végig a legrosszabb formáját hozta. Naiv volt, döntő pillanatban még el is bizonytalanodott, miközben olyanok, akik számítottak rá, meghaltak a döntései miatt. Az USA szerepe senki előtt nem maradt titokban a kudarcot követően. A nyugat-európai vezetők csalódottak voltak, nem értették, miért nem tud a hatalmas Egyesült Államok együtt élni a nyilvánvalóan ártalmatlan Kubával. Castro számára egyenesen ajándék volt a támadás, mivel megerősítette odahaza a pozícióját, és a CIA akciója egyben azt is eldöntötte, hogy nem lehetséges amerikai‒kubai kiegyezés. Castro ezek után a Szovjetunióhoz fordult támogatásért, és 1962-ben védelmi szövetséget kötött vele. Az amerikai elnök kudarca Hruscsov szovjet főtitkárt arról győzte meg, hogy a fiatal vezető nem igazán alkalmas a posztjára, Kubát pedig újabb amerikai invázió érheti, és meg kell védenie. Ebből egyenesen következett a kubai rakétaválság, amely a mai napig a legközelebb hozta az atomháborút az emberiséghez. Mindenki rosszul járt. Az USA elveszítette egyik komoly karib-tengeri vazallusát, Kuba pedig az amerikai gazdaságtól történő függetlenségét végül a Szovjetuniótól való függésre cserélte. Castro 2011-ig vezette Kubát, és ágyban, párnák közt érte a halál 2016-ban.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu 1, rubicon.hu 2, jfklibrary.org

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.