A csend köreit (Kortárs Kiadó, 2023) akár ambient-prózaként is felcímkézhetnénk, ha szükségét éreznénk ilyesminek. Persze nem érezzük, viszont annak a sajátos textúra-formálási metódusnak a színe-javát, amit Ákos korábbi zenekarával, a Bajdázóval, majd később a tényleges ambientként számon tartható horhossal kimunkált, azt klasszikus lírai formákat kerülő verseibe és kisprózáiba is beleszövi. Győrffy Ákos természetesen nem tartja magát zenésznek, és talán semmi másnak sem, ettől kezdve tehát bármerre is haladunk tovább, az minden vonatkozásában szubjektív nézőpont lesz, mert nem is lehet más. És még valamit már most tisztázzunk: a horhos-féle ambient elektronikus szőtteseinek, gitárcsilingeléseinek és rögzített / talált hangjainak ráérős montázsai odébb húzódó, külön utakon játszódnak le mind műfaji, mind pedig egyetemes popzenei megközelítésben a megjelenő produkciók zöméhez képest. Így tehát érdemes koncentrált rászánással, afféle lelkülettel hallgatni, mintha a világ csendjének neszeit szeretnénk felfejteni. Ez aztán elvezethet jóleső felismerésekig, megnyugtathat, akár további kérdéseket szülhet, de lehetőleg ne erőszakoljuk meg nagy igazságok hajhászásával, ám ha mégis meglep valamivel, vagy éppen semmi különössel, így is, úgy is jó.

Ahogy a horhos, úgy a kisprózák (karcolatok, gondolatfolyamok, novellák) esetében sincs szó engedményekről, pihentető leágazásokról, így megtévesztő lehet minden olyan elképzelés, hogy a folyamatosan áramló gondolatépítkezésbe bármi belefér, az esetlegestől a szabad képzettársításokig – és maga a gyújtógondolat, ha azokat tekintjük vezérlőmotívumoknak, még azok sem számítanak a legfőbb okoknak, gyakran azok is inkább csak okozatok. Viszont, hogy még jobban belebonyolódjunk: csak kell lennie valami konkrétabbnak az egész mögött, valaminek el kellett indítania, ki kellett kényszerítenie a szerzőből a kényszerűséget, hogy verset, most pedig prózát rójon, miközben nem is feltétlenül akar. Sejtjük, az irodalom csúcsa az, ami nem kerül leírásra, az a legcsodásabb zene, amit nem játszanak el, az a legszebb kép, amit sosem festenek meg, mi halandók viszont nem rendelkezünk megfelelő antennákkal a csend és hallgatás megértésére, így számítunk mindarra, ami mégis elénk kerül a művészek és beavatottak révén.

Győrffy Ákos hozzánk hasonló küzdelmet folytat idővel, időbevetettséggel, így a csend meghallásának és megpendítésének nehézségei is fájóan kapcsolódnak térbeli létéhez, cserébe viszont élvezhetjük gyötrelmek kisajtolta varázslatos prózáit. Ehhez emlékek, családi történetszilánkok, barangolások, elvonulások, nagy hallgatások, utazások, átszitált környezeti hangok, belső reakciók és rezdülések állnak a szerző rendelkezésére, és amiket mindezekből lepárol és kiérlel, az végigszánkázik egy nagy ívű tudati és érzelmi skálán, miközben ő maga mintha végül mindig megtartóztatná magát ezektől a katartikus pillanatoktól. Ez talán nem is annyira titkolt szerzetesi énjének lehet az ajándéka önmagának: a felfelé és befelé vezető lépéseket érdemes megfontoltan intézni, hiszen könnyen és veszélyesen felerősödik az a fajta énvesztéstől való félelem, amit egyébként mindannyian érzékelhetünk krízishelyzetekben. Ákosnak ehhez nem feltétlenül szükséges ilyen pillanat, mintha egész élete szünet nélkül ezek körül forogna, talán ő úgyis szerzetesi létre született, hogy külső vonatkozásokban ez nem történt meg vele: családja, munkája, zenekara van, ír könyveket, hallgat lemezeket, szocmunkás és műkritikus, túrázik, gyermekeket nevel. De mi van akkor, hogyan élhető túl a mindennapi lét, persze beleszámítva, hogy egyébként jól elvan az életével, elmolyol a hátsó kertben, élvezi a kisesszék megírását az erdei bolyongásokról és a jobbfajta jazzlemezről, ha tehát mindezek mellett mégsem könnyű kilépni naponta a világba, amikor az eredendő magány válik már-már tapintható rémséggé? Amikor a csend hangosabb a világ zajainál is? A kézenfekvő válasz: meg kell írni például efféle könyveket. Amelyek segítségével a hasonszőrű lelki-mások, az ijedtek, a furcsákat kérdezők, a magányos utakon bolyongók is kissé megnyugodhatnak, fellélegezhetnek, egy-egy pillanatra leengedhetik az örökös elvárásoktól feszes vállakat. Merthogy már tudják, a megszokott és szociálisan közmegegyezett elképzelések mellett szükséges lennie másik, gyöngédebbre hangolt létsíknak. Az örök keresők sosem fogják feladni örök keresésüket, ők a keresésben tudnak megérkezni bárhová is. Az effajta úton levés már maga is egyfajta megérkezés, és bár Győrffy Ákos ezt talán hárítaná, mert számára fontosabb a nem tudás, a sehol, a semmikor, de ezek valójában már a rátalálás mozaikjai.

Győrffy Ákos nagy előnye hozzánk képest tehát, hogy eljutott a nem tudás ezen szintjéig. Ez, ellentétben a zajos, információtonnák alatt roskadozó világ elvárásaival és véleményével, az egyik legmagasabb tudati fok. Az ugyanis már az érett ember sajátja, amikor az úton járásban, a szellemi-lelki keresésben eljut a felismerésig: valójában nem tud semmit, sosem is tudott, és valószínűleg nem is fog tudni. Attól kezdve az összes pillanat ezt erősíti, és Ákos minden fontosabb passzus után meg is említi ezt a nem tudást, nehogy azt higgyük – és ő maga se keveredhessen félreértésekbe –, hogy valami történt, valami kimondásra került, bármi bölcsesség elhangzott. Aztán egy idő után azt vesszük észre, hogy egy olyan zarándok naplóját olvassuk, aki sorra teszi le előttünk haladva az útjelzőket, amelyek mindegyikén ott díszeleg egy-egy aprócska tábla: itt sem történt semmi; itt sincs semmi látnivaló; ez sem vezet sehová; az Isten nem itt lakik, nem itt ismerhető fel; minden szó csak zaj. És éppen ezektől kezdünk egyre tisztábban látni. Először is magunka ismerünk. Az író-zarándok esemény- és kontemplatív naplóit fokozatosan kitisztuló tudattal olvassuk, és kezdünk ráébredni, ha mi vonulunk el az apátságba, vagy mi megyünk el a tengerhez, nem tudjuk mindezeket így kibogozni, mert nem tudjuk, hogyan kell olvasni a jelekből. Pedig egyszerű: már egy éji reccsenésből kilehet, az egyik gyerek belső monológot megakasztó közbeszólásából, az erdőben tett séták apró-cseprő semmiségeiből, a természeti lét utolsó lélegzetvételeiből, az anyához és apához fűződő bonyolult viszonyrendszer lefűződéseiből, a gyermekkor Duna-parti feloldódásaiból, a kölyökkorban hallott jazzlemezből. Ha jól figyelnénk, lenne elég kitartásunk, és egy kis kontemplatív csendet elviselnénk, akkor talán mi is eljuthatnánk a felismerésig: nem tudunk semmit, soha nem is tudtunk.

Győrffy Ákos irodalmi munkásságának akadnak természetesen előképei – gyakran említi Mészöly Miklóst, Oravecz Imrét, Márait és Hamvast –, versek, lírikus prózák, tiszta gondolatok, szellemi tézisek, az intézményes vallások mögött húzódó tiszta gondolatok a kenyere és bora, éppúgy keres templomokban, mint erdőkben, tengerparton és a feltorlódott emberi lét mögötti hátsó zugokban. Sallangmentesen, csengő finomsággal kevesen fogalmaznak, és tán még kevesebben tudják kegyetlenségek nélkül elmondani, milyenek is vagyunk valójában, mennyire kisszerűek, elnagyoltak, vágyaktól és félelmektől uraltak. Győrffy Ákosnak ehhez mindösszesen világi-szerzetesi útjainak lenaplózása szükségeltetik, először számba veszi, majd meg nem történtté teszi a dolgokat. Végigolvasva az eddigi életművet, egyértelmű: ezúttal még szélesebb rést nyitott a színfalakon, a legvégén olyat is megmutatva magából, amit eddig még nem. És ettől mintha én sem érezném már olyan vállalhatatlannak néhány elakadásomat.

A könyv kölcsönözhető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu