Szinte azonnal utazik, egyre messzebb és egyre egyszerűbb eszközökön, és útjának mind lehangolóbb, sivárabb állomásain kereztül jut el abba a kunyhóba, ami éppen, hogy össze nem dől. Az előléptetés – nincs kimondva, de nyilvánvaló ‒ valamiféle kitelepítés, száműzetés.

A napokban elolvastam az eredeti novellát, Bodor Ádám szikár, felesleges szavaktól, sőt bármiféle feleslegességtől mentes írását. Weisz Gizella „kiavatását” egy diktatórikus társadalom elitjéből, a határozatlan idejű fogságot, amely borítékolhatóan megtöri, megrágja, és amikor „szabadul”, azaz véget ér a részlegvezetői megbízatása, akkor majd őt viszi vissza a hajtány, és az ő utódja lesz az, aki majd nem ismer rá, ahogy ő sem ismerte fel közeli kollégáját, amikor egy tönkrement emberi roncsot hurcoltak hazafelé a másik sínpáron, érkezésével párhuzamosan.

Gothár filmjét régen láttam, és most az ütött meg, ha közhelyes nem lenne, akkor azt írnám, hogy a szívem közepén, szóval az ütött meg, hogy az írott, eredeti szöveg sokkal keményebbnek tűnik, pedig mindegyik „film” (filmszerű), hiszen Bodor írásai azt mutatják, amit látni és hallani lehet. Ezen a senkiföldjén minden szimbólum erodált és korrodált, Petya, az egyetlen élő ember, a munkatárs az, aki talán hozhatna némi vigaszt (és mintha a filmben ez történt volna), a novellában azonban Petya is elutasító, megtört, furcsa, eltörött.

Weisz Gabriellának tehát csak a priccs marad és a combjai közé szorított ökle, és ez is elég ahhoz, hogy belenyugodjon mindenbe, ahogyan sajátos „kiavatása” minden kiábrándítónak tűnő fordulatába villámgyorsan belenyugodott: „ez már így lesz egy darabig.” 

Csak a menyétek kergetőznek és üzekednek önfeledten a feledhető, figyelemre se méltó emberek között és felett. Mert a menyétek kívül állnak bármiféle rendszeren.

A Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi tér gyűjteményéből kölcsönözhető Bodor Ádám: A részleg című kötete.

Győry Domonkos

Az írás a Könyvtárosbácsi olvasónaplója blogról származik.