Mi a legfontosabb élményed a szüléssel és az anyasággal kapcsolatban?

Az életem nemcsak akkor változott meg, amikor Irma megszületett a nyár utolsó napján, hanem már attól a pillanattól, amikor a vizsgálaton először meghallottam a szívdobbanását. Ekkor vált bizonyossá mindaz, amire már nagyon vágytunk a férjemmel (K. Kovács Ákos). Már az különleges élmény volt számomra, hogy ketten voltunk egy testben. Ez egy semmihez sem fogható ajándék a női nem számára.

A gyermekem csodálatos plusz töltetet adott a szerepeimhez – az első hat hónapot ugyanis még végigdolgoztam a színházban. Lelkileg eléggé megterhelő feladataim voltak, de Irma végig tudta, hogy most felmegyünk a színpadra, most előadás van, és éppen akkor mozdult, amikor kellett. Megnyugtatott és szórakoztatott. Ez a mi kettőnk titka volt, és a kollégáim sem tudták, hogy mi az a váratlan félmosoly a szám szegletében. Mert azokon az estéken nemcsak a nézőknek játszottam, nemcsak nekik énekeltem, hanem a bennem fejlődő életnek is.

Az évad vége után már csak a fészekrakásra koncentráltam, és a meleg átvészelésére. Ez idő alatt teljesen más megvilágításba került az életem, a múltam, a szüleimhez való kapcsolódásom. Rengeteg kérdés merült fel bennem. Volt, amit meg is beszéltünk édesanyámmal, de több választ belülről kaptam meg. Amióta pedig megszületett Irma, mindennap válaszút előtt állok, és folyamatosan hozom a döntéseket.

Van, hogy a járatlan utat választom, mert ami tegnap bevált, ma már egyáltalán nem biztos, hogy működik. Néha pedig csak ellazulok abban, hogy anya vagyok, és meg tudom csinálni, és bátor vagyok, és megyek a flow-val. De ehhez nélkülözhetetlen a férjemtől és a családomtól érkező biztonságot nyújtó szeretet és biztatás, és a kislányom mindennapos visszajelzései.

Természetesen mindenkinek nehéz az első időszak, hiszen új szövetség kötődik. Már nem ketten vagyunk a családban, úgyhogy átalakulnak a mindenféle íratlan szabályok. Egy új egyensúlyt kell megteremteni, hogy mindhárman teljes értékű napokat éljünk meg, amennyire lehetséges.

Két éve nyáron forgattátok a Semmelweis című filmet, amely erősen témába vág. Milyen érzéseid voltak a szüléssel kapcsolatban?

A terhesség utolsó hetei eléggé próbára tettek, nehezen bírtam a súlyt, a meleget és a bezártságot. Magától a szüléstől nem féltem, inkább csak attól, hogy mi vesz majd minket körül. Dúlával, autogén tréninggel és meseterápiával készültem, hogy olyan állapotba hozzam magam, amelyben kevéssé függök a külső körülményektől. Az is sokat segített, hogy az Uzsoki Utcai Kórházban részt vettem a szülésfelkészítő tanfolyamon, így kialakult bennem a bizalom érzése magammal és az intézményben dolgozókkal kapcsolatban is. A Semmelweis film még azokban az időkben játszódik, amikor a nők inkább otthon szültek, mert az volt biztonságosabb. De 100 év alatt nagyon sokat fejlődött az orvostudomány.

Nem mondom, hogy minden teljesen zökkenőmentes volt, a sajátom előtt még végighallgattam hat másik szülést. A végére annyira fáradt voltam, hogy már kisírtam a lelkemet is. Biztos lehetett volna ez az élmény sokkal felemelőbb és katartikusabb, de mi inkább a biztonságot választottuk.

Az anyaság mit ad hozzá a művészetedhez – az emberségedhez?

Irma 5 és fél hónapos, és kicsit úgy érzem, mintha most tanulnék meg élni, ahogy végignézem egy újszülött fejlődését. Mintha belőlem is most születne valami új, mintha egy filtert tettek volna a szemgolyómra. Nem engedem át a dolgokat olyan mélyen magamon, mint korábban.

Az anyaság azt is jelenti számomra, hogy igazán megérkeztem erre a földre. Értelme lett az életemnek. Sohasem gondoltam volna, hogy én a gyermekvállalással tudok kiteljesedni, de mégiscsak azt tapasztalom, hogy ez egy olyan erő, ami mindent átír bennem. Kívánom mindenkinek, aki szeretné, hogy átélhesse mindezt.

A művészi oldallal jelenleg éjszakánként tudok foglalkozni, amikor a kislányom alszik. És ez néha persze nehéz. Más szempontból viszont töltődés is, mert a mostani élményeimet majd magammal tudom vinni, ha visszamegyek játszani.

A fontos életeseményeim után mindig alkottam, naplót írtam, úgyhogy most is szeretnék majd egyfajta összegzést készíteni az anyaság első időszakáról. Talán egy monodrámát. Mert azzal, ha én elmesélem a történetemet, segíthetek másoknak, ahogy nekem is segített a mások története. Hiszen fiatal anyaként annyi mindennel meg kell küzdeni esetenként teljesen egyedül. És egyik nap, amikor éjjel tizenkettedjére keltem fel Irmához, eszembe jutott, hogy vajon a világon hány nő van most ébren, hányan suttognak, énekelnek, hogy álomba ringassák a gyermeküket. Ha azt az erőt mind összegyűjteném, ami bennünk, anyákban van… elég muníció lenne, hogy elhagyjuk a Földet, és egy új bolygóra jussunk. Ez a felismerés katarzist hozott, és újra tele lettem energiával.

Mit ad hozzá a színészetedhez, hogy komoly sportmúlttal rendelkezel?

A fegyelmezettséget, a tervezettséget és adott helyzetekben a hektikusságot. Mert a színpadon és filmen is tudni kell felkészíteni magam, és olyan állapotba kerülni fizikailag és mentálisan, hogy a legfontosabb tíz másodpercben a maximumot tudjam nyújtani. Ez nagyon hasonló, mint a tornában vagy a fitnesz sportban. A megérkezés, a relaxáció, a nyújtás, a szaltósorozat végiggondolása és lejárása – erre a színházi munkában is szükség van.

Azért van a próbafolyamat, mint ahogyan az edzések is, hogy a fizikai és lelki mozdulatsorokat megtanulja az idegrendszer, hogy az adott pillanatra az egész szervezet spiccen lehessen.

Hogy érzed, a szerepeid mennyire formálnak téged?

Abszolút olyan vagyok, mint a kavics a folyóban, amelyre állandóan hatnak a többi kavicsok, mindig alakulok a súrlódás közben, állandóan csiszolódom. Művészként, amikor elkezdek foglalkozni egy anyaggal, egy csomó kérdés felbugyog. Nyomozom, hogy a szereplő miért úgy dönt egy adott helyzetben, hogy jutott el egyáltalán odáig? Az első kérdés egy adott figuránál, hogy mit közvetítek, utána következik a hogyan.

Amikor egy-egy darabban mélyebbre kell menni, szükséged van utána megtisztulásra a folytatáshoz?

Igen, mert lehetnek olyan nagy szembesülések a saját múltunkkal, olyan tükörbe pillantások, amiket fel kell tudni dolgozni. Nem mondom, hogy teljesen sérülésmentes játékok ezek, de azért nem tragikus dolgokról van szó. Másrészt a sikert vagy épp a hatalmas befektetett munkához képest időnként alulmaradó visszajelzéseket is meg kell tanulni kezelni, adott esetben akár szakmai segítséget is igénybe véve.

Egyik szerep sem olyan, mint a másik, mindegyik egy újabb utazás. Minden alkalommal teljesen más országokat, más dimenziókat járok be a különböző darabokban. Az alkotáshoz pedig kell az extázis, az a jó fajta mazochizmus, hogy az ember képes legyen feltépni belső ajtókat, és belépjen oda, ahol addig még nem járt, és ott olyan dolgokkal nézzen szembe, amelyeket még nem tudott magában szépen elrendezni. És persze maradnak nyitva ajtók, előadások és próbafolyamatok, premierek után is, amiket szépen lassan be kell tudni csukni, adott esetben be is kell tudni zárni őket. Vagy nem. Maradnak úgy, és egyszer majd az élet hozza a lehetőséget, ahogy Shakespeare Vízkereszt című drámájában mondja Viola, akit még a Pesti Színházban játszottam: „Idő, te bontod ezt ki majd, nem én, mert ez a csomó nekem túl kemény.” Ilyen is van. Ami fontos, hogy tudatában legyünk, mi történik bennünk. Észnél kell lenni, és a támogató környezet is szükséges, ha valaki nagyon megbillenne, akkor segítsenek újra két lábra állni.

Ez a színház, a művészet kockázatos oldala, ami talán kevésbé látható a nagyközönség részére.

Igen. De számomra ez nem tragikus, hanem inkább kihívást jelent. Ha valaki lefut egy maratont, azután is regenerálódni kell.

Hogyan lehet szerinted jól feldolgozni a fájdalmat, hogy utána tovább lehessen lépni?

Művészként sokáig azt gondoltam, hogy csak a negatív energia az alkotó energia. Kellett hozzá 10 év, hogy rájöjjek, hogy egyáltalán nem így van. Nagyon jól tudok én játszani úgy is, ha közben a magánéletem stabil, és ha önmagammal barátságban vagyok.

Az a nehéz, hogy amíg benne vagyunk egy állapotban, nem látjuk tisztán a dolgokat. Ezért lehet, hogy egy torzót hozok létre magamban, és azt démonizálom. Ez nem jó. Amikor egy szerepben sírnom kell, nem biztos, hogy meg kell kínoznom magam. A színészet is egy szakma, amit meg lehet tanulni. Viszont mindig nyitott, befogadó állapotban kell maradni, amennyire lehet a lelki-mentális tisztaságot megőrizve, akkor tudja az embert megérinteni...

A tapasztalataid kirajzolnak számodra egy fejlődési irányt művészi és emberi szempontból?

A nagy kérdésekre folyamatosan újrafogalmazom a válaszaimat. Folyamatosan kerülök egyre közelebb a színészmesterséghez, és az a jó, hogy sosincs vége. Sosincs az, hogy már kész vagyok, és mindent tudok. Hankiss jut eszembe: az ember befejezetlen. És addig jó, amíg nincs befejezve, amíg úton vagyok. Amíg úton vagyok, addig élek.

Van olyan vers vagy darabrészlet, ami mostanában gyakran eszedbe jut valamiért?

Volt szerencsém játszani A kaukázusi krétakörben Grusét. Amikor Irmával nehezebb napjaink vannak, a lépcsőn felfelé mindig mondogatom: „Együtt megyünk, együtt esünk, mély a szakadék, fiam, törékeny a híd, de utunkat nem mi választjuk.” Számomra ebben erő és megnyugvás van. Mert igen, Irmával ezt együtt tanuljuk most. Nyilván a legjobb utat akarom választani, de lesznek nehezebb pillanatok, sokszor fogunk esni együtt, de tartom őt, vigyázok rá, és építjük egymást.

Szabados Éva
Fotók: Bácsi Róbert László (Radnóti Színház; 1., 2., 5. kép), Csoszó Gabriella (Radnóti Színház; 3. kép), K. Kovács Ákos (4. kép)

A Művészanyukák cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Matuza Adrienn
2. rész: Markó-Valentyik Anna
3. rész: Csiba Júlia
4. rész: Csermák Zsuzska
5. rész: Janisch Éva
6. rész: Szabó T. Anna
7. rész: Vargáné Bella Tünde
8. rész: Géczy Nóra
9. rész: Dobi-Kiss Veronika
10. rész: Töreky Zsuzsi
11. rész: Bombicz Barbara