„Senki nem hal meg igazán, amíg szeretik”

Eső, sötétség, halál, bánat, fájdalom, gyász, szenvedés… és bosszú. James O’Barr rendhagyó képregényének alapötlete egy sokkoló, nagyon szomorú és az alkotó egész életét végigkísérő eseményen alapul. Szinte sorsszerű, hogy ez a tragédia – leszámítva a rajzolt történet csaknem 900 ezer eladott példányát – egyfajta átokként akaszkodott a főhős, Eric Draven nyakába, és nem csupán az első filmadaptációt árnyalta a kelleténél még feketébbre, de három további – jóval erőtlenebb – folytatását is a feledés poklába taszította. És a nagyvásznas próbálkozásoknak még nincs vége, de erről később.

Minden szerző a saját történetét írja meg újra és újra, tartja a régi mondás, és ez igaz James O’Barra is: a hányatott gyerekkorú alkotó a maga által, ceruzával és papírral teremtett világba menekült a valóságból, így kezdett képregények rajzolásába. Életét alig 18 évesen egy részeg sofőr okozta baleset és menyasszonya halála pecsételte meg – ám ez volt az a fájdalmas esemény, amely a halálból visszatérő bosszúálló legendáját életre keltette! O’Barr 1981-ben egyfajta újabb terápiaként kezdett bele A holló megalkotásába, és bár a képregény több visszautasítást és kiadót túlélve végül az egyik legsikeresebb független rajzolt comics-sorozatként lett világsiker, alkotója számára nem hozta el a lelki békét. Ahogy egy korábbi interjújában bevallotta: „Minden egyes oldal megrajzolásával egyre önpusztítóbbá váltam… vegytiszta düh sugárzik minden oldalából.”

„Fájdalom. Nem kell neki más. Fájdalom és gyűlölet.”

És valóban: A holló sokszor naturális és erőszakos, olykor elnagyolt vagy látszólag csak úgy „odacsapott” rajzaiból árad az agresszivitás, a fájdalom és a düh, de ezzel együtt a mély érzelem és szerelem is. Ez a fény és árnyék, halál-élet kettősség adja meg a többnyire sötétben játszódó képsorok dinamikáját, brutális nyersességét. Filmszerű, kimerevített kockákból álló jeleneteken keresztül követjük végig a saját és szerelme haláláért bosszút álló, festett arcú nemezis igazságosztását, a sikátori bűnözők, Tin Tin, Mókás, T-Bird, Top Dollar és társaik végzetét.

A most nézhető-olvasható képregény – a filmsikert követően – a 2011-es bővített verzió keményfedeles magyar kiadása, amely az eredetihez képest 30 oldal új anyagot is tartalmaz, mint a Karácsony augusztusban vagy a Csillámló jelentés című fejezetek. Az előszavakból megtudhatjuk, hogy korábban érzelmi vagy technikai okokból miért maradtak ki részek, bővebben olvashatunk az „eredeti Shelly” tragédiájáról, illetve az új rajzok elkészültének műhelytitkairól is.

A Brandon Lee-nek ajánlott, erőszakos történetet eltérő rajztechnikájú romantikus visszaemlékezések, illetve meglepetésre Rimbaud és más versidézetek egészítik ki. Rémképek, rémálmok váltakoznak a mocskos valósággal, sőt, látjuk a címszereplő hollót is feltűnni, akiről / amiről nehéz eldöntenünk, hogy valóban társul szegődik, vagy csupán a főhős képzeletében létezik. A fény és sötétség, a jó és rossz között ingázó bosszúálló Batman képét vetíti elénk, ám sokkal őrültebb és mélyebb fájdalommal marcangoló változatban.

A hiánypótló képregény előtt idehaza eddig csak 1998-ban jelent meg a sztori regényváltozata A holló: S szólt a holló… címmel a többnyire filmadaptációkat papírra vető David Bischoff (Alien-sorozat, Massza, Éjszakai világ, Az ufó-összeesküvés) feldolgozásában. Idén pedig végre várható a tragikus történet újabb moziváltozata Rupert Sanders (Hófehér és a vadász, Páncélba zárt szellem, Alapítvány 1. epizód) rendezésében, Bill Skarsgård és Danny Huston főszereplésével. Az előzményekhez hasonlóan, szinte átokszerűen igen hányatott sorsú adaptáció fejlesztését még 2015-ben kezdték meg, ám tucatnyi nagy sztár és rendező cseréje után végre 2024-ben, három évtizeddel az eredeti mozi után kel majd szárnyra ismét a fekete madár. És remélhetőleg újabb tragédia nélkül állíthat majd emléket James O’Barr és szerelme, Shelly szomorú tragédiájának…

Alonzomosely
Forrás: langolo.hu