A fantasy képregény felettébb életképes alegysége a kilencedik művészetnek, miközben messze nem egységes valamiről beszélhetünk, éppúgy alzsánerekre osztható, mint irodalmi nagytestvére: klasszikus kard és boszorkányság, dark, urban, portál és a többi, miközben még a tündés-kardozós-mágikus alapvetések is egészen más színezettel állnak elénk, ha mondjuk a hazánkban is futó olasz Dragonero ponyvába hajló, humort sem nélkülöző remeklését rakjuk a most tárgyalt Hetet az öröklétnek (Fumax, 2023) mellé – ami fellazítatlan komorságával ólomsúllyal nehezülhet a könnyű kalandot kereső befogadói lelkületre.

Ez persze nem érhet váratlanul bennünket, mivel Rick Remender író nevét látjuk a borítón, már a hazai kiadások (Tokyo Ghost, Orgyilkos osztály, A Tél Katonája) alapján egyértelmű, hogy nem rest lélek-nehéz témákhoz nyúlni, így sötét mélységekbe kalauzoló túravezetőként érdemes elfogadnunk, már ha legalább így áttételesen, a fotel kényelméből hajlandók vagyunk benevezni effélékre. A Hetet az öröklétnek igen nagy vállalás, amelyhez Jerome Opeña rajzoló szegődött elsődleges társul, ráadásul nem csak ebben a sorozatban, részletgazdag, látványos beállításokkal operáló grafikája gyakorlatilag hermetikusan passzol Rick sötét vízióihoz, és biográfiáját szemlélve (Holdlovag, Megtorló, Deadpool, Spawn, Rozsomák) ő is szeret az árnyékosabb oldalon matatni. Matt Hollingsworth színező szintén zenész, nem is véletlenül kérik fel olyan munkákra (Tokyo Ghost, Batman: A fehér lovag, Jessica Jones: Alias, Prédikátor), amelyeknél széles spektrumban dolgozhat fény-árnyék kontrasztokkal.

Hogy már most összegezzek: egyrészt egy ekkora volumenű eposz (a teljes négykötetes, 458 oldalas sorozat megjelenéséről beszélünk) túl magasra is rakja a lécet gyakorlatilag minden vonatkozásban, nem is véletlenül kezdtem az alkotók sorba vételezésével; az pedig, hogy egy történet és megvalósítása kellő rétegezettséggel és átélhetőséggel lépkedjen oldalról oldalra, olvasóinak valós teret, időt adva a tényleges megérintettség és személyes befogadás lehetőségeire, már a kevesek játszótere. A narratíva mesteri: párhuzamosan él sűrítéssel és ráérős kibontással, a flashbackek szerepe egyszerre érzelmi és gyakorlati, már az első fejezetekben, úgy kábé nyolcvan oldal alatt, egy nagy ívű kört bejárva jutunk el egy megreccsent birodalom bemutatásától a főbb szereplők felvezetésén át a despota főgonosz első, de egyértelműen nem végleges legyakásáig. Ez még hagyján lenne, de közben már képbe kerülünk szociális, nemzetségi, lényiségi, családi és mágikus vonatkozásokkal, motivációkkal is, és már el is gondolkodhatunk: vajon számunkra milyen ajánlattal állna elő a Suttogások Királya (gyakran Sárkirályként hivatkoznak rá), amely aztán titkos féregként vagy esetleg nyílt színi üzemmódban rágná rojtosra ilyen szintű próbákra felkészületlen lelkünket.

Akkor kapcsolódunk be Zhal királyságának históriájába, amikorra összes zegzugába beette már magát a gonosz mákony. A templomi védőként megbízott, de a lelkek megszállásának sötét mesterévé vedlett Garils Sulm gyorsan ráérzett a féktelen hatalom ízére, és józanul számító tébolyában semmiféle határt nem ismerve gyűrte maga alá az egész birodalmat, olyan segítőkkel szövetkezve szállva meg a lakosság jelentős részének tudatát, mint például az igen nagy mágikus hatalommal bíró és hangszerével a legkülönbözőbb lényeket is tudatgyengülésre késztető Furulyás – akiről aztán később további érdekes tények derülnek ki.

Adam Osidis, a halálos kórsággal küzdő, családja védelmében, szerettei tiltakozása ellenére végzetes útra induló lovag köré szerveződik az a hét figura, akik aztán a már említett első nagyobb etapban foglyul ejtik a suttogó rémet. Közben egy flasbackben látjuk Adam apjának küzdelmeit is, amint Garilst próbálja visszarántani a rettenet útjáról, persze mindhiába, és a történet jelen idejében aztán ezek az apjától átadásra kerülő látnoki képek lesznek Adam fő muníciói az önfeláldozó küldetéshez. És ugyan az utazótömlöcbe zárt Suttogások Királyával a válogatott brigád nekivág az útnak, hogy végleg kirekesszék a lakott világból, a vállalkozás sikere máris kockán forog, mert Adam a foglyul ejtés közben sajnos meghallgatta a Sárkirály számára tartogatott ajánlatát: nem kell feltétlenül belehalnia a halálos kórságba, a király meg tudja menteni, a családjához sem nyúl, még csak meg sem szállja őket, cserébe Adam tudatáért. Természetesen a csapda valós, tudható a szellemi tanításokból és a popkult irodalomból egyaránt: semmi sem bír olyan kísértő erővel, mint a személyre szabott vágybeteljesítés ígérete. A gonosz suttogása a morált ássa alá elsősorban, mégpedig a szívet megkerülő fejgondolkodás, a világi logika, a kétkezi üzleti szemlélet talajáról indítva gyilkos ütegeit. Adam belső küzdelmeiről tűpontos meglátással számol be közbeszúrt naplóbejegyzéseiben: „(…) a Suttogások Istene rákényszerítette az embert, hogy a vágyaival azonosuljon. Amikor elfogadják az ajánlatát, amellyel megvalósítja vágyaikat, elfogadják az ő valóságát is; azt, hogy mindenkinek van egy olyan hatalmas kívánsága, amelyért kész nyakig süllyedni a sárba. Hogy teljesen mindegy, mit állít valaki, minden meggyőződés csak tárgyalási alap.”

Bár ez a tömény felütés éppúgy nyújt támpontokat, mint épít világokat, belelátunk mosak-, aza különböző szellemi varázsképességekbe, megismerünk karaktereket és klánokat, pedig még csak ezután jön a java: a kismillió megpróbáltatással járó roadmovie. A Sárkirály célba juttatása nem kivégzésre hurcolás, sokkal inkább a közügyektől való eltiltása, az országokon és népek olvasztótégelyén való átpasszírozása pedig várt és nem várt akadályokkal teli, és talán nem árulok el nagy titkot, mivel kifejezetten dark-fantasyban vagyunk, a küldetést nem feltétlenül éli túl mindenki. A despota kísértő ajánlatainak puszta meghallgatása már önmagukban is szálka sokak szemében, vannak vidékek, ahol már azt is felettébb nehezményezik, ha valaki, akár akaratán kívül, de részesült benne. A tündérek lakta vidék a visszatekintőkben például pont olyan, amilyennek gondolhatjuk, gyönyörű természeti paradicsom, de a főszál jelen idejére, amikor is hőseink átmasíroznak rajta, már pénzzel, gazdagsággal megfertőzött nagyvárossá tömbült, ahol éppúgy megy az önzés és harács, mint minden kényelminek hazudott korban: akárha egy viktoriánus díszletek közé szőtt fénytelen pokolsíkra lépnénk.

Viszont ugye a kísértés, a próbák rögvalósága nem más, mint szembenézési lehetőség rejtett tulajdonságainkkal, valódibb és akár szégyellt énvalónkkal, és ezt a belső munkát senki sem spórolhatja meg az érintettek közül, még maga a Sárkirály sem. Innen szép nyerni, de a folyamat közben egyre inkább felmerülhet az olvasóban, hogy valóban üdvözítő megoldás, megelégítően elsimított célba juttatás, és a sorsok kiegyenesítése lehetséges-e egyáltalán ilyen feltételek közepette. A nehezítések egymást érik, emberfeletti teherbírást kívánnak, és még ha csak amolyan fizikai-lelkivel beérné ez a küldetés, de nem. Itt a tét nagysága, a heroikus vállalások beavatás szintűek, a próbák az elvárható hősiességekkel látszólag ugyan megoldhatók, de valódi vágyak, szándékok kimutatását és kimondását kívánják meg. Például, hogy értsük, miről is van szó: a Sárkirály igazából pót-apafiguraként kulminálódik Adam sorsában, egyszerre felkent nagybácsi és tanítómester, még ha moráltechnikailag a legősibb ahrimáni-jellegű megtévesztésekkel és hazugság-cunamikkal bölcselkedő is. Garils az emberi (és minden egyéb elementál-lényiségek) természetrajzának jó ismerője, logikája kikezdhetetlen, már csak azért sem érdemes vitába szállni vele, mert mindenkinél eszesebb és rafináltabb, egyetlen fegyver fog rajta: a tökéletes önfeláldozás. De még az is csak félig-meddig, mert bajtársiasságban és szavahihetőségben is mindenki más előtt jár. Ami persze nyílt színi megtévesztés, sejthetően többrendbeli önös célja van. Szóval ember (és bármi más) legyen a talpán, aki ilyen körülmények közt erkölcsi és morális megingások nélkül, vagy legalább azok ellenére újra és újra felállva járja tovább a hős útját. Adamben ugye mindvégig nem lehetünk biztosak, akárcsak a többi varázstalan vagy mágikus képességekkel bíró figurában, akik így vagy úgy felbukkannak a történetben. És bár Adam birtokában van a mosak-képességnek, így cselekményfókuszt mozgató harcos családapaként (nem véletlen a szociális helyzetkiemelés, mivel ez gyakori hivatkozási alap részéről is, főleg szándékainak alátámasztására) rálát bizonyos szintekre, és ezeknek hangot is ad a fejezetek közé ékelt naplójában („… a bölcs azzal foglalkozik, amit maga körül lát, és nem azzal, amit ő szeretne látni”), de harcias-kolerikus személyisége mindvégig kétségek közt tartja a szemlélőt, képes lesz-e ez az ugyan jó megjelenésű, de ebben-abban kevés hajlékonysággal bíró figura keresztülvágni a zűrzavar birodalmán…

Az igazságot szolgáltatni hivatott csapat útja a fényét vesztett természeti birodalmakon, az élet forrását is megmérgezni szándékozó mocsáron és a Sárkirálytól elválasztottnak tűnő lebegő birodalmon át a megváltás lehetőségének síkjáig vezet tehát, ahová csak azon kevesek nyerhetnek bebocsátást – már ha egyáltalán a kapuig el bírnak jutni –, akik helyesen felelnek a végső kérdésre: mi a szíved titkos vágya, azaz ki vagy te valójában? Itt a legvitézebbek is elbukhatnak, ha túl sokáig melengették magukban a valódi szándékok és mozgatórugók helyett a mások előtt is hősiesnek vélt célokat, de ugye az efféle kapuk cerberusát lehetetlen megtéveszteni. Majdnem borítékolható, hogy az utolsó képkockák meglepik majd az olvasót, de nem baj, jobban belegondolva talán éppen hogy az egyszerre lemetszettnek és nyitottnak is gondolható zárlat ránt bennünket tovább befelé saját rejtegetett zugaink feneketlen kútjába. És az utolsó etapban még a cím is új értelmet nyer.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu