Miután Vasco da Gama 1499-ben Indiából hazatért Portugáliába fűszerekkel megpakolt hajóival, 1500. március 9-én Pedro Alvares Cabral vezetésével már egy 13 hajóból és 1500 főnyi legénységből álló flotta (az úgynevezett második indiai armada) indult a Malabár-partra. A flottát azonban eltérítették a tengeri áramlatok és a szelek, messze nyugatra sodródott. Végül Cabralék egy ismeretlen „sziget” közelébe jutottak, amelyet ekkor Terra de Santa Cruz-nak neveztek el, de később az ott jellemző egyik fafajtáról Brazíliaként lett ismert. Cabral felfedezése nem tűnt jelentősnek, és inkább tovább is hajózott Indiába, de azért a térképekbe berajzoltak egy újabb földdarabot. Persze hamarosan kiderült, hogy ez a „sziget” nem pusztán egy sziget, és az is, hogy voltaképpen ugyanaz a kontinens, amire a spanyolok is rábukkantak valamivel északabbra. Mivel itt nem volt kincsekkel teli, meghódításra váró civilizáció, nehezebbnek bizonyult profitra szert tenni, és a portugál gyarmatosítás lassan haladt. A helyi őslakosság amúgy is meglehetősen harcias és ellenséges volt, a tupi, avagy tupinamba indiánok például a kannibalizmus gyakorlatát is alkalmazták…

Az értékes fák, majd a kialakuló cukornádtermesztés miatt végül szépen lassan mégis kolonizálva lett, de a portugálok kis létszámú telepei nagyon sokáig az óceánpartra korlátozódtak (a lakosság döntő többsége ma is egy 300 km széles sávban él). 1600 körül a gyarmaton, melynek fővárosa Sao Salvador da Bahia, azaz Salvador volt, még mindig csak alig 100 ezer ember élhetett, holott eddigre a portugál gyarmatosítás aranykora véget is ért.

A portugál hatalom hanyatlásának kezdete egy igen tragikus csatavesztéshez kapcsolódik. 1578. augusztus 4-én Sebestyén portugál király borzalmas vereséget szenvedett a török által támogatott Abd Al-Malik marokkói szultántól Alcazarquivirnél. A csatatéren a portugál nemesség színe-virága mellett életét vesztette mind a marokkói, mind a portugál uralkodó. Portugália számára azonban a katonai vereségnél is nagyobb gondot okozott, hogy Sebestyénnek nem volt utóda, és a regnáló Avis-dinasztiából egyetlen férfi élt csupán, egy pap, a 66 éves – és természetesen gyermektelen – Henrik bíboros. Megkoronázták, de Henrik király alig két évig uralkodott, és vele 1580-ban férfiágon ténylegesen is kihalt a portugál királyi család.

Az utódlásért kialakult harcban II. Fülöp spanyol király győzött, aki így egyben portugál király is lett, és megalakult az Ibériai Unió, amely egy fő – a spanyol király – alatt egyesítette az akkori világ két leghatalmasabb gyarmatbirodalmát, Spanyolországét és Portugáliáét, egészen 1640-ig. Ez azzal is járt, hogy Portugália gyakorlatilag bekapcsolódott a spanyol–holland vetélkedésbe, amely az 1566-os németalföldi felkelés óta zajlott, és amelyben 1572-ben jelentős fordulat következett be. A hollandok ugyan nem voltak képesek szárazföldön győzelmet aratni a kiváló spanyol hadsereg ellen, de tengeren más volt a helyzet. A holland hajósok támadásokat intéztek a spanyol gyarmatok városai ellen, és maguk is kereskedelmi telepeket hoztak létre Amerikában, Afrikában és Ázsiában, hogy lefölözzék a nemesfém- és fűszerkereskedelem hasznát. A tengeri kereskedelem ellenőrzéséhez szükséges volt a kulcsfontosságú kikötők és szorosok biztosítása, így minden gyarmatosító hatalom törekedett ezek megszerzésére. Mivel a legfontosabb ilyen stratégiai pontokat a 16. században a spanyolok és portugálok már birtokba vették, a hollandok igyekeztek elfoglalni ezeket. Érdekességként megemlíthető, hogy az 1550-60-as években francia kísérlet is történt brazíliai térfoglalásra, de a későbbi Rio de Janeiro környékén alakuló kolóniákat a portugálok sikeresen felszámolták.

Brazília Európából legkönnyebben megközelíthető része az Olinda központú Pernambuco tartomány volt, amely így gyorsan az angol, majd holland támadások céltáblájává vált, már csak azért is, mert akkoriban ez volt a világ első számú cukortermelő központja, így nagy gazdasági lehetőségekkel kecsegtetett. A 17. század első kétharmadában dúló ibériai–holland konfliktus globális háború volt, amely egy időben zajlott a Kínában fekvő Makaótól Ceylonon át Guineáig, Angoláig és Brazíliáig, a világtengerek szinte minden sarkában. Egyszerre volt ez kereskedelmi és vallásháború, hiszen egyben protestáns–katolikus konfliktusnak tekinthető. Az első holland támadás 1624-ben érte Brazíliát, mikor rövid időre sikerült elfoglalniuk Salvadort. Ezzel párhuzamosan egy 11 hajóból és 1650 emberből álló holland flotta hatolt át a Magellán-szoroson, és Chile, valamint Peru (ekkoriban spanyol gyarmatok) városait fosztotta ki, hogy onnan Délkelet-Ázsiába hajózzon. A holland kolonizáció az angolhoz hasonlóan kifejezetten kapitalista módon működött, kereskedelmi társaságok organizálták, szemben az állami spanyol vagy portugál megoldással. A brazíliai holland kolonizációt ugyanaz az 1621-ben alapított Holland Nyugat-indiai Társaság (WIC – Westindische Compagnie) szervezte, amely a mai New York helyén felépítette annak elődjét, Új-Amszterdamot. Salvador de Bahiát 1625-ben egy jelentős ibériai flotta visszafoglalta, miután a helyi holland zsoldosok rövid ostrom után megadták magukat.

Olinda 1650 körül

A második, immár sikeresebb holland attak 1630-ban indult Brazília, pontosabban ezúttal Pernambuco és annak székhelye, Olinda ellen. Hendrik Lonck és Diedrik van Waerdenburgh vezetésével jelentő erők szálltak partra a város közelében február 14-én, majd két napra rá, február 16-án elfoglalták azt. Ugyanaznap Recife erődje is a támadók kezére került, és megalakult Holland Brazília. Pernambuco portugál kapitánya, Matias de Albuquerque kénytelen volt meghátrálni, de előtte igyekezett minél több cukorraktárat felégetni, hogy ne kerüljenek holland kézre. Albuquerque a portugálokat támogató helyi erőkkel több éven át akadályozta a hollandok szárazföld felé történő terjeszkedését, de a tengeren fölényben levő hódítók egymás után foglalták el a közeli portugál kikötővárosokat. 1637 elején a hollandok 5000 fős hadat gyűjtöttek János Móric herceg (a címlapképen), Holland Brazília kormányzójának vezetésével, és kéthetes ostrom után, február 18-án elfoglalták Porto Calvo erődjét. Egy évvel később János Móric a brazil székhely, Salvador ellen hajózott, de a portugál erőd visszaverte a támadókat. 1641–45 körül a holland uralom elérte legnagyobb kiterjedését Dél-Amerikában, és eddigre a brazil partvidék északi kétharmada németalföldi kézre került. A meghódított térség alapvetően katonai közigazgatás alatt maradt, hiszen a háború tovább zajlott, kölcsönösen támadva egymást a portugál és holland flották és szárazföldi csapatok. A tartományt kapitányságokra osztották a hatékonyabb ellenállás reményében. Holland Brazília, vagy más néven Nieuw Holland, azaz Új-Hollandia központja Recife városa volt Mauritsstad néven, s mivel a harcokban Olinda jelentős károkat szenvedett, egyre inkább a tőle nem messze fekvő Recife vette át szerepét (mára a két város gyakorlatilag egybeépült).

A holland gyarmati uralomnak ugyanaz volt a gyengesége, mint minden korai európai gyarmatosításnak: túl nagy területet kellett felügyelni túl kevés emberrel, mindezt úgy, hogy az anyaországgal való kapcsolattartás hónapokba került. Ehhez hozzájárult, hogy a hollandok sok esetben jóval kíméletlenebb hódítónak bizonyultak, mint a helyiekkel – legalábbis a kezdeti konfliktusok után – általában türelmesebb és együttműködőbb portugálok és spanyolok. Míg Brazíliában a letelepülő portugálok 1630-ra már komoly beágyazottsággal rendelkeztek a helyi indián törzsek közt, addig a meglehetősen haszonelvű, arrogáns és nem katolikus hollandokat mindenki megszállónak tartotta. A hollandoktól elszenvedett kezdeti vereségek okozta elégedetlenség végül Portugália elszakadásához vezetett a spanyol koronától. 1640-ben a korábbi Avis-házzal nőágon rokon Joao, Braganza hercege szerezte meg a koronát fegyveres felkelést követően, és IV. János néven új portugál dinasztiát alapított. A portugálok ezt követően igyekeztek a hollandok által elvett gyarmataikat is visszaszerezni, és változatos kimenetelű küzdelemsorozat alakult ki Brazíliától Délkelet-Ázsiáig. 1645-ben komoly helyi felkelés bontakozott ki Pernambucoban, amely alapjaiban rengette meg Holland Brazíliát, és a németalföldiek uralma egyre szűkebb területre szorult vissza. Elkeseredett harcok folytak a következő években, mindkét fél helyi indiánokkal, felszabadított fekete rabszolgákkal erősítette meg Európából hozott zsoldosseregeit. Maga Mauritsstad/Recife végül 1654-ben került ismét portugál kézre, véget vetve a hollandok itteni álmainak. A hollandok brazíliai uralma alig 24 évig tartott.

Az egykori Forte Orange holland erődje Ithamaracá szigetén

Portugália és Hollandia csak 1661-ben kötött békét Hágában. A végeredmény döntetlennek mondható. Ázsiában több helyen sikerült a hollandoknak kitúrni a portugálokat pozícióikból (ilyen volt Ceylon, Malakka), míg Afrikában és Brazíliában a portugálok visszavették korábbi birtokaikat. Hollandia aranykora az 1670-es évekig tartott, majd gyarmatbirodalma lassú hanyatlásnak indult, és jórészt brit kézre került a 18. század során. Dél-Amerikában Hollandia azonban egészen 1975-ig megőrizte egyik hódítását, Holland Guyanát, amely ma Suriname néven önálló ország. A hollandok brazíliai jelenlétének ma is vannak nyomai, igaz, nem túl sok. Kulturális és etnográfiai szempontból igen jelentős volt Albert Eckhout (1610 k. – 1665) holland festő működése Holland Brazíliában, aki a tupi, avagy tupinamba (akkori szóhasználattal: tapuja) indiánok életét örökítette meg festményeiben. Recife óvárosában fennmaradt néhány épület is a korszakból, közte a Kahal Zur Israel zsinagóga, amely az első zsinagóga volt az Újvilágban. Emellett több hollandok által emelt erődítmény is őrzi az átmeneti németalföldi uralom emlékét.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Boxer, C. R.: The Portuguese Seaborne Empire 1415-1825. London, 1977; Jaques, Tony: Dictionary of Battles and Sieges: A Guide to 8,500 Battles from Antiquity through the Twenty-first Century. Westport-London, cop. 2007; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.