Valahogy nem könnyű azzal szembesülni, hogy mindannyian a megmásíthatatlan, semmibe foszló végkifejlet felé tartunk, mindentől függetlenül. A tapasztalat azt mutatja, hogy amikor közeleg a vég, sokan (már akiknek lehetőségük van rá) visszatekintenek az életükre, és gyakran megbánással és önváddal, csalódással, szomorúsággal gondolnak arra, mit tettek volna másképp, milyen lett volna az életük, ha egy másik utat választanak. A válasz azonban a dolgok természetéből adódóan rendszerint már nem érkezik meg.

Arányokban mérve kevés könyv foglalkozik az elmúlással, így Mikki Brammeré hiánypótlónak számít a témában. Főhőse Clover, a harmincas évei közepén járó, zárkózott, magányos hölgy, akit már gyerekkora óta vonz a halál témája és minden, ami hozzá kapcsolódik. Amikor szeretett óvóbácsija meghalt, Clover nem érzett félelmet, nem tört ki zokogásban, nem menekült el, egyszerűen csak arra volt kíváncsi, hogy mi is történik ilyenkor. A többi gyerek ezért furcsának látta, osztálytársai kiközösítették, és Clovernek nem maradt más kapcsolata, mint a nagyapjával való szoros és meghitt szövetség. Azonban senki sem marad örökre gyerek, és a nagyapák is meghalnak egyszer, így a már fiatal felnőtt lány haláldúlának áll, hogy minél közelebb legyen a halálhoz – ezzel egyidejűleg pedig eltávolodjon az élőktől és főleg a velük való kapcsolatoktól. Ez a viszonylag új fogalom olyan személyt jelöl, aki segíti a haldoklót, hogy élete utolsó, gyakran betegséggel terhelt időszakában rendezze az elvarratlan szálakat, megtegye a szükséges előkészületeket, és méltósággal viselje az együttlét pillanatait a családjával. Gyakran furcsa utolsó kívánságok teljesítésére is vállalkozik, vagyis szinte mindent megtesz, hogy az eltávozó lelki békére lépjen. Clover mindennapjait tehát idegen emberek halálközeli tennivalóinak menedzselése köti le, miközben lelki szekrényében egyre csak gyűlnek a porosodó csontvázak. Semmit sem akar kidobni és elengedni, ami hajdanvolt nagyapjára emlékezteti, mintha görcsösen ragaszkodna a múlthoz, miközben saját életét is kívülállóként szemléli egy jövőkép nélküli horizonton.

Mindeddig egy frappáns felvezetőt olvashattunk, amelyben egy egyedülálló fiatal nő érdekes, újszerű munkájáról és sekélyes, kapcsolatszegény mindennapjairól kapunk pontos leírást. A fordulópont egy új megbízás, amely egyben új ismeretségeket is hoz számára. Clover megszokott, jól bejáratott életformája kezd darabjaira esni, egyre gyakrabban kényszerül arra, hogy elhagyja a meglehetősen szűkösre szabott komfortzónáját, és ezen az sem segít, hogy egyetlen barátja, a nyolcvanas éveiben járó szomszédja folyton arra biztatja, hogy merjen élni végre. Mindeközben pedig ott van egy idős, haldokló asszony, Claudia, aki nagyon érdekes dolgokat mesél az életéről, a megbánásról, az elmúlásról és az elengedésről.

Nos, a történet itt kezdhetne érdekessé válni. A nagyívű felvezetés után azonban mintha elmaradna a katarzis. A halálközeli történések, észlelések, bölcsességek helyet kapnak ugyan a regényben, de valahogy nem mennek egy bizonyos szint alá vagy fölé. Mintha folyton megakadnának valahol, a közhely és a hitelesség vékony határán táncolva. Hogy mi lehet az oka ennek? Talán az írás módja, a forgatókönyvszerű felvezetés. Mindenesetre a témához viszonyítva túlságosan kiszámítható, általános, szabványszerű jeleneteknek lehetünk tanúi. Igaz ugyan, hogy főhősünk végül figyelemre méltó fejlődésen megy keresztül, és sikeresen veszi az akadályokat, amelyeket komoly belső vívódások kísérnek, számomra azonban mégsem hozta el a remélt és várt élményt a regény olvasása. Furcsa kettősség ez, mert egy izgalmas történet tárul elénk, amelyben kissé átértékelődik az élet értéke és értelme, a döntéseink súlya, mégsem tud igazán újat hozni a halálhoz kapcsolódó témában.

Egy kissé javít a helyzeten, hogy Clover egyes szám első személyben mesél, ettől személyesebb és hitelesebb lesz a könyv hangulata. Lényegében az ő pszichológiai fejlődésének vagyunk szemtanúi, és annak, ahogy a haldoklók megváltoztatják az életét és a saját magához fűződő viszonyát. A könyv tehát sokkal inkább egy fiatal nő belső utazásáról szól, mint magáról az elmúlásról, amely néhány megrendítően szép pillanaton kívül nem okoz nagyobb élményt az olvasás során. A történetszövés szempontjából izgalmas regény így egy önismereti utazás, vagy akár egy szerelmi történet, amelyet az elmúlás oldaláról közelít meg a szerző. Jobban belegondolva végső soron az életünk értelme a halál szemszögéből is nézhető, meglehet, hogy a regényt mást megközelítéssel és elvárással teljesen máshogy is lehet olvasni, lehet tanulságos, elgondolkodtató is. Ha üzenetet keresnék benne, azt mondanám, az a legfontosabb dolog, amit tehetünk az életünkben és az életünkkel, hogy fel merjük vállalni a tévedéseinket, és hogy legyen bátorságunk változtatni, miközben éljünk annak tudatában, hogy egyszer meghalunk, és ez egy természetes dolog.

A Minden, amit megbántam Mikki Brammer első regénye. Az ausztrál írónő jelenleg New Yorkban él, újságíróként divatról, építészetről, művészetekről ír különböző magazinoknak. Gyermekkorát Tasmániában töltötte, de élt már Franciaországban és Spanyolországban is. Kalandszeretete visszaköszön regényének főhősénél is, hiszen Clover egyetemi évei alatt és közvetlen utána a világ különböző helyein élt és kutatta a halálhoz kapcsolódó témákat. A regény jelenleg világszerte több országban is megjelenik. Jó kezdésnek tartom, tartalmas, de még kiforratlan, filmszerű írás, amelyben értékes gondolatok és tapasztalások magvai vannak elrejtve. Nem nagyívű, de szórakoztató olvasmány, kerek és befejezett történet, amelyben éppúgy megtalálhatjuk mindennapi vívódásainkat és korlátoltságunkat, mint a meseszerű végkifejletet, amelyre vágyunk.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com