A könyv David Attenborough nagy sikerű könyv- és filmsorozatának harmadik, zárókötete. A zoológia egyik legizgalmasabb területével, az állatok viselkedésével foglalkozik. Angolul 1990-ben jelent meg, a tévésorozattal egy időben. A magyar olvasók először 1991-ben vehették a kezükbe a könyvet Sárközy Elga fordításában. A mostani, a Park Kiadó gondozásában megjelent kötet új fordítás, Makovecz Benjamin fordítói munkája, és az átdolgozott, 2022-es angol kiadás alapján készült.

A könyv fejezetei címükben és tematikájukban is hűen követik a tévésorozat epizódjait. Attenborough a legfontosabb életszakaszokban figyeli meg az állatokat, és mintegy kronológiai sorrendben halad. Az első fejezet az Érkezés címet kapta, és a születéssel foglalkozik. Innen a Felcseperedés következik, majd a Táplálékkeresés, és így tovább. Mindegyik fejezetben különböző, érdekesebbnél érdekesebb pillanatokat ragad meg az állatok életéből, és megmutatja, hogy milyen erőpróbákat kell kiállniuk az adott életszakaszokban.

A kötet kétségtelenül a trilógia legérdekesebb darabja. A szerző elképesztő szituációkat mutat meg az állatvilágból, a könyv számtalan példa gyűjteménye arra, milyen kihívásokkal néznek szembe az állatok, amikor szaporodnak, udvarolnak, táplálnak vagy táplálkoznak, otthont teremtenek, vándorolnak és menekülnek. A különféle akadályok leküzdése során az állatvilág szereplői olyan megoldásokra képesek, amelyeket az ember csak tanult ismeretek vagy bizonyos technikai eszközök segítségével tud megvalósítani. A teljesség és a rendszer bármilyen igénye nélkül hadd soroljak fel néhány érdekességet:

• Az ausztráliai homoki ásótyúk hímje a keltetődombot hónapokon át 34 Celsius-fok körüli hőmérsékleten képes tartani. A kinti hőmérséklet változásának függvényében a hím hol felhevíti, hol meg lehűti a négy és fél méter széles keltetődombot, és ha szükséges, még a tojót is elzavarja. Az évszak végére akár harmincnál is több fióka kel ki a fészekből.

• A szentjánosbogarak lumineszkáló vegyülettel kommunikálnak egymással. A rendszer valamennyire a morzeábécére emlékeztet, de annál sokkal összetettebb: egy-egy felvillanás akár öt másodpercig is tarthat, a legrövidebbekből pedig negyven is elfér egyetlen másodpercben, ami olyan gyors, hogy az emberi szem folyamatos fényként érzékeli. Változhat a ritmus, a hosszúság, az egymás utáni villanások száma és a fény intenzitása is. Világszerte legalább százharminc szentjánosbogárfaj él. Egy észak-amerikai faj nőstényei ragadozókká váltak, és táplálékuk egy részét más fajok hímjei teszik ki. Ahhoz, hogy csapdába csalják az áldozataikat, eltanulják a másik faj fényjelzéseit.

• A galambok a Föld mágneses terének erővonalait követve tájékozódnak. A kutatók erre azt követően jöttek rá, hogy előbb homályos kontaktlencséket helyeztek a madarak szemére (feltételezve, hogy a táj felismerése elengedhetetlenül szükséges a hazataláláshoz), majd erősen felhős időben bocsátották őket útra (feltételezve, hogy a nap helyzetét használják a tájékozódáshoz). A madarak mindkét esetben gond nélkül visszataláltak az otthonukhoz, ám menthetetlenül eltévedtek, amikor a fejükre parányi mágneseket erősítettek, amelyek elnyomták a Föld viszonylag gyenge mágneses terének hatását.

• A méhek szárnyaik rezegtetésével áramoltatnak friss levegőt a méhlakásba, ám van egy másik módszerük is, amelyhez akkor folyamodnak, ha a lárvákat tartalmazó sejteket túlmelegedés fenyegeti. Ekkor nektár helyett vizet kezdenek hazaszállítani, és cseppekben vagy kicsiny tócsákban körülveszik vele a veszélyeztetett sejteket, majd a szárnyaikkal legyezni kezdenek. A méhek tudják azt, amit az ember az iskolában tanul: hogy a párolgás hőt von el, és ezzel képesek lehűteni a felmelegedett sejteket.

A fentiekben csupán kiragadtam négy érdekes példát a könyvből, de a több mint 300 oldalas kötet szinte minden lapja kínál egy-egy olyan részletet, amelyen az olvasó elámul. A kiadvány végén található részletes név- és tárgymutató segítségével utólag is viszonylag könnyen megtaláljuk az egyes részeket. A könyv színes fotókat tartalmaz, némelyiken éppen „akció közben” kapták lencsevégre az állatokat, így például a zebracsődörök küzdelmének érzékletes és bohókás leírása után (209–210. oldal) egy képet is kapunk arról, ez hogyan fest. A fotók négy különálló csoportban kaptak helyet a kötetben.

Attenborough stílusa lenyűgöző. A könyv lapjairól ugyanaz a hang köszön vissza, mint amit a tévéműsorokból megismerhettünk (és ez részben a fordító munkáját is dicséri). Közérthető nyelven mesél, mellőzi a tudományos kifejezéseket, de a név- és tárgymutatóban megtalálható mindegyik faj vagy nemzetség tudományos, latin megnevezése – ez is azt bizonyítja, hogy mennyire fantasztikus ez a kötet. Külön szót érdemel a szerző finom humora, amelyet az előző kötet kapcsán is említettem. Néhol tudatosan illeti olyan jelzőkkel az állatokat, amelyeket jellemzően emberekre szoktunk használni, és ettől az állatok kissé nevetségesnek, helyenként esetlennek, mulatságosnak tűnnek. Nem lenéző, felsőbbrendűséget sejtető hangnemben teszi ezt, pusztán szelíd humort csempész a sorok közé, ez kimondottan jót tesz a kötetnek.

Elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: ha ez a kötet foglalkozik a zoológia legérdekesebb területével, hogyan lehet, hogy viszonylag későn, 1990-ben jelent meg, és lett a trilógia záró része? A kézenfekvő választ az előszóban találjuk. Tíz évvel a megjelenése előtt, írja Attenborough, amikor az első könyvet és filmsorozatot készítették, még nem lehettek szemtanúi olyan jeleneteknek, amelyekről ebben a kötetben mesél, és biztosan nem tudták volna filmen megörökíteni. Az első és a harmadik kötet megjelenése közötti évtizedben komoly előrehaladás következett be a filmgyártás technológiájában és az elektronikában, és csak 1990 körül kezdtek megfigyelni és filmre venni olyan gyér fényben vagy földfelszín alatt zajló eseményeket, amelyekhez azelőtt sem az emberi szem, sem semmiféle technológia nem volt elegendő. De nemcsak a technológiai fejlődés, hanem az eredeti környezetükben szabadon élő állatokat tanulmányozó kutatók száma is jelentősen növekedett. 1990-re a terepen dolgozó szakemberek rengeteg mindent tudtak meg az egyes fajokról, és olyan alaposan megértették az állatok viselkedését, hogy képesek voltak elvezetni Attenborough stábját a megfelelő időben a megfelelő helyre. Így történt, hogy 1990-re minden adott volt ahhoz, hogy az állatok életét olyan szinten vegyék nagyító alá, ahogyan végül ebben a könyvben sikerült.

David Attenborough (1926 –) brit természettudós, dokumentumfilmes, az ismeretterjesztő tévéműsorok egyik úttörője. 1957 óta készít természetfilmeket és sorozatokat. 1998-ban egy új hangyászsün-fajt neveztek el róla. 1985-ben II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte, 2005-ben pedig megkapta az Order of Merit kitüntetést is. (A címlapképen Rob Greig portréfotója látható.)

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com