Talán most először írok olyan történésről a Győri Szalonban, amit már átéltem. Gyerekkoromban egyszerű volt a világ: jók és rosszak. 1991-ben, az általános iskola folyosóin – a háború borzalmait nem ismerve – izgatottan beszélgettünk a híradókban látott felvételekről, amelyek az öbölháború bombázásait mutatták. A gonosz irakiak elfoglalták Kuvaitot, majd a hős amerikaiak, szövetségeseik segítségével, kikergették a megszállókat. Ó, az a végtelen gyermeki naivitás! Természetesen az egész ügy nem volt ennyire egyszerű...

Kezdjük az elején, bár hogy hol az eleje, nehéz eldönteni! Talán valahol 1534-ben célszerű indítani a történetet, mikor a mai Irak területe oszmán török kézre került, és a térséget hosszú időn át a Bagdadba és Bászrába küldött beglerbégeken keresztül irányították Isztambulból. Irak déli csücske ennek ellenére a behódolt helyi sejkek kezén maradt, akik saját erejüktől és az oszmán szultánok erejétől függően többé-kevésbé önálló politikát folytattak. A térség a 16‒18. század folyamán folyamatosan a török‒perzsa vetélkedés színtere volt, de a törökök képesek voltak a 19. század végéig kezükben tartani azt. Ekkorra az itt uralkodó kuvaiti sejkek egyre inkább brit befolyás alá kerültek. Végül Kuvait az első világháború során brit kézre került, és 1961-ig de facto Nagy-Britannia gyarmatának számított. A korábban elsősorban a kereskedelemből élő sejkség életében nagy változást hozott, mikor az 1930-as évek végén kiderült, hogy kicsi és sivatagos területe hatalmas kőolajmezőket rejt. Mivel Kuvait határát a britek gyámsága alatt meglehetősen önkényesen húzták meg, mindkét szomszédja, Szaúd-Arábia és Irak igényt formált a sejkség egyes területeire. A függetlenségét elnyerő Kuvaitra a nagyobb veszélyt utóbbi jelentette, különösen, hogy Irak 1932-es megalakulásakor kijelentette, hogy a sejkséget saját birtokának tekinti.

Irak papíron 1932-től független állam volt, de ténylegesen brit befolyás érvényesült az országban egészen az 50-es évekig. 1958-ban II. Fejszál királyt katonai puccs során kivégezték, és az új iraki vezető a pánarab szimpatizáns, Abdul-Karim Kászim lett. Kászim a térségben egyre inkább döntő tényezőként fellépő Egyesült Államok érdekeivel ellentétes külpolitikát folytatott, így hatalmát 1963-ban CIA támogatással egy újabb puccs döntötte meg. A CIA az iraki Baasz párttal működött együtt Kászim leverése érdekében, utóbbi erős embere bizonyos Szaddám Husszein volt… Husszein először az ország alelnöke lett, majd 1979-től formálisan is átvette az ország irányítását, elnökként. A Baasz párt kezdeti arab nacionalista vonalát egyre inkább szocialista irányba tolta el, de alapvetően továbbra is az Irakban kisebbséget alkotó szunnita arab lakosságra támaszkodott. Irak ekkoriban nem számított szegény országnak, köszönhetően az 1910-es évek óta felfutó olajkitermelésnek. A Baasz párt a hatalomátvételt követően államosította a zömmel továbbra is brit kézen lévő és nagy haszonkulccsal dolgozó, külföldi tulajdonú olajtársaságokat, sok érdeket sértve. 1970 és 1980 között az egy főre eső GDP Irakban megtízszereződött (bár így is csak az 1980-as magyar adat 35-40%-át érte el)! A térségben ezzel gyorsan fejlődő és aránylag gazdag országnak számított akkortájt.

Irak problémái 1979-ben kezdődtek, mikor a szomszédos Iránban a helyi síita radikálisok vezetésével megdöntötték az USA-barát Mohammad Reza Pahlavi sah uralmát, és az országban iszlám köztársaság alakult. Irak lakosságának többsége szintén síita volt (ma is az), így szimpatizált a perzsa folyamattal, míg Husszein a rivális szunnita muszlimokat pártolta. Irán és Irak között a határviták tovább mérgesítették a helyzetet. Irán fővárosában, Teheránban eközben az amerikai nagykövetségen amerikaiakat ejtettek foglyul, majd a kiszabadításukra indított túszmentő katonai akció (Saskarom hadművelet / Operation Eagle Claw) teljes kudarcba fulladt. Az Egyesült Államok pozíciója a Közel-Keleten megrendült. Nem véletlen, hogy amikor Szaddám Husszein 1980 szeptemberében megtámadta Iránt, hogy elvegye tőle az olajban gazdag Huzisztán határtartományt, akkor az USA a konfliktusban – persze fű alatt – Irakot támogatta hitelekkel. Az iraki diktátor úgy számolt, hogy könnyű dolga lesz a nemzetközileg elszigetelt és a hatalomváltás zavarában lévő perzsa állam ellen, de tévedett. A háború csaknem 8 évig elhúzódott, és a kezdeti sikeres iraki előretörés után Irán lett a kezdeményező fél. Az irak‒iráni háború óriási pusztítást és emberveszteséget okozott, ráadásul megrogyasztotta az iraki olajexportot. A háborút követően megoldásként Szaddám Husszein úgy döntött, hogy könnyebb célpont után néz a térképen, és rátalált a „kő(olaj)gazdag” Kuvaitra…

A Sivatagi Vihar hadművelet térképen

1990 júliusában az amerikai hírszerzés egyre több nyilvánvaló bizonyítékát látta a nagyarányú iraki csapatgyűjtésnek a kuvaiti határ mentén, és tárgyalásokat kezdett Szaddammal. Az iraki diktátor a helyi nagykövet szavaiból arra következtetett, hogy nem kell számítania megtorlásra, ha elfoglalja a sejkséget. A bagdadi amerikai nagykövet azonban úgy vélte, Irak csak gazdasági engedményeket akar kicsikarni a fenyegetőzéssel, és valójában nem fogja lerohanni Kuvaitot. Tévedett, és barátságos hozzáállása Husszeinhez csak megerősítette az iraki elnök szándékát. Így aztán bombaként robbant a hír Washingtonban, mikor 1990. augusztus 1-én az iraki hadsereg erői lerohanták az ellenállásra esélytelen államot. Husszein felállított egy kuvaiti bábkormányt, amely kikiáltotta a Kuvaiti Köztársaságot, de augusztus végén már egyszerűbbnek látta, ha szimplán beolvasztja Irakba Kuvaitot. Úgy vélte, hogy senki nem fog komolyabban közbeavatkozni, legfeljebb a felszínen lesz némi tiltakozás. Ám súlyosan félreértette a politikai környezetet. A Szovjetunió hatalma 1990-ben megroppant, Kelet-Európából kivonulóban voltak a megszálló szovjet erőik, a Varsói Szerződés gyakorlatilag megszűnt. A hidegháborút az Egyesült Államok nyerte meg, és körvonalazódott az a világrend, amely a 2020-as évekig(?) tartott: az egypólusú világ, az USA-val mint hegemónnal. Az Egyesült Államoknak módjában állt beavatkozni, ráadásul korábban elveszített presztízsét is visszanyerhette, ha megteszi. Emellett egy „jó ügyként” eladható katonai fellépésként lehetett felfogni Kuvait felszabadítását, hiszen ebben az esetben kétségtelenül egy idegen megszállásról volt szó. Bush elnök lehetőségként értékelte a helyzetet.

Az ENSZ több alkalommal is felszólította Irakot Kuvait kiürítésére, majd a Biztonsági Tanács 678-as határozatában 1990. november 29-én (12 igen, 1 tartózkodás és 2 nem szavazat mellett) gyakorlatilag felhatalmazta az USA-t, hogy bármilyen áron elérje ezt a célt. Az Egyesült Államok mindent elkövetett a határozatért, a BT bizonytalan tagjainak segélyeket és gazdasági előnyöket ígért, a tartózkodásra Kínát a gazdasági embargó lazításával vette rá (Kínának vétójoga volt), míg a tiltakozó Jement és Kubát szankcionálta. A határozat mindenesetre jogszerűvé tette az amerikai beavatkozást, és azonnal megkezdődött a csapatgyűjtés az iraki határ mentén. A koalíció alapját a NATO adta, de csatlakoztak hozzá az USA közel-keleti arab szövetségesei is, mint Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek vagy Katar. Kiemelkedően fontos volt a szomszédos Szaúd-Arábia, amely a Kuvait felszabadítását célul kitűző hadművelet bázisaként szolgált.

A koalíciós erők légi és tengeri úton katonák százezreit és katonai felszerelések tömkelegét juttatták el 1991 januárjára Szaúd-Arábia északi részébe. Kiépítették a repülőtereket és támaszpontokat, majd január 17-én megkezdődtek a légitámadások Irak és az iraki hadsereg állásai és vezetési központjai ellen. Január elsejére 1716 repülőgépet telepítettek az Arab-félsziget különféle reptereire, melyekből az Egyesült Államok 1313-at adott, a NATO többi tagállamat 126-ot, az arab szövetségesek 277-et. A Perzsa-öböl felől ezt az erőt hat amerikai repülőgép-hordozó támogatta még (USS America, USS John F. Kennedy, USS Ranger, USS Saratoga, USS Theodore Roosevelt – amely még ma is szolgálatban áll – és a még II. világháború idején épített USS Midway). Az amerikai hadihajók emellett cirkálórakétákkal támogatták a légi hadjáratot, első alkalommal vetve be nagy mennyiségben ilyen típusú precíziós eszközöket. Ugyanakkor el kell mondani, hogy – ellentétben a közhiedelemmel – az öbölháború során a bevetett bombák zöme hagyományos „buta” bomba volt. Az iraki légierő teljes passzivitásra kényszerült, egy része Iránba menekült át. A szövetséges csapatgyűjtésre Irak rakétázással válaszolt. Január 1-től több héten át mintegy nyolcvan Scud taktikai ballisztikus rakétát lőttek ki szaúd-arábiai és izraeli célpontokra. Bár Szaddám kíméletlen ember hírében állt (nem is ok nélkül), annyi esze volt, hogy a koalíciós csapatok ellen nem vetett be vegyi fegyvert. Hat héten át a koalíció légiereje napi 1500-2000 bevetést teljesített, de világos volt, hogy Kuvait felszabadításához a puszta bombázás elégtelen, azt egy szárazföldi hadművelettel kell kierőszakolni.

Szétlőtt iraki katonai oszlop a Bászra felé vezető „halál főútján”

Némiképpen meglepő módon az első szárazföldi támadást az irakiak indították, mikor január 29-én három hadosztály a legtehetségesebb iraki tábornok, Salah Aboud Mahmoud vezetésével Kuvait felől offenzívát indított a szaúd-arábiai Khafdzsi városa ellen, és rövid időre el is foglalta azt. Ez azonban pusztán átmeneti aktivitás volt, az irakiak a háború során végig igencsak passzívan hadakoztak, és kiépített állásaikban várták a szövetségesek offenzíváját. A koalíció támadási tervét, amely a Sivatagi Vihar (Operation Desert Storm) nevet kapta (a fenti térképen), Norman Schwarzkopf tábornok dolgozta ki, az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának (USCENTCOM) főparancsnoka. A haditerv egy nagyméretű balszárnyi átkaroló hadműveletről szólt, hogy elvágja a Kuvaitot megszállva tartó csapatok utánpótlási vonalát észak felé. Kuvaitot délről arab segéderők és amerikai tengerészgyalogosok támadták volna, míg tőlük balra a sivatag felől az amerikai és brit gépesített hadosztályok következtek. A csoportosítás szélső balszárnyán a francia és az amerikai ejtőernyős egységek sorakoztak fel. Bár az öbölháború során a koalíció vezetése követett el hibákat (alulbecsülték az iraki invázió esélyét, majd túlbecsülték Husszein hadseregének erejét), a hadművelet kimenetele nem lehetett kétséges.

A szárazföldi támadást megelőző héten a koalíció tüzérsége is megkezdte a munkáját, bemérve és lőve az iraki hadsereg ütegeit és állásait. A puhítás nagyságát jelzi, hogy pusztán az amerikai 1. gyaloghadosztály tüzérsége 9208 tüzérségi lőszert és 1606 MLRS rakétát használt el egy hét alatt. Számításaik szerint – valószínűleg azért jócskán túlozva – 50 tankot, 139 páncélozott járművet, 30 légvédelmi rendszert, 152 tüzérségi löveget, 108 aknavetőt és 548 kerekes járművet semmisítettek meg ezzel.

Végül február 24-én az amerikai tankok átgurultak a szaúdi‒iraki határon. Az elsöprő technikai és számbeli fölény már az első órákban megmutatkozott. Az iraki hadsereg páncélos csapatai képtelenek voltak megállítani a támadókat, tankjaik mind tűzerőben, mind páncélvédettségben elmaradtak az amerikai harckocsiktól, ráadásul a totális szövetséges légifölény miatt mozgékonyságukat és kisebb tömegüket sem tudták a sivatagban kihasználni. Különösen nagy volt a különbség rossz látási viszonyok és éjszakai harcok során, ahol még jobban megmutatkoztak az iraki harckocsizók taktikai és kiképzésbeli hiányosságai. A négynapos szárazföldi hadművelet során 3200-3900 iraki harckocsi semmisült meg 2450-2750 egyéb páncélozott jármű mellett, míg azok alig voltak képesek veszteséget okozni az ellenségnek. Az 1995 amerikai M1A1 Abrams harckocsiból alig négy pusztult csak el, és csupán másik négy dőlt ki a harcokból csata közben... A védekező irakiak harci morálja gyorsan összeomlott. Utánpótlásuk akadozott az ellenség légicsapásai miatt, felszerelésük elégtelennek mutatkozott, a vezetési lánc nem működött. A Szaddám Husszein elit egységének számító Köztársasági Gárda legalább megkísérelte az ellenállást, de igyekezete hiábavalónak bizonyult.

Február 25-én Szaddam Husszein végül elrendelte Kuvait kiürítését, de a parancsot kiadni könnyebb volt, mint végrehajtani azt az ellenséges repülőgépek légitámadásai közben. A Bászra felé vezető út – amit el is neveztek a „halál főútjának” (Highway of Death) – hamarosan szétlőtt iraki kocsioszlopokkal volt tele. A visszavonulást roncsok és felgyújtott olajkutak jelezték. A legnagyobb veszteség a Kuvaitvárost megszállva tartó erőket érte, akiknek visszavonulási útját lényegében elvágták a koalíció katonái. Itt körülbelül 100 ezer iraki adta meg magát. Az egész hadművelet alig több, mint négy napig tartott, és Bush amerikai elnök 28-án reggel leállította a további előrenyomulást. Nagyon olcsón sikerült elérni a deklarált célt, Kuvait felszabadítását, és igyekezett addig lezárni a konfliktust, amíg minden jól megy. A koalíciós erők veszteségei az irakiakéhoz (20-26 ezer halott) képest egészen elenyészőek voltak, noha annál azért nagyobbak, mint általában hiszik. Mindössze 293 amerikai és 93 egyéb nációjú katona esett el, míg a sebesültek száma 776 fő volt (ebből 458 amerikai). Szaddám Husszein hatalma azonban nem dőlt meg, sőt elegendő katonai ereje maradt a kurdok felkeléseinek leverésére is. Hogy ez volt-e a bölcs döntés a koalíció vezetőinek részéről? A 2003-as invázió utóhatásait látva lehet így is értelmezni az eseményeket. Utólagos bölcsességgel azt is elmondhatjuk, hogy az Egyesült Államok nem sáfárkodott jól azzal a presztízzsel, amit 1991-ben elnyert a Közel-Keleten, és mára nem sok maradt belőle.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hooton-Cooper: Operation Desert Storm Vol. 1-2 Warwick, cop. 2019-2021; Lingamfelter, L. Scott: Desert Redleg – Artillery Warfare int he First Gulf War. Lexington: The University Press of Kentucky, cop. 2020; Regan, Geoffrey: Döntő csaták. Budapest: Panem-Grafo, 1993

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.