Az amerikai Adrian Tchaikovsky az újkori SFF egyik díjazott és ünnepelt nagymestere, és bár itthon munkássága a második F vonatkozásában kevéssé ismert, az egyetlen ilyen zsánerű magyarul kiadott regénye sajnos nem lett sikeres, így például a tízrészes Shadows of the Apt című sorozatot sem tudja bevállalni a Fumax. Míg Az idő gyermekei sci-fi szériáját (mindhárom része kijött itthon is) Adrian afféle részenkénti formai megújításokkal tartotta magas hőfokon, addig a (trilógiának szánt) Végső Architektúra maradni látszik A Föld szilánkjai című első kötetben kialakított kalandregényi keretek közt. Az üresség szeme (Végső Architektúra 2.) ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt, a lekerekített zárófejezetben eljutottunk egy újabb rejtély fellebbentéséig: a borzongató nemlét mélységeibe való vakmerő behatolás nyomán látszik föltüremkedni a rémségek nem oly kicsiny boltjának hátsó traktusaiból az ismeretlen, de egyre nyomasztóbb Jelenlét, és még ki tudja, miféle pusztító szerzetek hada – de ez igen jó hír, sokan kedveljük a remegtető izgalmakat.

A sztorit nem részletezném agyon, a belinkelt korábbi cikkben a lényeget érintettük, elég most annyi, hogy az emberiség kolóniákra, frakciókra, sőt, némileg már majd külön fajokra táguló históriája éppúgy belenövekedett a kozmoszba, mint megannyi más bolygókon kifejlett értelmes faj, és létrejöttek szövetségek éppúgy, mint állandósult feszültségekben vibráló szekértáborok. Természetesen nem csak az emberiség és a különböző idegenek közt, a felállás éppoly bonyolult minden szinten, mint a valóságos történelemben. Mint tudjuk, a politika a legjobb méreg, az ehhez szorosan kapcsolódó mindennemű alegységek, merthogy sajnos még mindig a piramisszerű hatalmi felépítmény az alapmotívum, és nem az egymás mellett élés megváltó ideája, szóval a frakciók és népek csörtéi az űrön és az űr alatti nemtérben való kibontakozása a valaha íródott egyik legélvezetesebb űroperát eredményezték. Gyakorlatilag az összes bekezdése tartogat világépítő információkat éppúgy, mint további humoros vagy drámai kalandokat. Adrian trükkje – ami csak azért tűnik annak, mert jobban belegondolva nehezen felfogható –, hogy majd minden mondatba kerül akár több új ötlet, továbbgondolás, részletezés, így sosem kell beérnünk csak akciókkal és a tényleges történéseket továbbgörgető bekezdésekkel. Minden egyszerre, szorosan illeszkedő párhuzamos rétegekben zajlik: a szócsaták és akciódús menetek közben is utal a hatalmi játszmákra, közöl új tudnivalókat a háttérszervezetekről vagy a lényi sajátosságokról, és jellemez közben karaktereket. Éppen ennek a kötetnek a felénél járva ébredtem rá, hogy azonnal újra kéne kezdeni az egészet, mert az izgalmas és magával rántó események után loholva simán elsikkadtam az előbb említett kismillió apróságok java része fölött.

A kozmosz színpadáról vélhetően már rég letűnt, rejtélyes Alkotók által kiépített expressz utazást biztosító pályákon kívüli nemtér-utazgatásban is gyakorlott, úgynevezett közvetítők legjobbja, a bolygópusztító Építészekkel sikeres kapcsolatfelvételre is képesnek mutatkozó Idris Tellemier, az aludni képtelen, évtizedek óta percet sem öregedő, zakkant és vézna fickó a létező legkeresettebb árucikknek minősül, így éppúgy soraik közt akarja tudni az összes emberi frakció, mint a többi idegen faj. Ami az első részben bonyolult hatalmi képletnek tűnt a nagy hajszák közepette, az ebben a második körben értelemszerűen további ismeretlen és ismert hozzátevőkkel bővül. Nincs is sok értelme a kavalkádot szétszálazni, még a felsorolásszerű leltárba vétel is jócskán meghaladná a józanul elvárható kereteket. A lényeg, hogy Tellemier és társainak, valamint ellenlábasainak gigászi halmaza – amelybe amazonkiszerelésű harcostól késelős ügyvéden, közel halhatatlan szimbiótán, kiborgon, emberi ügynökön, rákszerű kereskedőszövetségesen, verőembereken, istenszerű óriáskagylókon át MI-bogárkák rajából felépülő entitásokig oly sok különböző figura belefért – végül mind egy célért küzdenek: valahogyan legyőzni vagy legalább megállítani a holdméretű és más életek felé érzéketlennek tűnő Építészeket, mielőtt az egész létező kozmoszból kristályszerűen halott égitestekkel tarkított pusztaságot varázsolnak.

Az idáig vezető út természetesen nem ilyen egyszerű, nem is könnyen dönti el egyetlen szereplő sem, hogy a „mindenki mindenki ellen” vagy a „csináljuk meg végre együtt” verziót válassza – de még ezen íven belül is megannyi út lehetséges. És mielőtt kibontakozna a valódi halálugrás a nemtérbe a kozmosz legmeghökkentőbb halálbolygóján, még egy tényleges háború valódi kirobbanásának réme is valósággá válik, csak hogy ne legyen olyan egyszerű a legfőbb rémekkel való szembenézés, ami még egy teljes körű összefogás karéjában sem kecsegtet feltétlenül biztos sikerrel. Ha ennyi nem lenne elég, a nemtérben érzékelhetően nem csak az Építők bujkálnak, ott van a már említett, őrületbe kergető Jelenlét is, amiről a pszichológusok úgy tartják, hogy csak a magányos elme szüleménye – ebben a létsíkban érzésre nemcsak az ember, de az összes egyéb lény is magára marad utazás közben –, merthogy mindenki, aki nem mászik alvókapszulába, meggyőződéssel hiszi, hogy az a rémületes valami a legteljesebb mértékben valóságos.

A második kötet zárlatában néhány égető titokról lehull a lepel, és tán még esélykiegyenlítésről is beszélhetnénk a nagy ellenféllel való hadakozásban, de a legfontosabb dolgok természetesen továbbra is homályban maradnak. A főhősök többsége még velünk van, bár egyre leamortizáltabb mindenki, és az is egyértelmű, hogy a legjobb ponyvákat is megszégyenítő kalandregényi szál mellett ez a széria éppúgy az élet lényeges apróságainak tárháza, mint Adrian összes többi regénye: fájdalmak, remények, elengedés, hamis önkép, kapzsiság, hűség, életfélelmek, bajtársiasság, lojalitás és persze az egyik legnehezebben elbírható kétkezi járulékosság: az örök magány érzete. Ezek és a narratív főcsapások már az első könyvben alaposan kikontúrozódtak, de itt minden tovább tágul, hogy újabb részletek bontakozzanak ki az egyre csak növekvő felbontás révén. Éppen ez Adrian másik nagy trükkje: úgy képes az eseményeket újra és újra elővenni, hogy ezek a pixelfinomítások nagyjából ugyanolyan izgalmasak legyenek, mint a sztori előrehaladása. A csoda a részletekben rejlik, a feszültség pedig a még fel nem tárt kozmikus mélységekben.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu