Az 5. századi Írországból származó hagyomány alapján a nők minden szökőév utolsó februári napján megkérhetik a férfiak kezét. A legenda szerint Kildare-i Szent Brigitta az ifjú hölgyek nevében élt azzal a panasszal, hogy a férfiak túlságosan félénkek a lánykéréshez, túl sokáig tart nekik, míg elhatározzák magukat az elköteleződésre, így szeretett volna egy lehetőséget, amely alapján a nők is eljegyezhetik erősebb nembeli társaikat. Szent Patrik, hogy megnyugtassa őt, állítólag felajánlotta: a nők hétévente egy napon megkérhetik a férfiak kezét, de Brigitta alkudozni kezdett, hogy négyévente kerüljön sor arra az egy napra, így esett végül a választás február 29-re.

A február végi lánykéréseket az is jócskán ösztönözte, hogy egyáltalán nem volt kívánatos a nagyböjt idején hajadonnak lenni. A még húsvétkor is egyedülálló embereket ugyanis nyilvánosan megnevezték a Skellig-listákon, és az utcákon gyakorlatilag zaklatták őket. A Skellig-listák gusztustalan versei rendre nagy mulatságot keltettek, céljuk az volt, hogy megszégyenítsék az egyedülállókat, házasságokba kergetvén őket, az alkotások mögött álló költők pedig szándékos helyesírási és nyelvtani hibák mögé bújtak.

Ír szerzetesek közvetítéseként aztán a skótok egy lépéssel továbbvitték ezt a hagyományt. 1288-ban (állítólag) I. Margit királynő (aki 5 éves volt ekkor...) törvénybe iktatta, hogy a nők február 29-én megkérhetik az erősebb nem kezét, de piros alsószoknyát kell viselniük, hogy a férfiak figyelmét felhívják romantikus szándékaikra. Azoknak a férfiaknak pedig, akik visszautasították a – szó szerinti – lánykérést, kárpótlást kellett adniuk a „kikosarazott” nőknek: kesztyűt venni nekik (állítólag azért, hogy elrejthessék, nem viselnek gyűrűt) vagy selyemruhát, a 20. század közepétől akár már szőrmebundát, sőt, még pénzbírsággal is sújthatták őket.

A történet teljességéért azt azért hozzá kell tenni, hogy bármennyire is érdekes és máig ható hagyományról van szó, Szent Patrik rendeletét semmilyen dokumentum nem támasztja alá, és Skóciában sem létezik ez a törvény. De ugyan mi is írhatná felül a „szokásjogot”, nem igaz? A „legénynap” az 1800-as évekre már igazán nagyszerűen bejáratódott, az Ír Folklór Bizottság 1937 és 1939 között – egy oktatási tantervi projekt részeként – számos történetet gyűjtött össze a hagyományról.

A Bachelor’s Day szokása az Egyesült Királyság más részein is megtalálható, sőt bizonyos helyeken a nők egész szökőévben megkérhetik a férfiak kezét. De a hagyomány például Finnországban vagy Dániában szintén megfigyelhető, a 20. század elejére pedig eljutott az Egyesült Államokba is, ám ott egyfajta „nőgyűlölő”, nőket kifigurázó, kigúnyoló módon jelent meg (1980-ra szerencsére mindez teljesen eltűnt). Ennek a hagyománynak mára a „tükörképe” az, hogy egyes országokban február 29-ét a legénybúcsú napjaként ismerik.

Szilvási Krisztián

Forrás: angol Wikipédia, daysoftheyear.com, eu.usatoday.com, nationaldaycalendar.com, independent.co.uk

A képek a needpix.com és a pixabay.com gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.