Székely Zoltán Győrben született, a „nagy múltú” Révai Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE Bölcsészkarán művészettörténészként és történelem szakos középiskolai tanárként diplomázott. Az első munkahelye a Xántus János Múzeum volt. Végigjárva a munkahelyi lépcsőfokokat segédmuzeológusból főmuzeológus, tudományos titkár, majd igazgatóhelyettes lett. 2012-ben került a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum élére, amelyet 2020-ig vezetett. Ebben az évben pályázott, és elnyerte a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum igazgatói posztját. Azóta irányítja az intézményt, amely sikeresen átvészelte a COVID időszak nehézségeit, és egyre izgalmasabb programkínálattal színesíti Győr kulturális palettáját.

Mi a legelső könyvélménye, amit meghatározónak lát valamilyen szempontból?

A könyvek mindig jelen voltak az életemben, a szüleimnek köszönhetően. Boldogult gyermekkoromban nagyon szerettem az ifjúsági regényeket, például Verne műveit, amelyek hihetetlenül megragadták a képzeletemet. A kedvenceim közé tartoztak még a Delfin könyvek, Dékány András tengeri kalandokról szóló írásai és a különböző történeti korszakokból összeállított regék és mondák. A hajózás mellett a csillagászat is nagyon érdekelt.
De ami talán az egyik legmeghatározóbb, a történelem iránti vonzalmam miatt, az Jókai Mór A magyar nemzet története regényes rajzokban című kétkötetes műve, amelyben történelmünk fontos eseményeiről mesél igazi romantikus, élvezetes stílusban.

Mint történész, van olyan korszak, ami különösen kedves a szívének?

Még középiskolás koromban alakulhatott ki az antikvitás iránti mélyebb érdeklődésem. Gyűjtöm az antik, görög és római szerzők műveit. Rendszeresen figyelem, mi jelenik meg épp magyarul, és igyekszem beszerezni. Mert mind a mai napig lenyűgöz az ókori világ, amely legalább annyira komplex és sokrétű volt, mint a miénk, ugyanakkor sok szempontból eltérő attól, amit napjainkban megszoktunk. Egész másként gondolkodtak e korszakokban a világról és benne az emberről. Ez visszaköszön az antik szerzők veretes nyelvezetében is. Legutóbb a Lysias beszédei című könyvvel gyarapítottam antik szerzőimet. A híres athéni rétor bírósági ügyek kapcsán írta szónoklatait, ezért sajátos perspektívából ad betekintést az antik görögök életébe. Hiszen míg a történetírók a nagy politikai mozgásokról, hadjáratokról beszélnek, addig Lysias beszédeiben alulnézetben vethetünk pillantást az athéniak mindennapjaira. Például olyan esettel is találkozhatunk, hogy valaki feljelenti a szomszédját, mert az kivágott egy olajfát. Jó tudni, hogy Athénban az olajfa Athéné szent növényének számított, ezért halál járt a kivágásáért...

Ha messzebbre megyünk a múltban, az távlatokat tud nyitni a gondolkodásnak. Sokak kedvence a hamarosan újra nyitó Várkazamata és Kőtár.

Városunk abban a szerencsés helyzetben van, hogy klasszikus római múlttal is rendelkezik, amelyet a múzeum Kőtárában mutatunk be.
Az ókori irodalom is mindig érdekelt, amelyből számos kötet található a könyvespolcaimon. A sok mű közül különösen emlékezetes számomra az Arisztophanész vígjátékait tartalmazó kötet Arany János fordításában. Nehéz olvasmány, az eredeti szöveg is sok kommentárt igényel, és hozzá még Arany János veretes szövege – de nagyon izgalmas.
Az általános és középiskolai történelemórák élményeinek köszönhetően az ókori Keletet is megszerettem, és számos könyvem van e témában is.

Milyen olvasási szokásai vannak?

Őszintén szólva engem is elért az a jelenség, amely rengeteg embert a környezetemben, hogy a sűrű elfoglaltságaim miatt egyre kevesebb időm jut az elmélyült olvasásra. Inkább csak a hétvégén van erre lehetőségem. De az a fajta olvasás, hogy nekifeküdjek egy könyvnek, és addig abba se hagyjam, amíg a végére nem jutok – ez már sajnos a múlté. Most inkább az olvasgatás a jellemző, mert egyszerre csak néhány fejezet fér bele az időmbe.
Jó ideje temetik már a Gutenberg-galaxist, de szerencsére még mindig él és virul. Talán nem is annyira az internet a fő ellensége – mint gondolni szoktuk –, hanem sokkal inkább életünk felgyorsult tempója és az ebből fakadó időhiány. Mert az olvasáshoz, az olvasottakon való gondolkodáshoz nyugalomra van szükség, és ehhez ki kell tudnunk lépni a mindennapi mókuskerékből, az állandó rohanásból.
Ilyen szempontból persze az egyik legnagyobb csapás az emberiség számára a mobiltelefon és az e-mail. Elvárássá vált, hogy azonnal válaszolj, hogy mindig elérhető legyél. A régi szép időkben az ember még írógépen írta a levelet, a posta elvitte, és valamikor hozta a választ. Telefon sem volt mindenhol, úgyhogy nem volt könnyű valakit csak úgy utolérni.
A digitális eszközök nagyon átalakították a mindennapjainkat. A változásoknak persze megvannak a maga előnyei, de azért sok szempontból „isszuk a levét”. A technikai perfekcionizmus, ami a posztmodern korszak alapfundamentuma, nem biztos, hogy az életünket is tökéletesebbé teszi.

Mi a legrégebbi könyv, amit otthonában őriz? Van-e olyan különleges darab, amit nagy becsben tart?

A könyvek iránti szeretetem abban is megnyilvánul, hogy néha begyűjtök egy-egy régi könyvet, amikor régiségvásáron vagy antikváriumban járok. Különösen kedves darab számomra a 18. század végén a Streibig-nyomdában megjelent Seneca-kötet. Nemcsak azért, mert győri kiadású, hanem mert akkor vásároltam, amikor a doktori iskolát befejeztem Budapesten. Ennek örömére beugrottam az egyetemmel szemben található antikváriumba a Múzeum körúton, és ott akadt a kezembe a kötet. Rögvest beleszerettem, mivel a címlapelőzéken Seneca rézmetszetű arcképe látható, amely egy ókori portré szoborbüszt alapján készült. A véletlenek különös játéka, hogy a doktori iskola egyik utolsó előadása pedig éppen ezt a művészettörténeti témát dolgozta fel…

A Győri Régiségvásáron is találtam már izgalmas darabokat, például azt a szép vaskos 17. századi kötetet, amely egy latin nyelvű teológiai értekezés kiadása volt. Számomra az igazi értékét nem a tartalma, hanem megint csak a rézmetszetű címlapelőzék jelentette. A kiadványt ugyanis Széchényi György győri püspöknek, későbbi kalocsai érseknek ajánlották, és az ő pompás portréja található az előzéklapon. A metszet külön értéke, hogy az általa alapított győri jezsuita templom és rendház XVII. századi állapotában látható a lapon. Ez az egyetlen ábrázolása az épületegyüttesnek, amely a XVIII. századi átalakítást megelőző, eredeti állapotot mutatja.
E két példából is látható, hogy a régi könyvek kapcsán is a művészettörténész bújik elő belőlem. Könyvgyűjtőnek tehát nem nevezném magam, csupán néhány kötetről van szó, ezeket a nagyra becsült szerzeményeimet azonban külön polcon is tartom.

Még mindenképp megemlíteném a XIX. századi családi Bibliánkat, amelyben családtörténeti bejegyzések is találhatók, születések és halálozások. De azt is feljegyzésre méltónak találták, mikor „emberemlékezet óta nem látott” nagy hó esett.

Mennyire tartja rendszerben az otthoni könyveit?

Kialakítottam egy „könyvtári rendet”, ha ez nem is ETO rendszer szerinti. Külön polcokon sorakoznak a művészettörténeti, a történeti, filozófiai, vallástörténeti és az egyéb kötetek. A könnyebb használhatóság, kereshetőség okán az egyes témakörökön belül is külön egységekben kapnak helyet a könyvek. A művészettörténeti köteteket szétválasztottam magyar és egyetemes művészettörténetre, ezen belül pedig újabb kategóriák következnek: általános művek, gyűjtemények, építészet, festészet, szobrászat és iparművészet. A történeti könyvek ugyanígy szisztematikusan rendszerezésre kerültek: egyetemes és magyar történelem, ezeken belül pedig történeti korszakokként sorakoznak a kötetek. Külön polcra kerültek az orientalisztikával kapcsolatos művek, és külön helye van a hadtörténetnek is. Szintén egy helyen őrzöm a gyermekkori könyveimet is.

Miből született a történelem és a művészettörténet iránti érdeklődése?

Már az általános iskolában is a történelem volt a kedvencem. Az említett Jókai-kötetet úgy hordoztam magammal, mint egy kis Bibliát. A művészettörténet pedig azért kezdett el érdekelni, mert kézzelfoghatóvá teszi a történelmet. Nagyon izgalmas, hogy egy műalkotás – legyen az épület, festmény, szobor vagy éppen porcelán kávéskészlet – mit árul el a korszakról, a megrendelőről, illetve a közönségről, amelynek szánták – és természetesen az alkotóról. Engem különösen a műalkotások tartalmi oldala érdekel, amelyeket gyakran szimbólumokba, allegóriákba rejtettek, de a szokványos ábrázolási témák is önmagukon túlmutató jelentéssel telítődhettek. Olyan „kódokról” van szó, amelyeket a ma embere már nem feltétlenül ért, és amelyeket csak széles körű, interdiszciplináris kutatásokkal lehet felfejteni.

Hogyan kapcsolódott mindehhez a muzeológia?

Egy művészettörténész számára a múzeum kiváló munkahely, főként, ha találkozik az általános érdeklődés és az intézmény gyűjtőköre. Győrben pedig rendkívül gazdag és sokrétű gyűjteményünk van, amelynek a feldolgozása nagyon sok örömet hozott számomra az elmúlt évtizedekben. Ennek eredményeként számos tanulmány született, amelyek közül nehéz lenne egyet-egyet kiemelni. Ám ha mégis meg kell ezt tennem, akkor a Cziráky grófok évszázadokat átívelő portrésorozatának, azaz családi ősgalériájának feldolgozását emelném ki, vagy a különböző települések – Győr, Hédervár, Jánossomorja, Moson – szakrális emlékeiről írott tanulmányaimat, vagy éppen a győri reneszánsz várkapukról szóló írásomat. Különösen megtisztelő volt számomra, hogy a győri muzeológia számos jeles képviselője nyomdokain haladva szerkesztőként irányíthattam a több mint hat évtizede megjelenő múzeumi évkönyv, az Arrabona kiadását. A kiadványszerkesztői munkám legkedvesebb eredménye a 2009-ben megjelent Válogatás a javából című kötet volt, amelyben az akkor 150 éves múzeum gyűjteményeit mutattuk be újszerű módon.

Van olyan a világ múzeumai közül, ahol szívesen dolgozna?

Én teljesen elégedett vagyok a győri intézményünkkel. Magyarországi viszonylatban magas színvonalat képvisel, ha nem is versenyezhet olyan országos gyűjteményekkel, mint a Nemzeti-, a Szépművészeti- vagy az Iparművészeti Múzeum.
Persze mindig rácsodálkozik az ember a világ nagy múzeumaira. A gazdagságukat akkor tudjuk igazán értékelni, ha élőben van lehetőségünk ellátogatni valamelyikbe. Számomra az egyik legemlékezetesebb élmény az volt, amikor Raffaello stanzáit láthattam a Vatikánban. Ott szerettem meg igazán ezt a reneszánsz festőgéniuszt, mert a pápai palota termeiben szemtől szemben állni e grandiózus falfestményekkel egészen más vizuális élményt jelentett, mint a reprodukcióit lapozgatni egy albumban.
Egyébként a fantasztikus gyűjteménnyel rendelkező bécsi Kunsthistorisches Museum az egyik kedvencem, ahová földrajzi közelsége okán állandóan vissza-visszajárunk, sőt volt olyan év is, amikor bérletet is váltottunk. A hatalmas állandó kiállítás mindig tartogat felfedezni való alkotásokat, az időszaki tárlataik pedig nem csupán művészeti élményt nyújtanak, hanem a saját munkámban is inspiráló hatásúak.

Van-e kedvenc területe a múzeumi munkán belül, amelyről kívülről nézve nem is gondolnánk, hogy mennyire sokrétű?

A kutatás a kedvenc területem, amire az igazgatás, az adminisztrációs feladatok mellett sajnos egyre kevesebb időm jut. Egy műtárgyat tanulmányozni, értelmezni, és ehhez a levéltári forrásokat felkutatni, a könyvtárban a szakirodalomban elmélyedni nagyon izgalmas munka. Szoktam is néha mondani, hogy a feladatunk hasonlít a nyomozói munkához, csak nálunk a „corpus delicti” maga a műtárgy. Mi is feltesszük a detektívek szokásos kérdéseit: ki a tettes – mármint az alkotó? Mikor követték el? Hol követték el, hogyan jutott jelenlegi helyére? Ki volt a megrendelő? Ezzel a módszerrel rekonstruálhattuk például gróf Bethlen Pál és felesége, Teleki Sára 1782-ben készült portréinak történetét: az erdélyi arisztokrata házaspár arcképét fiuk, Farkas rendelte meg az erdélyi városokban működő F. A. Bergmanntól, amely azután házasság révén jutott el előbb Felvidékre, az Andrássyak egyik kastélyába, majd Andrássy Ilona grófnő Cziráky József gróffal kötött házassága nyomán a Sopron vármegyei Dénesfára, a Cziráky-kastélyba. Végül innen szállították be a II. világháborút követően a győri múzeumba. Nemcsak a könyveknek, a képeknek is megvan a maguk sorsa…
Természetesen a muzeológiai munka ennél szélesebb horizontú, amelybe a kiállítások rendezésétől a szakmai konferenciák szervezésén, tárlatvezetések tartásán, a restaurálások, kölcsönzések adminisztrálásán keresztül a műtárgyak leltározásáig és a raktári rend kialakításáig számtalan feladat beletartozik. Ez a háttérmunka is szerves része a múzeum működésének.

Miért érdemes mostanában ellátogatni a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumba?

Több okból is, amelyek közül hármat emelnék ki. Egyrészt a XX. századi magyar képzőművészetet áttekintő gyűjteményeink miatt, amelyek olyan átfogó képet adnak e korszakról, amelyhez talán csak a Nemzeti Galéria kiállítása fogható. Végiglátogatva a Patkó-gyűjteményt, a Radnai-gyűjteményt, a Borsos Miklós- és a Kovács Margit kiállítást, mély és beható ismereteket szerezhet a látogató a legfontosabb művészeti tendenciákról és a legjelesebb alkotókról, emellett jó néhány remekművel találkozhat. Úgyhogy érdemes újra és újra ellátogatni a tárlatokra, és felfedezni a bemutatott alkotásokat, hisz mindig más és más kép szólít meg bennünket.
Másrészt az április 13-án megnyílt, 24-szer a pokolban – Győr II. világháborús bombázásai című kiállítást ajánlom az érdeklődők figyelmébe. A légitámadásokat és az azt követő újjáépítést idézi meg a nagyszabású, látványos tárlat, amely reményeim szerint egyaránt megszólítja majd az eseményekben érintett régi győrieket és azokat is, akik újonnan letelepedve szeretnének megismerkedni a város történetével.
A harmadik nagyobb szabású kiállítás megnyitására ősszel kerül sor, amelyben gróf Zichy Ferencnek, a barokk kor legjelentősebb győri püspökének állítunk majd emléket. A reprezentatív tárlat megismertet a Zichy család történetével, amelyben a XVII. század közepétől Győr városa is fontos szerepet kapott, valamint Ferenc püspök életpályájával, sokrétű tevékenységével. Művészetpártolása, építkezései máig kitörölhetetlen nyomot hagytak Győr városképén és kulturális örökségén. A kiállítás megszervezésében együttműködő partnerünk az Egyházmegyei Gyűjteményi Központ.
Emellett természetesen még számtalan rendezvényre várjuk a látogatókat, amelyek közül az egyik legfontosabb és legnyitottabb a Múzeumok Éjszakája, ahol a kiállítások mellett táncház, koncertek és italkóstoló színesíti a programkínálatot.

Szabados Éva
Fotók: Vas Balázs (címlapkép), Tanai Csaba (2-3. kép)

A sorozat korábbi cikkei:
1. rész: A saját olvasmányélménynek nincs határa – Interjú Kocsis Rozival
2. rész: "Minden könyvemnek saját története van" – Interjú Lanczendorfer Zsuzsannával
3. rész: Könyvek, gyöngyök, és… csavarkulcs? – Interjú Kokas Évával
4. rész: ''A könyveknek saját személyiségük és sugárzásuk van'' – Interjú Maszlay Istvánnal
5. rész: ''A könyv mindennapi táplálék… az olvasás személyes belső utazás'' ‒ Interjú Rákász Gergellyel
6. rész: A báb nem korosztály, hanem műfaj – Interjú Markó-Valentyik Annával
7. rész: ''Mint a tűzifa egy téli napon, visszaadják az egykori nyári napok melegét'' – Interjú Lebó Ferenccel
8. rész: ''A mese csak akkor él, ha mesélik!'' – Interjú Zalka Csengével
9. rész: ''A könyv az otthonosság fokmérője is'' – Interjú Bajzát Zsuzsival
10. rész: ''A fénnyel elmondani …'' ‒ interjú Szabó Béla fotóművésszel
11. rész: ''A történelem nem halott dolog …'' ‒ interjú Bagi Zoltán Péter történésszel
12. rész: ''Egyre jobb olvasó leszek az írási tapasztalatok birtokában …'' – interjú dr. Horváth Sándor Domonkossal
13. rész: Ambroozia, talbotípia, Gyökeres ház ‒ Interjú Szalai Zsolttal
14. rész: Rendes embernek is kell lenni – Interjú Bakos-Kiss Gáborral
15. rész: ''Szükségem van arra, hogy más világokat is felfedezzek'' – Interjú Velekei Lászlóval
16. rész: ''Minden a szívből indul, és szeretettel teljesül…'' – Beszélgetés Tóth Csillával
17. rész: Már és még – Interjú Loschitz Ferenccel