James A. Lowell Jr. (a képen a bal oldalon), az Apollo‒13 parancsnoka a NASA egyik legtapasztaltabb űrhajósa volt, és már a negyedik küldetésére készült 1970 áprilisában. Az Apollo‒8-cal eljutott korábban a Holdig is. Két „újonc” került mellé, John L. Swigert pilóta (középen) és Fred W. Haise (jobbra), a holdkomp vezetője – mindkettőjüknek ez volt az első űrutazásuk. Swigert voltaképpen tartalékból lépett elő, mivel a személyzet eredeti tagja, Ken Mattingly betegség miatt kiesett. A trió eredetileg az Apollo‒14-re lett kiszemelve, de személyi viták miatt előrehozták a csapatot a 13-asra. Ha azt hiszi valaki, hogy az asztronauták húszas éveikben járó ifjú titánok voltak, akkor téved. Lowell 1970-ben a 42. évét taposta, és általában véve is az volt a jellemző, hogy megbízható, tapasztalt emberekkel szerettek dolgozni a program során. A Holdon járt űrhajósok közül senki nem volt 37 évesnél fiatalabb, Alan Shepard pedig már 47 is elmúlt, mikor az Apollo‒14 kompjával landolt a Holdon 1971-ben.

Az Apollo‒13 küldetés emblémáját szokás szerint maguk az űrhajósok találták ki, jelen esetben három, a Földről a Holdig vágtató aranyszínű paripa (Apolló napisten lovai) képében, mellette feliratként: Ex Luna, Scientia. A misszió latin mottója magyarul leginkább úgy fordítható, hogy „Tudás a Holdról”. Az űrhajósok jogában állt elnevezni a parancsnoki modult és a holdkompot is, előbbi az Odüsszeia (Odyssey), utóbbi a Vízöntő (Aquarius) hívójelet kapta. Az Apollo‒13 feladata a következő volt: elrepülni a Holdig, és ott a holdkomppal landolni a Fra Mauro kráternél, ahol Lowellnek és Haise-nek kőzetmintákat kellett volna begyűjteniük, illetve kísérleteket végezniük. Nomen est omen: az Odüsszeia odüsszeiája ennél jóval kalandosabbnak bizonyult…

Az Apollo‒13-at 1970. április 11-én, helyi idő szerint 13 óra 13 perckor lőtték ki a Kennedy Űrközpont 39A állásáról, és már a 6. percben probléma adódott. A Saturn‒V rakéta második fokozatának egyik hajtóműve hirtelen leállt. Mivel ez a középső volt az ötből, a rakéta nem tért le a pályájáról, és a többi négy hajtóművel sikerült kompenzálni az erőveszteséget. A krízis elmúlt, a hajó pedig a tervek szerint útnak indult a Hold felé. Az Apollo‒13 küldetését a sajtó részéről már közöny fogadta. Míg Armstrongék egy évvel korábbi holdraszállását az egész világ figyelemmel kísérte, a harmadik küldetés már nem váltott ki nagy lelkesedést, még az Egyesült Államokban sem. Hiába, minden csoda három napig tart... Mindez azonban hamarosan megváltozott, és a 13-as az újságok címlapjára került. Habár erről az űrhajósok szívesen lemondtak volna.

Az Apollo‒13 felépítése: bal oldalán a holdkomp, jobbra a parancsnoki és szervízmodul

Maga a Hold felé tartó jármű három részből állt, az egybeépített, de szétválasztható parancsnoki és műszaki egységből (CSM), valamint a tőle független holdkompból (LM). Utóbbi természetesen a Holdra történő le- és feljutást szolgálta, gyakorlatilag önellátó kis komplexum volt, független rendszerekkel. A legfontosabb a parancsnoki modul (CM) volt, az űrhajósok csak ebben térhettek haza, mivel ez volt ellátva hőpajzzsal a Föld légkörébe való visszatéréshez, ugyanakkor logisztikailag a műszaki egységre szorult. A műszaki- vagy szervízmodul (SM) műszaki támogatást adott az expedíciónak, és ide voltak építve az áramot biztosító üzemanyagcellák. Ezekben kriogén (alacsony hőmérsékletű, folyékony hidrogén) és oxigén keveredett, amely így áramot, valamint vizet állított elő az űrhajó hűtésére és a fogyasztásra. A kriogén anyagok ideális hőmérsékletének megtartása és folyamatos keverése kényes feladat volt. A Hold felé tartó út során előbb a hidrogéntartály riasztója, később pedig az oxigéntartály telemetriai kijelzője hibásodott meg. A problémák kezelésére Houston megkérte az űrhajósokat, hogy mielőtt aludni mennének, még keverjék meg a kriogéntartályokat.

A misszió 55. órájának 53. percében jártak, mikor Swigert elindította a műveletet. Néhány másodperccel később az asztronauták robbanást hallottak. Mint utólag kiderült, az indítás előtt egy vezeték hibájának javítása során megsérült egy másik vezeték teflonbevonata. A gáznemű oxigén és az áram alatt lévő sérült vezeték nem jó kombináció. A telemetriai adatok a központ számára csak annyit jeleztek, hogy a tartályban a nyomás hirtelen megnőtt, majd leesett. A legénység azonban hallotta az ezzel járó robbanást is, habár a károk mértékét nem tudták felmérni, és kívülről nem láttak rá a burkolatra. A híres-hírhedt mondatra ekkor került sor. Még az sem egyértelmű, mikor is hangzott el a „Houston, baj van!” mondat, néha április 13-át, máskor 14-ét adják meg dátumként. Az biztos, hogy az utazás 55. órájának 56. percében mondták el, azonban ez a Földön (a helyszíntől függően) más és más időpontot jelentett. Houstonban például még április 13-át, Európában már április 14-ét írták ekkor. Az űrhajóval kapcsolatot tartó kommunikátor (Capsule Communicator, azaz CAPCOM) ekkor Jack R. Lousma volt. A CAPCOM-ok rendszerint maguk is űrhajósok voltak, így Lousma is. A híres párbeszéd a leiratok alapján a következőképpen zajlott le az űrhajó és a CAPCOM között a küldetés 55. órájának 56-57. percében:

Haise: Oké, Houston.
Swigert: Úgy hiszem, problémánk volt itt.
CAPCOM: Itt Houston. Ismételd meg, kérlek!
Lowell: Houston. Problémánk volt. Feszültséghiányunk volt a fő B-sínrendszerben.
CAPCOM: Roger. B-busz feszültséghiány. Oké, készenlét 13-as! Utánanézünk.
Haise: Oké. Houston, jelenleg a feszültség… jól néz ki. És volt egy elég nagy durranás, amelyhez a „Vigyázat és Figyelem!” [jelzés] társult. És ha jól emlékszem, a B-busz volt az, amelyiken volt már egy áramerősség megugrás.

Mint látható, a hírhedt mondatot Swigert mondta először: „Houston, we’ve had a problem here.”, amit Lowell megismételt 15 másodpercre rá, kiegészítve a probléma megnevezésével: „Houston, we’ve had a problem. We’ve had a Main B Bus Undervolt.” Mindketten múlt időt használtak, hiszen akkor úgy tűnt az adatokból, hogy már nincs gond. A jelen idejű változat (Houston, baj van!) elterjedéséért nagyban felelős az egyébként kiváló 1995-ös film, amely ezt a változatot használta a nagyobb feszültségteremtés miatt. A probléma nagysága csak lassan mutatkozott meg, de 15 perc alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a holdmisszió helyett mentőakció lesz. Az adatok alapján az űrhajó létfontosságú energiaforrásai gyors ütemben apadtak, és Lowell az ablakon keresztül észrevette, hogy valami szivárog az űrhajóból. Kiderült, hogy a korábbi robbanásban megsérültek az üzemanyagcellák, és az oxigén kijut az űrbe. Ez egyáltalán nem hangzott jól, de végre az irányítóközpont a helyzet megoldására koncentrálhatott, tudva, mit kell kezelni.

John L. Swigert Jr., James A. Lovell Jr., Fred W. Haise (balról jobbra)

Az űrhajó ekkor a Föld‒Hold távolság háromnegyedénél járt, 321 ezer kilométerre bolygónktól, és nem lehetett csak úgy visszafordulni, mint egy sci-fiben. A világűr – ha nem is üres, de – igencsak ritka közeg, így benne a manőverezés légköri formái nem lehetségesek. Minden lassítás, gyorsítás és pályamódosítás a nálad lévő üzemanyagból vesz el. Két lehetőség maradt. Az első szerint azonnali pályamódosítás, és még a Hold elérése előtt visszatérés a földre. Ehhez a műszaki modulban lévő összes üzemanyagra szükség lett volna, cserébe 34 óra alatt hazatérhettek volna az űrhajósok. Mivel a földiek számításai szerint az űrhajósoknak 36 órára elég áramuk maradt, ez a megoldás késhegyen táncolt, és azt sem lehetett biztosra venni, hogy a műszaki modulban történt robbanás során a hajtóműben nem esett-e kár. A másik megoldás előnye volt, hogy kevesebb üzemanyagot igényelt. Eszerint az űrhajó a Hold gravitációs erejét felhasználva tér haza, miután megkerüli égi kísérőnket, viszont ez két nappal hosszabb utat jelent. Ehhez a holdkompot kellett használni mentőcsónakként, amelynek tartalékait így a legénység felhasználhatta az utazás során. A holdkomp képességéből annyira tellett, hogy két főt két napig képes volt ellátni. Houston végül a második megoldás mellett döntött. Az így nyert időt egyben fel lehetett használni arra, miként találjanak a három modul rendszereiből elegendő oxigént, vizet és áramot a hazatéréshez. Az űrhajósok mindenekelőtt átköltöztek a holdkompba. Ki kellett ötölni azt is, hogy a 2 napra 2 embernek tervezet komp miként tartson ki 3 embernek 4 napig. Első blikkre 20 órányi áram és másfél napnyi víz hiányzott.

A feladat, hogy minden ampert és minden csepp vizet kicsiholjanak a rendszerekből, Gene Kranz-ra és csapatára várt Houstonban, akik innentől csak e problémának szentelték az idejüket. Nyolcvan órán át dolgoztak, mindössze 6 óra pihenéssel. További gondot okozott a navigáció kérdése, mivel az is elszállt. Az űrhajósoknak gyakorlatilag egy középkori szextánshoz hasonló eszközzel kellett a giroszkópokat beállítani, a csillagok állása alapján. Márpedig ha nem a megfelelő időpontban, nem a megfelelő irányban és nem a megfelelő ideig történik a Hold mellől a gyorsítás, az űrhajósok nem a Föld felé fognak katapultálni, hanem ki a világűrbe… Végül egy merészebb gyorsítással 12 órával sikerült felgyorsítani az expedíció hazatérését. Az űrhajósokkal minden felesleges berendezést kikapcsoltattak, és felkészítették őket arra is, hogy hidegben fognak hazatérni, fűtés hiányában. Hogy a nap egyenlő mértékben melegítse át a hajót, meg kellett pörgetni a tengelye körül. Az űrhajósok csak 26 óra elteltével feküdhettek le pihenni, mikor egyelőre úgysem tehettek semmit.

Míg Lovellék aludtak, felmerült egy újabb probléma. A holdkompban megnőtt a szén-dioxid koncentráció, hiszen hárman voltak benne a tervezett kettő helyett, és a légszűrő elhasználódott, tartalék pedig nem volt. Logikusnak látszott a parancsnoki egység légszűrőjét áttenni a holdkompba. Csakhogy a parancsnoki egységet és a holdkompot nem ugyanazon cégek tervezték, így más szabványok alapján készültek. A modulok légszűrője négyzet, a holdkompé kör alakú volt. Végül Houstonban kikísérletezték, miként lehetne ideiglenes légszűrőt barkácsolni az űrhajósok rendelkezésére álló eszközök segítségével. Mindössze kartonpapír, nejlonzacskó, zokni, ragasztószalag és egy szkafander légcsöve kellett hozzá… Megoldották még azt is, miként lehetne a parancsnoki egység kimerülőben lévő akkumulátorait feltölteni a holdkomp segítségével. Az űrhajósok közben sikeresen megkerülték a Holdat, és végigfotózták annak túloldalát, ha már nem landolhattak rajta, majd elszáguldottak hazafelé.

A leválás után távolodó szervízmodulon jól látszik a sérülés mértéke

Mikor az űrhajó földközelbe ért, az űrhajósok lekapcsolták előbb a szervízmodult, majd átszállva a parancsnoki egységbe, a holdkompot is. A szervízmodultól eltávolodva pillanthatták meg először, hogy a robbanás ténylegesen mekkora kárt okozott. A burkolat sérülése nyilvánvalóvá lett, kábelek lógtak ki jókora darabon a fémtestből. Az űrhajósok nagy szerencséjére a baleset az út első felében történt. Amennyiben a Holdról visszafelé jövet következik be, akkor – holdkomp hiányában – esélyük sem lett volna a túlélésre… Így is izgalmas visszaérkezés volt, hiszen a hőpajzs sérülése esetén az asztronauták szénné égtek volna. Szerencsére nem így történt, és az Apollo‒13 1970. április 17-én, valamivel kevesebb, mint 5 nappal és 23 órával a kilövést követően, sikeresen landolt a Csendes-óceánon Tongától keletre.

Swigertnek és Haise-nek az Apollo‒13 volt az első és egyben az utolsó küldetése, előbbi már 1973-ban leszerelt a NASA-tól, és politikusi pályára lépett. Fred Haise maradt a hivatalnál 1979-ig, de többé nem járt az űrben ő sem, mivel a tervezett misszióját végül elkaszálták. „Jim” Lowell szintén visszavonult 1973-ban, bár alapvetően az űrkutatás közelében maradt. Swigert 1982-ben hunyt el, Haise azonban él, tavaly volt 90 éves. Lowell kétségtelenül a legszerencsésebb és legpechesebb ember is egy személyben. Szerencsés, hiszen elsőként jutott el a Holdig 1968-ban, és szerencsés, mivel elképesztő kalandot élt túl 1970-ben társaival, ugyanakkor Fortuna istenasszonya igencsak kibabrált vele. Ő az egyetlen az emberiség történetében, aki kétszer is eljutott a Holdig, és mégsem tehette rá a lábát. John Young és Eugene Cernan, akik az Apollo‒10-zel nagyon közel jártak már a Holdhoz, második kísérletre sikerrel jártak. Lowell nem, és harmadik lehetőség már neki sem adódott. Ő egyébként még ma is él, egyik utolsó mohikánként az Apollo program űrhajósai közül (jelenleg Lowell a legidősebb élő űrhajós), alig pár hete, március 25-én töltötte be 96. életévét.

Űrhajózással, űrkutatással kapcsolatos könyveket a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér polcain is találnak. Böngésszenek kedvükre!

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Both Előd: Sohasem (így) mondta… In: Természet Világa, 2012. 12. sz. 570-571.o.; Kranz, Gene: Houston, baj van! [?]: Fornebu Books, 2019; Kurson, Robert: Rakétaemberek. Bp.: Akkor, 2018 (kritika róla itt) - Az Apollo-13 hajónaplójának átirata

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.