Többen Strelisky Lipót fotóművésznek tulajdonítják a fotót, amelyet a költő kedvesének, Szendrey Júliának készíttetett 1847-ben, ami bár nagyon romantikusan hangzik, de nem igaz. Ez 1989-ben derült ki, amikor Flesch Bálint fotográfus, fototechnika-történész (maga is dagerrotípia gyűjtő) rábukkant Egressy Gábor anyagára. A reformkor ismert színésze (Egressy Béni zeneszerző bátyja) tisztában volt a francia feltaláló, Louis Daguerre róla elnevezett, 1837-ben bemutatott eljárásával, amelyet az 1840-es években Magyarországon már számos lelkes amatőr fotográfus alkalmazott. Egressy fiának, Ákosnak a naplójából szépen kiderül, hogy a színész 1843-44 táján vehette magának a masinát. Jó kapcsolatot ápolt Vörösmartyval, Tompával és a korszak számos ismert személyiségével, így nagyszámú felvételt készített barátairól, sőt önmagáról is. Petőfit is többször invitálta, hogy üljön neki modellt, ami az eredeti 15-30 perces expozíciós idő helyett már 10-60 másodpercre csökkent. A napló szerint 1845-ben, annak nyarán a 22 éves Petőfi beadta a derekát, elment a Marczibányi-házba, barátja lakására, hogy elkészülhessen a felvétel. Az is egyértelműen kiderül a feljegyzésből, hogy a költő egyáltalán nem volt elégedett az eredménnyel. Mennyire a hiúság okán? A lélek titkát nehéz lenne kideríteni. Az biztos, hogy ez a fajta ábrázolás egyáltalán nem tetszett Petőfinek, aki hozzászokott, hogy a festményeken, metszeteken kicsit idealizálva jelenjen meg, ahogy a reformkorban mindenki más is, akit a művészek érdemesnek találtak megörökíteni. Petőfiről egyébként a leghitelesebbnek Barabás Miklós 1845-ben készített litográfiáját tartják.

A dagerrotípia a nyers valóságot mutatja, ettől az eredmény némileg lehet sokkoló, mint ahogy ez Petőfire is hatott. Hozzá kell tenni, hogy a költőt az írások lánglelkűnek, szenvedélyesnek írják le, akit sötét szeme, sötét haja, kicsit ovális arca, olykor kis szakálla, bajusza, hosszú nyaka, kiálló ádámcsutkája jellemez. Azt is olvashatjuk, hogy a kicsit izgága, középtermetű fiatalember társalgás közben hevesen gesztikulált, sokszor beletúrt sűrű hajába. Ehhez képest mit láthatunk a felvételen? Jobb karjával egy biedermeier székre támaszkodik, sötét ruhát, magasan záródó, zsinórokkal rögzített atillaöltönyt visel, nyaka körül zsinóros szegélyű, hosszú nyakkendő, arca komoly, nehéz lenne leolvasni róla bármit is. Talán más eredményre számított. Az biztos, hogy a felvétel a fiók mélyén kötött ki, halála után Szendrey Júlia, majd a költő öccse, István birtokolta, ezután Petőfi Zoltáné lett, végül az ő 1870-ben bekövetkezett korai halála után orvosa, dr. Beliczay Imre pesti orvos tulajdonába került. A felvétel ekkor már meglehetősen rossz állapotban volt, mert megkezdődött a higanygőzzel előhívott, ezüstözött rézlemezre exponált kép oxidációja, besötétedése. (Ez természetes folyamat, gondoljunk az ezüstkanálra, ami szintén megfeketedik a levegőn. A Petőfi dagerrotípiáján átlósan húzódó fekete csík arra is utalt, hogy egy repedés keletkezett az üvegén, ahol az oxidációs folyamat elindulhatott.)

Az állagmegóvás, feljavítás többször napirendre került. Először, pótolhatatlan értékét felismerve, Beliczay restauráltatta a portrét, közkinccsé tette olyan módon, hogy fényképeket is készíttetett, amelyeket forgalomba hozott. 1869-ben, Petőfi halálának évfordulóján a Vasárnapi Újságban megjelent egy fametszet, amely a dagerrotípia alapján készült. A dagerrotípia „megmentésével” mások is próbálkoztak: Székely Bertalan és Jankó János lerajzolta, Klösz György fotót készített róla, amely 1879-ben megjelent a Koszorú című lapban (országszerte terjesztette, ami szép hasznot hozott). A továbbra is a Beliczay család tulajdonát képező eredeti lemez ezt követően a feledés homályába veszett, szó szerint sokan elveszett műkincsnek tartották. 1948-ban, a forradalom centenáriumi évfordulójára a Nemzeti Múzeum főmunkatársa, Rózsa György kutatást indított a lemez előkerítésére. Nem volt egyszerű dolga. Csak valószínűsíteni lehetett, hogy valamelyik Beliczay leszármazottra öröklődött, így a szerencsére bízva magát, találomra hívta fel a telefonkönyvben fellelhető Beliczayakat. Mesébe illő módon az egyik unoka emlékezett régi felvételekre a padláson, egy ládából elő is került a szinte kivehetetlenné vált fotó: egy levélmelléklet tette kizárólagossá, hogy megtalálták, amit kerestek.

1953-ban felkérték Escher Károly fotóművészt, hogy próbálja megtisztítani és láthatóvá tenni a felvételt. Körülbelül száz évet kellett visszamenni az időben, megérteni az eljárás kémiáját. Korabeli újságokból szerzett leírások alapján úgy tűnt, megvan a recept, de ezt még tesztelni kellett. Előzetesen három teljesen elfeketedett, oxidálódott dagerrotípián tett próbát a művész. Sikerrel váltak láthatóvá alakjai, egyiken Kossuth, másikon Bem, a harmadikon pedig egy 48-as honvéd. Ez elég volt a meggyőzéshez, azt pedig akkor még nem tudták, hogy a ciánkális oldattal való kezelés nemcsak az oxidációt, hanem a képi információ egy részét is eltávolítja. Escher Károly fantasztikus munkát végzett, külön érdeme, hogy a restaurálás minden egyes fázisát lefényképezte, dokumentálta az egész folyamatot, majd 1955-ben tényszerűen publikálta a Művelt Népben. A sikeres tisztítást követően reprodukció is készült a lemezről, ezen a művész retusálta a hibákat, és megfordította az oldalirányokat. Vélhető ugyanis, hogy Egressy nem használt képfordító prizmát, tehát a dagerrotípia a valósághoz képest tükrözve ábrázolja alanyát, Petőfi jobb karja valójában a bal, és így tovább. Azóta is ezzel a reprodukcióval találkozhatunk a tankönyvekben, kiadványokban. (Tehát az a helyes, ahol Petőfi jobb karja van a szék támláján, és testtel bal felé fordul.)

Minden egyes dagerrotípia egyedi, nem volt sokszorosítható, így nem véletlen, hogy ma már minden fennmaradt példány muzeális értéknek számít. Petőfi dagerrotípiája ma – egy másolattal együtt, amit az 1970-es években Flesch Bálint fotóművész készített – biztonságos konzerváló csomagolásban pihen a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

SzaSzi

A címlapon: Az eredeti, 1845-46 körül keletkezett dagerrotípia lemez feljavítás előtti állapota az 1970-es évek végén (balra), Phase One kamerarendszerrel készített reprodukció (középen), Escher Károly fotográfus kémiai úton regenerált és oldalfordított reprodukciója (jobbra). Jobbra lent: Benczúr Gyula a dagerrotípia alapján készült festménye.

Forrás: wikipedia, cultura.hu, budapestcity.org, orszagut.com, digitalizalas.eu, 200petofiszabadon.pim.hu, youtube

A képek a Wikimedia Commons és a Múzeum Digitár szabadfelhasználású gyűjteményekből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép.