Mivel a filmben elhangzó nevek, dátumok és helyszínek kissé szövevényessé tehetik az események megértését, a moziélményt erősen befolyásolhatja a tények ismeretének hiánya. Aki nincs kigyúrva a történelem e csúfos időszakából, annak mindenképpen hasznos lehet utánanézni, miről is szólt a Watergate-botrány. Az eset kezdetben rendkívül komplex és zavaros volt, minden egyes szál egy újabbhoz vezetett, ráadásul a film csak az események első hét hónapját dolgozza fel, és a legapróbb részletek is nagy hangsúlyt kapnak benne.

1972. június 17-én öt férfi tört be a Watergate épületének egyik lakásába, amely Larry O’Brien, a Demokrata Párt elnökének, Nixon legfőbb politikai vetélytársának bázisaként szolgált. Az elkövetők feladata O’Brien irodájának bepoloskázása lett volna. Az eset később Watergate-botrány néven vonult be a történelembe, nevét a Watergate épületkomplexumról kapta (a betörést a Forrest Gump is megidézi az egyik jelenetében). Az incidensről elsőként a The Washington Post két agilis újságírója (Bob Woodward és Carl Bernstein) számolt be.

A két firkász akkor még nem is sejtette, hogy cikkük olyan folyamatokat indít el, melyek miatt fejek hullanak majd a Fehér Házban. Amikor kiderült, hogy az öt betörőből négy a CIA ügynöke volt, az ügy kezdett egyre kényelmetlenebb lenni. Woodwardot és Bernsteint ez nem tántorította el, sőt, sikerült elérniük, hogy a szerkesztőjüktől szabad kezet kapjanak az ügy részleteinek felderítésére. Nixon elnök egyik volt politikai tanácsadójának (Jeb Stuart Magruder) köszönhetően sorra estek is ki a csontvázak a szekrényből. Magruder állította, hogy az elnök személyesen adott utasítást a lehallgatókészülékek elhelyezésére, és vallomásában több magas rangú tisztviselőt is megnevezett.

Carl Bernstein és Bob Woodward

A teljes igazságot azonban csak egy Deep Throat, „Mély Torok” fedőnéven ismert belső informátor tudta, aki nélkül valószínűleg sohasem göngyölítették volna fel az esetet. (Mark Felt, vagyis „Mély Torok” az FBI egykori igazgatóhelyettese volt). A legtöbb érintett nem beszélt, akikből mégis sikerült kihúzniuk valamit, a tanúvallomásaikat külső nyomásra visszavonták, vagy maguk tagadták le, mielőtt azok nyomtatásba kerültek volna. 1974 márciusában vádat emeltek a „Watergate-i hetek” (Nixon korábbi munkatársai) ellen. Az elnököt bűnrészességgel vádolták, de mivel az amerikai jogrendszer értelmében egy elnök ellen csak hivatalából való távozása után lehet vádat emelni, az esküdtek kihúzták Nixont a gyanúsítottak listájáról. A Watergate-botrányban végül 48 kormánytisztviselőt találtak bűnösnek, Nixon pedig megszégyenülve lemondott.

A történtekről a két újságíró, Carl Bernstein és Bob Woodward könyvet is írt (amely 1973-ban Pulitzer-díjat nyert), a film jogait pedig Robert Redford vásárolta meg. A színész csupán producerként szeretett volna részt venni a projektben (Carl Bernstein szerepére Al Pacinót képzelte el), a Warner Brothers viszont csak azzal a feltétellel finanszírozta a filmet, ha Bob Woodwardot Redford alakítja. Mind az újságírók, mind a rendező részéről bölcs döntés volt még melegében megírni a botrányt, hiszen az ügyben érintett valamennyi tanú még életben volt, így szinte első kézből jöttek az információk.

„Nézze, kétezer riporter van ebben a városban, öten vannak a Watergate-en? Mikor szerezte meg hirtelen a Washington Post a bölcsesség monopóliumát?” Annak ellenére, hogy a Washington Post kezdetben nem nézte jó szemmel, hogy Woodward és Bernstein kisajátítják a sztorit, a vezetőség mindenben támogatta munkájukat. Bár részleteket először a The New York Times közölt, a kormány „javaslatára” hamar leszálltak az ügyről, a The Washington Post volt az egyetlen, aki mindvégig kitartott a „csillagos-sávos lobogójú” sajtószabadság mellett.

A forgatókönyv több kézen is átment, mielőtt William Goldman végleges verzióját elfogadták volna. Ő egyébként korábban forgatott már Redforddal (Butch Cassidy és a Sundance kölyök), Dustin Hoffmannal pedig később a Maraton életre-halálra című moziban dolgozott együtt. Goldman első vázlata sem a rendezőt, sem Robert Redfordot nem győzte meg, jobban tetszett nekik Bernstein változata, amelyet viszont Goldman utasított vissza. Pakula és Redford is megírta a maga verzióját, végül hosszas egyezkedés után Goldman kivonata lett a befutó.

Alan J. Pakula a legapróbb részletekre is odafigyelve adta vissza a kor paranoid hangulatát, ráadásul mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legtényszerűbben ábrázolja a történteket. Nem tért ki a karakterek magánéletére, teljes mértékben a botrányra és a politika gépezetére fókuszált. A film forgatókönyve szinte csak párbeszédekből áll, mégis képes több mint két órán keresztül fenntartani a feszültséget. A mai filmeknél ezt már sajnos nagyon nehéz elképzelni.

Robert Redford (Bob Woodward) és Dustin Hoffman (Carl Bernstein) hozza a ’70-es évek újságíróinak lelkes karakterét, akik a karrierjüket és az életüket kockáztatva nem féltek a következményektől. Annak érdekében, hogy alakításuk hitelesebb legyen, megtanulták egymás monológjait, így menet közben írták át (a film javára) a jeleneteket anélkül, hogy a másikat kizökkentették volna a szerepéből. A rendezőhöz hasonlóan Hoffman és Redford is heteket töltöttek a Washington Post szerkesztőségében, figyelve a riporterek munkáját, gesztusait, szófordulatait, és még a sajtótájékoztatókon is részt vettek.

Az operatőr, Gordon Willis (A Keresztapa-trilógia, Klute, Annie Hall, Manhattan, Broadway Danny Rose, Zelig, Az ördög maga) számos jelenetnél felismerte az improvizáció előnyeit. Egy vágatlan, közel hatperces felvételben Redford észrevehetően bakizik egyet, de a színész profizmusának köszönhetően nem esett ki a karakteréből, ezért a jelenetet nem is vették újra. Redford egyébként balkezes (Woodward jobbkezes), ezért hordja a jobb kezén az óráját. A közeli felvételeken viszont jobb kézzel ír és tárcsáz, de a kagylót legtöbbször a bal kezében tartja. Lehetett kézdublőre is, bár a színész állítólag jobb kézzel is képes olvashatóan írni.

Az alkotók ragaszkodtak a valós eseményekhez, és ahol a körülmények engedték, eredeti helyszíneken forgattak, így rendelkezésükre bocsátották többek közt Judy Hoback (az újraválasztási bizottság könyvelőjének) otthonát, az Oakhill irodaház alatti mélygarázst, valamint Bob Woodward valódi lakását is. Ben Bradlee, a Washington Post szerkesztője (akit a filmben Jason Robards alakít) kezdetben nem lelkesedett az ötletért, hogy a szerkesztőséget forgatási helyszínné alakítsák. Hogy a film minél dokumentumszerűbb legyen, a stáb megpróbálkozott ugyan a dologgal, de az alkalmazottak nagy része képtelen volt természetesen viselkedni, statisztákat pedig nem használhattak egy aktívan működő szerkesztőségben, ezért a Washington Post pontos mását a kaliforniai Burbank stúdióban, 500.000 dollárért építették újra. A stáb 200 darab íróasztalt vásárolt attól a cégtől, amely 1971-ben irodai berendezéseket gyártott a Washington Postnak, így nem csoda, hogy a film a költségvetést 3,5 millió dollárral, a határidőt pedig 35 nappal haladta meg.

A stáb megszerezte az akkori (már elavult) telefonkönyveket, de a Washington Post is kiváló partner volt abban, hogy a film által tűpontos képet alkothassunk az oknyomozói újságírás fénykoráról. Kérés nélkül bocsátották a filmesek rendelkezésére az akkori dokumentumokat, leveleket és címjegyzékeket. Az egyik jelenetben a háttérben még az 1972-es izlandi sakkvilágbajnokság tudósítása is hallható. (Ez volt az a játszma, amelyben Bobby Fischer sakktörténelmet írva legyőzte az akkori szovjet világbajnok Borisz Szpasszkijt. Az esemény később az „évszázad sakkmérkőzéseként” vált ismertté).

A filmben számos telefonbeszélgetést hallhatunk, a feljegyzett és tárcsázott, zömmel valós telefonszámok közt a Fehér Ház központi vonalának száma is bekerült. A nyitó jelenetben az írógép erőteljes leütéseit – utalva talán a vietnámi háborúra – puskalövések hangjával erősítették fel. A leghitelesebb szereplő Frank Wills, a biztonsági őr volt, aki a betörés első számú szemtanújaként önmagát alakítja a filmben. Az incidens után néhány nappal minden indok nélkül elbocsátották, gondoskodva arról, hogy soha többé ne kapjon munkát sehol. A jobbnál jobb karakterszereplők közt látható Martin Balsam (Howard Simons) és Jack Warden (Harry Rosenfeld) is, akik korábban a Tizenkét dühös emberben is jól működtek együtt.

Az elnök emberei a 8 Oscar-jelölésből 4 kategóriában (legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb hang és legjobb látványtervezés) győzött is. Csak halkan jegyzem meg, hogy a ’70-es években még szakmai szempontok alapján értékelték a filmeket. Sokkal nagyobb elismerés az alkotók számára, hogy munkájuk bekerült az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtárának Nemzeti Filmarchívumába is. A filmben elhangzó választási csalásokra utaló „kibaltázás” kifejezés beékelődött a politikai szakzsargonba, azóta is használják, és sajnos alkalmazzák is.

Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy az internet előtti időkben személyes találkozókra hagyatkozva, könyveket, feljegyzéseket és jelentéseket bújva, noteszba, gyufás skatulyára, szalvétára jegyzetelve hogyan jutott el két újságíró egy szokványosnak hitt betöréstől az amerikai elnök trónfosztásáig. Nem véletlen, hogy a film alapművé vált az újságírói és oknyomozó riporteri pályára vetemedő hallgatók körében.

Az elnök emberei máig az egyik legjobb politikai tényfeltáró thriller, időtlen klasszikus, amely megdönt minden – az elnök feddhetetlenségéről és az Ovális Iroda renoméjáról – alkotott hamis dogmát.

A film előzetese itt tekinthető meg.

Oshe
Forrás: hetediksor.hu