Ha valaki éles szemmel utazik végig a szárazföldi Görögországon északról Athén felé haladva, meglepetéssel tapasztalhatja, hogy több egyértelműen frank típusú keresztes őr- és lakótorony, valamint vár maradványaival találkozik. A legszebb példa erre az Olümposz hegyhez közel fekvő Ptalamón (a lenti képen), amely vár viszonylagos épségben élte túl az évszázadokat. Jelenlétük oka egyszerű: francia típusú keresztes erősségek. Sőt, bármilyen hihetetlen, de 1875-ig egy klasszikus frank lakótorony állt az athéni Akropolisz feljáratánál is! De hogyan került a keresztes páncélcsizma (sabaton) a hellén asztalra? A keresztesek korát Görögországban Frankokráciának szokás hívni, amely két–két és fél évszázadon át tartott. Miután 1204-ben, a negyedik keresztes hadjárat során, Velence szorgalmazására – és saját erszényük megtöltésére – az eredetileg Szentföldre induló keresztes sereg bevette Konstantinápolyt, a győztes had vezérei megszervezték a kezükbe hulló birodalom új struktúráját. A vezérek mind-mind megjutalmazták magukat egy-egy kisebb-nagyobb tartománnyal, és maguk közül választottak egy császárt. A megalakuló Latin Császárságot klasszikus hűbéri szellemben organizálták, így a birodalom jelentős részét vazallus államként gyakorlatilag kiszervezték a császár keze alól. Ilyen állam lett a Peloponnészoszi-félszigetre kiterjedő Akháj Fejedelemség, az Attikát és Boiótiát bíró Athéni Hercegség és a Thesszáliát, valamint Makedóniát uraló Thesszalonikéi Királyság.

Maguk a latin császárok az egykori Bizánci Birodalom központi területeit kaparintották meg, a Márvány-tenger európai és ázsiai oldalán. Ez a struktúra magában foglalta azt a problémát, amely szerint a hűbériség akkor működik, ha a hűbéresek hűségesek. Természetesen a kis frank államocskák aprócska – zömében – francia elitjükkel azonnal várakat húztak fel, védeni hódításaikat. Ám ezek a vazallus államok sokszor egymással harcoltak, és közben revansista görög államok jöttek létre, amelyek mind Bizáncot akarták visszaszerezni az ortodoxia számára. A három jelentős görög utódállam (Epirusz, Trapezunt és Nikaia) közül utóbbinak sikerült ez. VIII. (Palaiologosz) Mihály alatt Nikaia igencsak megerősödött, és már ő számított Bizánc örökösének. 1250-re a Latin Császárság tényleges területe a város környékére zsugorodott, hűbéresei egyre ritkábban hajlottak a támogatására. Így sorsa végül beteljesült. 1261. július 24-én egy titkos átjárón keresztül egy nikaiai sereg bejutott Konstantinápolyba, amely 57 év után ismét görög kézre került. A Bizánci Császárság újjászületett. A Palaiologosz-éra alatt Bizánc reneszánszát élte, és – noha nem érte el hatalma azt a magasságot, mint XII. századi uralkodói idején – igen veszélyes ellenfélnek számított. VIII. Mihály rendkívüli diplomáciai érzékkel bíró, ravasz uralkodó volt, aki egy kis kegyetlenségért sem ment a szomszédba. Nikaia a 13. század végére egészen sokat összegyűjtött a korábbi bizánci birtokokból. Máshol azonban a frank lovagok államai fennmaradtak.

A katolikus világ nem tett le arról sem, hogy visszaállítja a latin uralmat Konstantinápolyban. A megerősödő ortodox Bizánc elleni „keresztes” háborút az 1300-as évek elején a címzetes latin császárnak számító Valois Károly szervezte, IV. (Szép) Fülöp francia király öccse. Károly második felesége ugyanis annak a II. Balduin latin császárnak volt az unokája, akitől 1261-ben VIII. Mihály visszafoglalta Konstantinápolyt. Valois Károly 1308-ra komoly koalíciót kovácsolt össze, hogy megszerezze a császárvárost: támogatta a bátyja mellett a pápa, Aragónia, Szicília, Nápoly, Szerbia, Velence és az éppen a Hellászban hadakozó, úgynevezett Nagy katalán kompánia, amely klasszikus zsoldos sereg volt. A 14–15. század a zsoldoskompániák időszakának számított, mikor Itáliában vagy Görögországban akár nagyon magasra is juthatott egy-egy ügyes zsoldos. A Nagy katalán kompánia, avagy Katalán társaság egyike volt az első ilyen zsoldoshadseregnek. Noha neve arra utal, hogy eleinte jelentős részben katalánokból állt, de 1308-ra ténylegesen igencsak vegyes összetételű társaság lett. A Katalán kompánia még nápolyi örökségért folytatott harcok során alakult meg a 13. század végén, mikor az aragón királyok szolgálatában harcoltak a nápolyi Anjouk ellen. II. Andronikosz Palaiologosz bizánci császár hívására 1303-ban Konstantinápolyba érkeztek, hogy Kis-Ázsiában a törökök ellen harcoljanak. A hadjárat sikeresen indult, de a császár 1305-re összeveszett a társasággal a görög lakosság elleni atrocitások miatt, vezérüket, az itáliai Roger de Flort pedig meggyilkolták. A katalánok ezután görög területeket prédáltak fel Európában, és hajlamosak voltak csatlakozni minden Bizánc elleni háborúhoz. Valois Károly így került velük kapcsolatba, ám Károly Bizánc elleni hadjárata meghiúsult. A tengeren egyre erősebbé váló Aragóniától való félelme miatt Velence tartott a katalán zsoldosok megjelenésétől a térségben, így inkább kiegyezett Bizánccal. Mivel Valois Károly hadait Velencének kellett volna keletre szállítania, végül az egész terv lekerült a napirendről… Ráadásul Károly bátyja, Szép Fülöp francia király éppen ekkor veszett össze a pápával a templomos lovagrenddel történő leszámolása miatt.

A Katalán kompánia így magára maradt, ekkor Bizánc thrákiai birtokainak kifosztását követően Thesszáliába vonult, ahol felvette velük a kapcsolatot Athén frank hercege, Brienne-i V. Valter. Valter herceg korábban 3 évig volt aragón fogságban, így ismerte az aragón / katalán zsoldosok képességeit, és úgy vélte, hogy segítségükkel visszaállíthatná Athén fennhatóságát Thesszáliában. A herceg így felfogadta a kompániát 2 hónapra 13.905 forintért, és 1311-re sikeresen meghódította velük a térséget egészen a Pagaszitikósz-öbölig. A gondok akkor kezdődtek az együttműködésben, mikor a herceg pénze elfogyott, és egyre több birtokot kötött le zálogként a zsoldosok vezéreinek, illetve hitelezőinek. Végül belátva, hogy képtelen fizetni a kompániát, úgy döntött, mindössze 200 lovast és 300 gyalogost kíván szolgálatában tartani, a maradékot (4-5000 harcos) pedig felszólította, hogy hagyják el a hercegsége területét. A „katalánok” természetesen ellenálltak – hiszen jelentős összeggel tartozott nekik –, sőt a hercegnél lévő 500 harcos is visszatért bajtársaihoz, hogy osztozzanak egymás sorsában.

Valter döntése, hogy erővel űzi el a zsoldosokat, fölöttébb kockázatos lépés volt. A Katalán kompánia harcedzett seregként ügyesen fogott össze különféle katonai elemeket. A szakma minden csínját-bínját ismerték, nem véletlenül értek el sikereket a törökök ellen. Ráadásul képesek voltak magukba integrálni minden újonnan látott taktikát, ők is alkalmaztak például turkopol lovasíjászokat. A sereg fő erejét az almogavarok alkották (felszerelésük így nézhetett ki), akik eredetileg szinte a banditalét határán éltek a muszlim–keresztény határvidéken Ibériában. Kiváló és könyörtelen könnyűgyalogosok voltak, akiknek életét a hadviselés tette ki. A seregnek időnként akár a 2/3-át is ők alkották, míg a maradékot nehezebb fegyverzetű gyalogság és kis létszámú nehézlovasság. A katalán sereg vezérkara nagyrészt tényleg katalánokból / aragóniaiakból állt (ez is volt a sereg hivatalos nyelve), ezt a jellegét mindvégig meg is őrizte, bár a had az évek során etnikai összetételét tekintve színesedett. Bizáncba érkezésük előtt itáliaiak csatlakoztak hozzájuk, majd Anatóliában törökök. Utóbbiak száma elérte az 1100 főt. A zsoldoshadnak saját zászlaja és pecsétje volt, harci kiáltásuk pedig az „Aragónia” maradt. Az eleinte elitet adó lovagok az évek során kiestek (némelyik elesett, mások hazatértek családi birtokaikra), ellenben a középréteg és azok, akik mindent hátrahagyva csatlakoztak, szinte családtagként kezelték egymást. A zsoldosok között sok volt a letelepedni vágyó katona, akik feleségeiket is magukkal hozták a táborba. Az egyes harcosok az őket toborzó parancsnokhoz kötődtek, ő gondoskodott róluk, bajtársiasan. Az egész haderőt 12 vezető együttműködése irányította, de ténylegesen néhány háborúban bevált vezér parancsnokolt.

Frank államok Hellaszban a 13. század során

Valter herceg, Ramon Muntaner krónikája szerint (Ramon valamikor maga is a Katalán kompánia zsoldosa volt, de a csata során nem tartózkodott ott), 700 páncélos lovagot és 24 ezer gyalogost vezetett a kompánia ellen. A modern hadtörténetírás az események menetéből és a korabeli demográfiai és logisztikai lehetőségekből kiindulva ennél jóval kisebbre teszi a frank sereg számát (6-7000 fő?), bár valószínűsíthetően valóban túlerőben lehettek. A csatára Thesszáliában, Halmürosznál került sor, sajnos csak rövid leírásaink vannak a történtekről. Adjuk át a szót Muntanernek:

„A herceg csatarendben a kompánia felé haladt 700 francia lovaggal – akik mind arany sarkantyút viseltek – és másokkal ebből az országból, valamint gyalogosokkal együtt. Elfoglalta helyét az élcsapatban lobogójával, és felkészült, hogy megrohanja a Kompániát, az pedig őt. Mit mondjak még? A herceg lovasai az almogavarok üvöltését hallva a láp felé kanyarodtak el, és ott a herceg, elesett, akárcsak zászlaja, és mindenki, aki az élcsapatban vágtatott. Ekkor a törökök és turkopolok, látva, hogy a csata komolyra fordult, megsarkantyúzták lovukat és megrohamozták őket. A harc nagyon kemény volt. De Isten, aki mindig segít az igazságszolgáltatásban, a Kompániát segítette, és a 700 lovagból mindössze kettő menekült meg. […] És hasonlóképpen ott veszett annak az országnak minden lovasa és a gyalogosok közül 20 ezer. Ezt követően a Kompánia összegyűjtötte a zsákmányt, megnyerték a csatát és elnyerték vele az egész hercegséget.”

V. Valter herceg halála és az athéni hercegség frank elitjének nagy vérvesztesége elképesztő lehetőséget teremtett meg a Katalán kompánia számára. A társaság úgy döntött, hogy megtartja magának az országot, és hamarosan elfoglalták Athént is. A zsoldosok a nagyobb védelem érdekében az aragón származású szicíliai király, III. Frigyes védelme alá ajánlották a hercegséget, és annak másodszülött fiát, Manfrédot kérték fel uralkodónak. Manfréd így Athén hercege lett. Maguk a zsoldosok zömmel letelepedtek Attikában, Boiótiában és Thesszáliában, és családot alapítottak. Bár a pápa kiátkozta a törvényes frank állam helyére lépő katalánokat, ez különösebben nem zavarta meg államalkotó tevékenységüket, amely alapvetően katonai szisztéma szerint zajlott le. A Nagy katalán kompánia a következő évtizedek során szépen lassan feloldódott a görög környezetben, de egészen az 1380-as évekig létezett. Nem túl meglepő módon a társaság számára a véget egy másik zsoldos csapat jelentette. 1388-ban egy firenzei bankárcsalád sarja, Nerio Acciaioli a Navarrai kompánia vezetésével legyőzte a katalánokat, elfoglalta Athént, és I. Nerio néven maga lett Athén ura.

Míg a 13–14. században a várakra építkező kis államok nehezen meghódítható, ám senkire veszélyt nem jelentő országocskák voltak, a 15. században az ágyúk megjelenésével minden megváltozott. A lovagkor aprócska, karcsú tornyokkal védett várai elavultak, korszerűsítésükhöz pedig nem volt elég a kicsi államocskák bevétele, így a török hadigépezet egymás után elfoglalta őket. A Frankokrácia haldoklása a 15. század közepéig elhúzódott, mikor az oszmán szultánok tettek pontot történetük végére. II. Francesco, Acciaioli leszármazottja 1456-ban kénytelen volt megadni magát II. Mehmed szultánnak, aki egy ideig még megtartotta vazallusként, de hamarosan kivégeztette. A keresztes lovagok kora Görögországban is véget ért.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Jacoby, David: The Catalan Company in the East: The Evolution of an Itinerant Army 1303-1311). In: The Medieval Way of War. Ed.: Gregory I. Halfond. Dorchester: Ashgate, 2015. 153-182.o., Molnár Máté: Pierre Dubois terve a Szentföld visszaszerzésére. IN: Hadtörténelmi Közlemények, 2003. 2. sz. 367-426.o., Muntaner, Ramon: The Catalan Expedition to the East. Translated: Robert D. Hughes. Barcelona/Woodbridge, 2006

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.