Nos, az első olvasatokra egyértelmű különböző rétegek, úgymint a frenetikus humor, a tűpontos karikírozás, az ifjonti lelkeket a felnőttvilág részéről érő sokkhatások, a kikerülhetetlen viszontagságok mellett legfőbb erénye talán éppen a vicces- és önironikus látásmód összefonása a tragikus eseményekkel, melyek között az átjárás oda-vissza reflektál mindkét fő szekvenciára. Vagyis a humor és az embert próbáló drámák nemhogy kioltanák, de egymást erősítik.

Ugyan Az óriástatu jóslata (2023, Nimué) a Torokszorítósdihoz hasonlóan beengedi a gyerekkor meghatározó pillanatait, a barátság első köreiből a főtémához passzítható előképeket, tovább tágítva ezzel karakterképleteket, feldúsítva kapcsolati egyenleteket, hogy aztán a kamasz és fiatal felnőtt jelenetek még nagyobbat üssenek, de itt a fő fókusz ez utóbbiakon van. Az ifjú Calcare már végképp beköltözött saját rajzolói (rettentő szóval élve dolgozó felnőtt) életébe, és nyilván jól hangzik, hogy a Michele csak részben mintázta magáról a figurát, fenntartva ezzel egy elviselhető mozgásteret – végül is ettől kezdve nem is kell bevallania, hogy pontosan melyik részleteket igen, és melyeket nem –, de nyilvánvaló, hogy a főhős lényegében az ő avatárja. Könnyebb Calcaréval lerázatni az érzelmi megpróbáltatások és velük való szembenézések, felvállalások terhét, de szerencsére szó nincs megúszásról: a félreugrások, a linkeskedések, a másra hárítások és az elhallgatások maradéktalanul megjelennek, sőt kifejezetten valamennyi esemény a beismerések felé tart. Ebből a nézőpontból ráadásul mindegy is, hogy az egyik oldalon elidőzve akár hangosan felröhögünk, míg a következőn megszeppenve szemléljük a szerencsétlenkedéseket és vállalhatatlan gyávaságokat.

Calcare legszűkebb baráti társaságának már elköltözött lánytagja, Camille öngyilkosságot követ el, így főhősünknek (és leghűbb barátjának) szembe kell néznie egyrészt a geek-léten túli rögvalóságok kérlelhetetlen világával, amelyektől sem az örökhobbista kellékek, a videojátékok, a rockzenék, a képregények és más, egyébként bársonyos biztonságillúziókat kínáló médiumok (és a hozzájuk rendelhető világképek), sem pedig az érzelmi élettől való szándékolt távolmaradás nem nyújtanak menedéket. Így nem marad más, mint sorban megvallani, amit csak lehet: félelmeket, sutaságokat, szociális hiányokat, kisszerűséget. Mindehhez Calcare társa az állandóan résen lévő Óriástatu, akinél dörzsöltebb és hűségesebb képzelt barátot senki sem kívánhatna magának. Tatu gyors felfogóképességű, minden bajra és problémás helyzetre azonnal van menekülési terve, a végzetesnek mutatkozó lelkizésekre főleg; igazbaráti státuszának másik fő támasza, hogy abszolút járatos a geek-paradicsom valamennyi ágában a grunge-tól a videojátékokon át a képregényekig. És még akkor is adódnak további ötletei – mi mehetett félre, ki mit rontott el, merthogy ők Calcaréval értelemszerűen csak ártatlan elszenvedői lehetnek a kínos, kizárólag mások által félrevitt szituációknak –, amikor már menthetetlen a helyzet.

Bár úgy tűnhet, hogy ez most egy rövidebb-hosszabb, de legfeljebb néhány oldalas történetekből összerakott és nagyjából esetleges válogatás Calcare ifjúkorának kalandjaiból, amelyek ugyan lazán kapcsolódnak egymáshoz a főhős személye révén, de ennél jóval többről van szó: az érzelmi hullámvasút kidomborítása, és végül a kimondott, ki nem mondott felvállalása mindannak, ami, nota bene, felnőtté teszi az embert, az vezet el oda, ami visszafelé is új érvényességgel ruházza fel az egészet. De ne tűnjön úgy semmiképpen, hogy a sok dráma esetleg agyonnyomja a mű egészét, biztos kézzel épített szerkezete még csak meg sem inog ezek alatt, éppen ellenkezőleg, olyan csapszegek, amelyekkel atomvillanás sem bírna el, hiszen jól tudjuk, hogy a komolyan vett humor a létező egyik legerősebb támasz. Viszont oda-vissza lapozgatva sem fedi fel legfőbb trükkjeit: lövésem sincs, hogyan lehetséges ennyi popkult utalást, megszemélyesítést, máshonnan elcsent valódi és fiktív figurát úgy helyzetbe hozni, hogy a folyamatos ötlet kavalkád a káoszba torkollás veszélyét játszi könnyedséggel elkerülve rántson magával a boldogító azonosulások, így a terhek megosztásának mámorába? Ráadásul közel a segítség: ha egy máshol szocializálódott geek túlélte a túlélhetetlen serdülőkor kínjait, és láthatóan még a gyáva megúszásokba sem pusztult bele, akkor csak adódik számunkra is némi remény…

Bár Michele szakmai, azaz rajzolói bizonytalanságait szegény Calcaréba csomagolva, gyakran olyan helyzetekbe dobja, hogy helyette ő nézzen szembe legrosszabb félelmeivel és szorongásaival, és ezek gyakran ott vannak a legmulatságosabb és legtalálóbb jelenetek közt, a képregénysorozat egyik fő erénye pont rendkívül kifejező, karakterállandóságban is jeleskedő grafikai világa. Például tanítani kéne azt a szenzációsan felépített szekvenciát, amelyben az ijedt Calcare mindent kitalál friss munkahelyén, a rajzfilmstúdióban (ehhez érdemes tudni, hogy Michele rajzfilmsorozatot is összehozott a képregényszéria alapján), csak ne neki kelljen szemből kezet rajzolnia. Aztán persze ez is éppúgy belesimul a meg nem oldott, de elsikkadt problémák tengerébe, mint a többi. Annál a 116. oldalinál pedig ütősebben felvezetett panelt tán még sosem láttam képregényben a szorongásokról és hárításokról. Jöhet a következő kör.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu