A beszélgetést megelőzően József Attila Margaréta című költeménye hangzott el Gracza Virág előadásában, majd a vendégek helyet foglaltak a rendezvényterem pódiumszínpadán. Zsille Gábor költő, a Magyar Napló versrovatának szerkesztője köszöntötte a közönséget, mindenekelőtt a két meghívottat: Iancu Laura költő, író, néprajzkutatót, valamint L. Móger Tímea költő, újságíró, szerkesztőt. Az idei Költészet Napjára, frissen jelent meg Az év versei 2024 című antológia, amely 2002 óta lát napvilágot évről évre a Magyar Napló Kiadó „hősies vállalkozásaként”. A kiadvány szerkesztőjének pozíciójából fakadóan is bátran jelentette ki Zsille Gábor, hogy „a magyar költészet minden rémhír ellenére jól van”, melyet mi sem bizonyít jobban, mint a kötetben is szereplő és itt helyet foglaló két hölgy.

„József Attila számomra azért nagyon fontos, mert…” ‒ hangzott el az első körkérdés, melyet L. Móger Tímea két szóval fejezett be: „igazi”, mindemellett pedig „őszinte”. Iancu Laura elmondta, hogy ő maga már a magyar érettségit is József Attilának köszönheti, mivel a Tiszta szívvel című versét húzta a vizsgán, és ez roppant megnyugtató hatással volt rá. „Őszintén, mégsem közönségesen” volt képes verset költeni, nézzük meg például a Kései siratót. „Úgy tudott az emberi kötődéseknek az árnyékvilágából nyitni, hogy az rettenetesen valóságos, igaz, és mégis művészetet csinált belőle. József Attila emberfeletti, legfelül van.”

Vajon a mai költő hogyan írja a verset? ‒ érdeklődött Zsille Gábor egyéni műhelytitkok és módszerek felől, amelyre L. Móger Tímea úgy felelt, hogy bár az eszköz is fontos, de az ő életében ezt inkább egy folyamatként lehet megfogalmazni: „A legelején szinte kiszakadtak belőlem a sorok, a versek, együltömben megírtam a szövegeket”, és aztán évről évre egyre kritikusabban szemlélte a születő költeményeket, egyúttal saját magát is. Mára leginkább – az újságírás, művelődésszervezés feladatai miatt – az okostelefonra, jegyzetekbe írja először a gondolatokat, inspirációkat, kezdő sorokat, és csak később kerülnek kidolgozásra. „Sajnos kézzel már ritkán írok, az örökíró ritkán kerül elő.”

Iancu Laurának ezzel szemben nincsenek okoseszközei, ezért „ha jön egy gondolat, egy mag, amelyből lehetne akár egy vers is, és éppen nem tudom lejegyezni, akkor az megy tovább, és lehet, hogy éppen nálad köt ki.” A legritkább esetben sikerül olyan koncentrációval megtartania őket, hogy hazaérve jegyezze le. Hagyományos eszközökkel, füzettel dolgozik, tollal ír, és csak amikor már úgy érzi, hogy készen van, akkor viszi fel a gépre a verseket. A gyerekei születése után – mások tanácsára – félrerakta a költészetet, hogy anya lehessen. „Én ezt a hibát elkövettem, három-négy hónapig úgy tettem, mintha semmi közön nem lenne a versekhez”, és „utána vért izzadtam, amíg újra fel tudtam venni a szálat”. Azóta nem telik el nap, hogy ne olvasna verset, „valahogy megtart bennem valamit, egy plusz nyelvet beszélek általa”.

Zsille Gábor a közösségi médiából leszűrhető visszajelzések és kijelentések okán tette fel a következő kérdést, miszerint „ugyan ki olvas még manapság verset?”. L. Móger Tímea egyáltalán nem azt tapasztalja, hogy elfogytak volna az olvasók, munkájából adódóan jelen van például a Facebookon, és látja a pozitív hatásokat is, sűrűn találkozik versből származó idézetekkel, sorokkal: „Úgy gondolom, ez teljesen új módja az alkotások befogadásának. Van interakció, az emberek kommentelnek, reagálnak – lehet ennek jótékony hatása, ha ezt valahogy emberi mércével tartjuk.”

Iancu Laura szerint a vers műfaja nem tömegtermékeket állít elő, a kumulált kultúra tudta eljuttatni őket a szélesebb közönséghez. „Én nem félek attól, hogy kevesen vagy sokan, hogy elegen vagyunk-e; azt gondolom, az lenne a civilizáció vége, ha erről a legmagasabb szintű művészetnek a műveléséről lemondanánk.” Szerinte mindig voltak és vannak olvasók, és úgy gondolja, „a lehetőséget fenn kell tartani, akkor is, ha elmúlik egy hét vagy egy év úgy, hogy ember nem olvasott”, mert ha újra eljön a nap, hogy valaki olvasni akar egy verset, a lehetőségnek ott kell lennie. Zsille Gábor mindezt egy Vasadi Pétertől kapott idézettel egészítette ki, aki egyszer azt mondta neki az irodalommal kapcsolatban: „Nem vagyunk sokan, de mindig éppen elegen.”

A következő gondolatot is egy az előzőhöz hasonló vélekedés szülte, miszerint „az egyetemeken már évtizedek óta mondogatják, hogy a szerző nincs, régen fűbe harapott – nem is versek vannak, csak szövegek”. A szerző neve „elhanyagolható adat”, csupán a szöveget magát kell vizsgálni. Mára pedig már a „szöveg” szó is elavult, és „textusnak”, „szubtextusnak” kell mondani. A moderátor mellett helyet foglaló egyik „élő szerző”, L. Móger Tímea erre akként reagált, hogy szerinte „az alkotóját és a szerzőjét nem lehet, és nem is kell elválasztani a verstől”. Úgy véli, „nemcsak az fontos, amit megírunk, hanem az is, ahogyan élünk. Az írásainkban benne vannak a mindennapokban folytatott küzdelmeink, sőt a jellemfejlődésünk is. Mindez megmutatkozik a szövegek minőségén.”

Zsille Gábor szájából véve a meghatározást, Iancu Laura szerint sajnos léteznek „neutrális kiherélt szövegek, amelyek jogot formálnak önmaguknak arra, hogy lírának, prózának és szépirodalomnak neveztessenek, és így is vannak kanonizálva”. Mert meglátása szerint van a mai lírának, versbeszédnek egy olyan ága, amely valóban annyira steril, hogy akár lehetne egy kémiai leírás is. Viszont azzal egyáltalán nem ért egyet, hogy a szerzőt „zárójelbe kell tenni”. Hiszen annyira felismerhető például egy Pilinszky-vers, egy József Attila-vers, különösen, ha nagy az életmű, annyira egyedi hangja van mindenkinek, hogy megkérdőjelezhetetlen szerző és alkotás el nem szakítása.

„Az ihlet egy meghaladott fogalom, már nincs is” ‒ vetette fel Zsille Gábor a következő állítást, hogy maguk a „bennfentesek” erősítsék vagy cáfolják meg. L. Móger Tímea is úgy véli, valahol mintha tényleg „szitokszó” lenne manapság az ihlet, saját példájából azonban azt tudja elmondani, ha nem létezne, talán el sem jutott volna soha a versírásig. Belőle fiatalon szó szerint kiszakadt egy vers, amikor még nem foglalkozott komolyan a költészettel, ez egy letagadhatatlan élmény és emlék a számára, máig tapasztalja ezt a folyamatot, amikor „betölti, kitölti” őt valami.

Zsille Gábor szerint az ihlet egyfajta „kegyelmi, minimum transzcendens állapot”, amelyre Iancu Laura úgy reagált, hogy „az ihlettel az ember egy kicsit úgy van, mint az Istennel: azt sem lehet bizonyítani, hogy van és működik, de azt sem, hogy nincs és nem működik”. Ő képtelen megmagyarázni azt, amikor órákig „szenved, és nem lesz semmi”, máskor viszont „miért lesz valami fél óra alatt”. Szemléletes példával magyarázva úgy mesélte: „Érzem, hogy itt vagyok, és át kellene ugranom oda, de nincs hozzá eszközöm, felszerelésem. Mégis arra ébredek fel a következő pillanatban, hogy ott vagyok, de hogy közte mi történt, azt nem tudom.” Ugyan nem tudjuk leírni ezeket a belső mechanizmusokat, valami azonban valóban történik bennünk. „És bár a kegyelmi hátszél tényleg adott, nem elég az ihlet, szorgalommal kell hozzátennünk a magunkét.”

Az év versei 2024 című kiadványból L. Móger Tímea ezután Itt, hon és Csendélet című verseit olvasta fel, Iancu Laura pedig saját kötetéből a Névtelen nap, valamint a Valahol vár című költeményeket. Stílszerűen hangzott el a beszélgetés utolsó kérdéseként, hogy „mi a vers, mitől jó a vers?”, amelyre L. Móger Tímea egész egyszerűen azt válaszolta, hogy szerinte „a vers az olvasótól jó”. Mert „az olvasóban fejeződik be” – a költő mindig egyedül van az üres papírral, majd az elkészült verssel, és ugyan érzi azt a pontot, mikor van vége a csiszolgatásnak, mikor adható ki a kezéből nyugodt szívvel, de a verset mindig a befogadó teljesíti ki, valamint a társművészetek (illusztrációk, más alkotókkal történő együttgondolkodás, a vers eléneklése, megzenésítése).

Iancu Laura szerint nehéz megfogalmazni, mitől jó egy vers, mert előfordul, hogy szeret valakit, valamiért fontos neki az a költemény, viszont egy kötetbe nem válogatná be. „Nincsen objektív mérce, ugyanakkor a vers némileg eleve magában hordja, hogy jó vagy rossz. Annyira evidens, ha valami jó, hogy nem kell vitatkozni róla.” Véleménye szerint így egy kicsit maga válaszolja meg ezt a kérdést. „De ahhoz, hogy egy jó vers megszülessen, nagyon sok gyengét kell írni.” Ő azt szereti egy versben, ha érzi, hogy „nem hétköznapi”, hogy – túlzásoktól mentesen, de – művészi a nyelvezete, ha van benne „gondolat”, amiről szól, az pedig „önazonos”. Zsille Gábor rövid megfogalmazása szerint pedig a vers attól különösen jó, ha valamilyen módon személyes.

Búcsúversekként Iancu Laura Ráolvasás és Érintés című költeményeit olvasta fel, L. Móger Tímea pedig Álomfejtés és Magán teremtéstörténet című rövid verseit.

A Költészet Napja 2024 rendezvényen a beszélgetést követően Úgy őrizz… címmel Török Tilla Junior Prima Díjas előadóművész akusztikus trió koncertjére került sor.

A Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményében egyaránt megtalálhatók Iancu Laura, L. Móger Tímea és Zsille Gábor kötetei.

Szilvási Krisztián
Fotók: Vas Balázs

Fotógaléria: Költészet Napja 2024 ‒ Iancu Laura, L. Móger Tímea és Zsille Gábor beszélgetése a győri könyvtárban

Vas Balázs fotói

25 kép