Az egybegyűlteket Székely Zoltán, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum igazgatója üdvözölte, majd dr. Dézsi Csaba András, Győr város polgármestere mondott köszöntőbeszédet. A kiállítást dr. Nagy Miklós műgyűjtő, fotográfus A csend festője címmel ajánlotta a jelenlévők figyelmébe:

„Gyermekkoromban szerettem beteg lenni. Édesanyám a kedvencemet, nápolyit vásárolt, és citromos limonádét ittam hozzá. Délelőtt a szobámba – ahol magas dunyhák között, hőemelkedésben feküdtem – behallatszott a kinti jövés-menés, edénycsörömpölés, suttogás, távoli, meghitt zörejek. Az egésznek végtelenül békés emléke él bennem. A szeretet nyomai, amint félálmomban megigazítják a takarómat, a biztonság tudata és a csendé. A csendé, melyet azóta is mániákusan keresek. Azé a csendé, amelyet álmos tavaszi és szürke őszi délutánokon élünk át, ahogy az ablak alatti fák tar gallyai hintáznak, hűvös szél dudorászik odakint, én pedig bent a szobában, a biztonságos melegben olvasok, festegetek, vagy éppen ütögetem rozzant zongoránk krém sárgáról barnásra kopott billentyűit. Csend van, a békesség hullámai áradnak szét.

Ezek voltak a legszebb pillanataim. Aztán a lázas kamaszkor, az új felnőtt élet intenzív sóvárgásai jöttek, nyugtalan napok, hónapok, évek következtek, míg egyszer rádöbbentem, mennyire hiányzik a csend és az abból fakadó izgalmas kreativitás. Meg kellett tapasztalnom, hogy az elveszett gyermekkori stabilitás, rend, békesség többé már nem jelentkezik magától, csak gyötrelmes küzdelem árán és nehezen tér vissza.

A felnőttkorral járó rengeteg kellemetlen hatás és persze örömteli élmény is jócskán eltávolított csodálatos, biztonságos világomtól. Mint vándor a sűrű erdőben, örültem, ha néha kiszakadtam a bozótosból, és napfényes tisztást találtam. Ilyen boldog perc volt első találkozásom Váli Dezső képeivel. Évekkel ezelőtt, zaklatott napok közben vetődtem el Tihanyba, ahol a bencés apátság egyik termében a Belső fény című kiállítás festményeit böngészve egyszerre megroggyant a térdem, mert olyan művet láttam, melyből a valódi belső fény hihetetlen erővel kifelé is sugárzott, szinte minden frekvencián zúgott, harsogott, mint egy orgona akkordjai. A képből szépség, harmónia, kiegyensúlyozottság áradt. Deja vu élményként újra átéltem az elveszett gyermekkor színes világát. Egy képben az egész kozmosz volt benne. Amiképpen fent, úgy lent. A japán haiku versekben megragadott pillanat, egy megrebbenő levél, lehulló virág finomsága, az egész gyönyörű világegyetem tükröződése.

Újra hallottam a szél hangját, mely valaha az utcánkban átfújt a csipkebokor sövényeken, és sötét fák tetején sóhajtott, távíródrótokban búgott. Elborított a személytelen szomorúság sajátos terhével, mely az ember természetes búját beleszövi valamilyen ismeretlen, különös, kozmikus bánatba. Ez a mélabúnak az a fajtája, mely tavaszi napok végén a föld és a víz elemeiből szétárad. Hangsúlyt ad neki a szürke víz és a szürke látóhatár, és legjellegzetesebb jelentésére csak akkor ébredünk rá, mikor a tavasz nyomása fájdalmas szépségekkel telíti az elmúlásra ítélt, megújuló életek próbálkozásait. Egyszerre boldog pillanatok is ezek, oly gyönyörűek, mint a márciusi enyhe reggelek, melyeknek szellői fiatal zöld hajtások, nedves iszapos árkok, nyirkos pamacsokkal teli mogyoróbokrok, füves sövényfalak tövében növő kankalinok illatával pezsdítik meg az ember lelkét.

Ha egy kép ennyire különböző, ellentétes, és mégis egységes, ambivalens, de szépséges gondolatokat kelt, akkor az csakis nagyon jó lehet. Ez a festmény, mely magányos óriásként emelkedett ki a többi közül, ez volt az, amelyik gyűjtővé tett.

Megismertem azóta Váli Dezső festői korszakait, témáit: az absztrakt világát, a zsidótemetős képeket, majd a műtermeket ábrázolókat. Rájöttem arra, hogy milyen igaza is van: a téma csak ürügy, mert a formák, alakzatok, színek, egyensúlyok, harmóniák ki tudják fejezni az egész világmindenséget. Váli Dezső megfogalmazásával a szakrális minőségű kép villámfény idejére engedi megpillantani Isten köpenye szegélyét. Ez egyben azt is jelenti, hogy akkor szakrális egy mű, ha a minősége az előző élményt tudja nyújtani. Ez az élmény (mármint a szakralitás) tehát nem a kép témájától függ, hanem a kép alkotóelemeinek és színeinek egymáshoz való viszonyától. Váli Dezső életében sok mindent átélt, de ezeket az élményeket magába zárta. Műtermének ablakait áttetsző fóliákkal vagy homokfúvott üvegekkel látta el. Ezáltal a külső ingereket nem engedi be, csupán a csend munkálkodik ebben a térben. A csend, amely újra kiszabadítja a korábbi élményeket, és átalakítva megjeleníti a festményein.

Idézek Váli Dezső internetes naplójából, a híres váliNEWS-ból: Indulok még sötétben a hajnali misére. A kapun kilépve váratlanul papírvékony réteg friss hó. Egyetlen ember, egy kutya és egy madár fekete nyomával. Miért volt ez olyan megható?

Amint fent, úgy lent. ISTENI rend mindenütt. Egyetlen festményben is benne lehet az egész.”

A megnyitóünnepségen Nagy Kristóf, a Richter János Zeneművészeti Szakgimnázium növendéke zenélt. Élménydús délutánban volt részünk.

A kiállítás 2024. december 29-ig látogatható, keddtől vasárnapig 10 és 18 óra között.

Molnár György 
művészetbarát, a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

Fotógaléria: Váli a Horn gyűjteményben

Molnár György fotói

35 kép