A történet gyakorlatilag a főszereplő, Cristabel kisgyerekkorában kezdődik. Félárva, hároméves kislány, aki éppen arra vár, hogy apukája hazahozza az új anyukáját. Azonnal megkedveljük a fakardjával hadonászó szutykos kislányt. Időbe telt, mire el tudtam helyezni a szereplőket a képzeletemben, és még több időbe telt, amire el tudtam dönteni, hányadán állok velük. Annak mindenesetre nagyon örültem, hogy bizonyos nézetek idővel – ha nem is szűntek meg létezni – lazábbak lettek, illetve megszelídültek.

A történet alig száz esztendővel ezelőtt zajlik, számunkra mégis teljesen más világ: a tetőtérbe száműzött, dajkák és nevelők által gondozott gyermekek, szinte semmit sem érő kislányok és a fiú, az örökös szükségessége egy családban. Cristabel is öcsikére vágyik, bár nem az örökösödés miatt. Mégis ő az egyedüli, aki szeretettel fordul az új csecsemő, a káposztababa felé. A hivatalos neve Florence lesz, mégis hosszú évekig Kápinak szólítja mindenki. Igazán a sarkára kell állnia, és úgy követelnie, hogy Flossie legyen. Nem sokkal Flossie születése után egy balesetben meghal a kislányok édesapja, de az új anyuka és a nagybácsi frigye miatt a családi helyzet nem sokban változik. Annyiban viszont igen, hogy megszületik a várva várt öcsike, Digby. Ez a három gyerek a történet sava-borsa. Kapcsolatuk igazán testvéri, vagyis pont olyan, amilyennek szeretjük elképzelni a testvéreket: feltétel nélkül szeretik egymást, kalandokban vesznek részt, jobb szülők híján egymást és önmagukat nevelik. Kirajzolódik egy nagyon erős ellentét a gyerekek és a felnőttek közt. Míg a gyerekek őszinték, kíváncsiak, tiszták (no nem szó szerint!), addig a felnőttek hanyagok, nagyzolók, a hiúságuk vezérli. Ez az ellentét a regény végéig megmarad. A gyerekek felemelkednek, bátor és hűséges felnőttekké válnak, míg a felnőttek a legjobb esetben is megrekednek, de leginkább csak egyre lejjebb és lejjebb csúsznak, negatív tulajdonságaik felerősödnek.

A történet egyik kulcsmomentuma, amikor a tenger partra vet egy bálnát. A tizenkét éves Cristabel azonnal birtokba veszi a döglött állatot, és kitűzi rá a Seagrave család zászlaját. Felháborodva fogadja a hírt, hogy a törvény szerint az márpedig a király bálnája, nem az övé. Egyik kedvenc idézetem ebből a részből származik, hangosan nevettem rajta: „Cristabel azt kívánja, bár a parton lehetne a bálnájával. Azon az emberen töpreng, aki az Alíz Csodaországbant írta. Ő sem lehetett normális.” Hosszas huzavona után az állat a parton marad. Mint kiderül, nem sokaknak kell egy oszladozó, bűzlő bálna. A gyerekek (és egy bohém festőművész) meglátják a benne rejlő fantáziát, és színházat alapítanak a bálna bordakosarában, ez a színház pedig végérvényesen befolyásolja a további életüket.

Az idő ekkor kezd furcsán viselkedni. Eddig ütemesen haladt, olykor hónapról hónapra ugrálva, ami meglehetősen lassú a gyerekek fejlődése szempontjából. A Bálnaszínház alapítása körül vészesen felgyorsul, mindegyik évről csupán egy-egy újsághirdetést találunk, melyek arról számolnak be, hogy éppen milyen színdarabot adtak elő a Seagrave gyerekek, akik kamaszok, majd fiatal felnőttek lettek időközben. Az idő újból lelassul, amint Angliát egyre inkább bekebelezi a háború. És nem csupán az idő játszik így a szereplőkkel, hanem a szerző is az olvasóval. Eddig tulajdonképpen regényt olvastunk, majd újsághirdetéseket. Ezt a részt újból fejezetek követik, de közbeszúrt levelekkel, amelyeket az egymástól elválasztott testvérek írnak egymásnak. Izgalmas és érdekes a stílusok keveredése, meg az, ahogy a mindentudó narrátort időnként a szereplők személyes perspektívája váltja fel. A gyerekek növekedését végigkövető rész izgalmas olvasmány volt, hisz őszintén kedveltem őket. Remekül megalkotott karakterek, akik nagyszerű felnőttekké fejlődnek. Ezért inkább olvastam volna többet ezekről a bátor felnőttekről, mint a kreatív, kissé vadóc gyerekekről.

Digby vonul be elsőnek a hadseregbe, őt követi Cristabel. Flossie sokáig tartja a frontot a családi házban, mielőtt ő is szolgálatba áll. Bár mindhárman igazi hősök, bátrak, és hűségesek a hazájukhoz, nekem mégis Flossie lett a kedvencem. Digby és Cristabel tulajdonképpen azt csinálják, mint egész életükben – színjátékot játszanak. Különleges ügynökként ugyanolyan könnyedén váltogatják nevüket, történetüket, azonosságukat, mint az általuk rendezett színdarabokban a szerepeket. Flossie fejlődése volt számomra példaértékű: megtanulta karbantartani és rendezni a család és a kúria pénzügyeit, intézkedett és tevékenykedett, elsajátította a mezőgazdasági munka csínját-bínját, lemondott a szereleméről a hazafiasság nevében, és egy fényfolt volt a sötétségben a közösség számára. Nem mindegyik szereplő sorsa alakult úgy, ahogy gondoltam, hogy alakulni fog, vagy ahogy reméltem, de Flossie sorsáért kimondottan hálás voltam, őszintén örültem neki. Ez az öröm nem teljes, de talán méltányos. Valamit tőlünk is követelt ez a háború, még ha csak annyit is, hogy egy fiktív, szeretett szereplőt ragadott el tőlünk.

Számomra A Bálnacsont színház valami pluszt adott a korábban olvasott háborús történetekhez képest. A titkosügynökök kiképzése hiteles és izgalmas folyamat – főleg úgy, hogy egy női szereplő szempontjából követhetjük ezt. A nők háborúban vállalt szerepét nem tartották valami sokra, és az irodalomban is megfigyelhető ez a jelenség, ez a nemek közötti egyenlőtlen eloszlás. Cristabel segít rávilágítani arra, hogy a nők nem csupán jelen voltak a háborúban, hanem megbízhatóan és sikeresen végezték a munkájukat. Mindenkinek ajánlom, aki szeret második világháborús regényeket olvasni. Érdekes keverék a művészet építő értékéről (legyen az színház, festészet vagy zene) és a háború romboló erejéről, hazafiasságról és megbocsátásról, testvériségről és bajtársiasságról, szerelemről és lemondásról, illetve az értékek felfedezéséről ott, ahol azt hittük, már nem maradt semmi.

Joanna Quinn Londonban született, és Dorsetben nőtt fel – ugyanott, ahol első regényének cselekménye zajlik. Nem véletlen megfogalmazás ez, igazán remélem, hogy az első regénye után számíthatunk újabbakra is. Egy kis faluban él a tenger mellett, és a szabad idejében kreatív írást tanít. A Bálnacsont színházat számos díjra jelölték (Best Debut Fiction, Best First Novel, McKitterick Prize), Kamilla királynő is kiválasztotta az olvasóklubja számára.

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com