Paul Cole egy New York-i vándortársulat színésze. Éppen egy középnyugati városkában tartózkodik a társulatával, amikor egy este elcsábít egy férjes asszonyt. A féltékeny férj rajtakapja a párt, és Pault alaposan helybenhagyja. A férfi egy kórházban tér magához egy ismeretlen vidéki városkában. A feje felé közeledő négy széklábra emlékszik csupán, meg a nevére, és az irataiból tudja, hogy neki New Yorkban van a helye. A pénze viszont csak arra elég, hogy egy másik, közeli kisvárosig utazzon, ahol aztán munkát vállal a helyi bőrgyárban. A célja az, hogy annyi pénzt keressen, amivel elutazhat New Yorkig. Egy perccel sem tervez tovább maradni. A terv megvalósítása azonban nem egyszerű. Paul nemes egyszerűséggel mindent elfelejt. Nemcsak a múltjára nem emlékszik, hanem a tegnapi dolgokra sem. Így aztán a mindennapi élete az emlékeztető cetlik útmutatása szerint zajlik. Emlékeztetnie kell magát, hogy reggel munkába kell mennie, hogy pénzzel tartozik az egyik újdonsült munkatársának, hogy a végső célja New York.

Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy Paul végül visszajut New Yorkba, és találkozik azokkal, akik korábban a barátai voltak, de sajnos ez sem mozdítja ki az amnéziából. A barátaira nem igazán emlékszik, még a saját lakását sem találja ismerősnek, és hiába a haverok igyekezete, meg az orvosi segítség, Paul menthetetlennek bizonyul.

A regény nyomokban noir stílusjegyeket tartalmaz, de a legjobb indulattal sem nevezném kriminek vagy thrillernek, hiába kapta ezt a besorolást külföldön is. Azok az elemek, amelyek azt sugallják, hogy az Emlékezet egy thrillerbe hajlik, végül mind ködbe vesznek, és a szerző több olyan szálat is egyszerűen elenged, amelyikben ott van annak a lehetősége, hogy a regényt más irányba vezesse. (Ez persze leginkább utólag válik világossá, olvasás közben egy bizonyos pontig reménykedik az ember. Én konkrétan abban, hogy Paulnak olyasféle szerep jut, mint A kulcsfigura főszereplőjének, Chris Prattnek, de nyilván mindenki másképp éli meg azt, hogy a fülszöveg bűnügyi fikciót, identitásthrillert ígér.) A rendőrségi kihallgatás jelentéktelennek bizonyul (pedig a regény felvezetőjében az az egyoldalas részlet a könyvből azt sugallja, hogy a rendőrök valamilyen okkal „jönnek el érte”), ahogy az álmaiban vissza-visszatérő téglalap alakú fémtárgy is mellékvágány, és a szerző nem szolgál különösebb magyarázattal arra sem, hogy Paul miért éppen csak Ednára, a balesete után a kisvárosban megismert lányra emlékszik, miközben minden mást elfelejt. Az egyszerű magyarázat az, hogy Paul nem tudja, Westlake pedig mindent kizárólag Paul szemszögéből láttat. Így lesz, hogy Paul története nem tart sehová.

Ezzel együtt ki kell hangsúlyoznom, hogy Westlake jól ír, remek mesélőnek bizonyul. Még akkor is kíváncsian lapoztam előre, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy Paul szánalmas, kilátástalan tévelygésén túl feltehetően semmi izgalmas nem fog történni a regény végéig. Westlake egész hiteles képet fest egy amnéziás életéről, a nézőpontnak köszönhetően pedig szinte Paul bőrébe bújhatunk. Átérezzük, mennyire kétségbeejtő a hétköznapok céltalansága, az előrelépés hiánya, a barátai bosszantó kíváncsisága. Szinte mi is csapdában érezzük magunkat, ahogy Paul ott vergődik az ismeretlen múlt és a kiszámíthatatlan jövő között, és rájövünk, hogy az ember az emlékei nélkül egy senki, csak tejfehér, sűrű köd van körülötte. Az olvasó nyilván emlékszik olyan dolgokra, amelyeket Paul egyik napról a másikra elfelejt, de a főszereplő mindennapjaiba az író becsempész olyan dolgokat is, amelyek aztán az olvasó számára is a feledés homályába merülnek. Nyilván embere válogatja, én például egy adott ponton rájöttem, hogy nem emlékszem korábban „elhangzott” nevekre (az előző városka nevére, egy szereplő nevére stb.), és szerintem ezt a szöveg művelte velem, szándékosan. Ilyen értelemben különös olvasmány Westlake regénye.

Paul egy adott ponton belátja, hogy a memóriája sosem fog visszatérni, és ez a felismerés gyakorlatilag szabaddá teszi. Szinte érezhetően megkönnyebbül az olvasó is, amikor Paulban végre megfogalmazódik, hogy nem kell minden erejével azért küzdenie, hogy valaki más legyen, hogy olyan emberek társaságát keresse, akik a sajnálat, az undor és a türelmetlenség vegyes érzésével fordulnak feléje, hogy egy másik élet ábrándját üldözze, ahelyett, hogy egyszerűen csak önmaga. A gond az, hogy az olvasó ekkorra már tudja: Paul valószínűleg magát a felismerést is el fogja felejteni a következő napra. A befejezés ilyen értelemben végtelenül szomorú. Az olvasó Paullal ellentétben nem felejt, és a minta alapján rájön, hogy milyen jövő vár Paulra.

Donald E. Westlake (1933‒2008) az amerikai krimiirodalom egyik legtermékenyebb szerzője. Írói pályafutása során több mint száz könyvet írt, némelyeket álnéven. Egyike annak a három írónak, aki három különböző kategóriában kapott Edgar-díjat. A Mystery Writers of America 1993-ban a legmagasabb díjjal, a Grand Master titulussal tüntette ki. Magyarul több regénye is megjelent, párat közülük Richard Stark néven publikált.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com