Kiarát aztán a rendőrök is kihasználják, és ez sem tipikus amerikai sztori, noha Leila Mottley regényét valós, oaklandi események ihlették. A témaválasztás jó, és a nézőpont is érdekesnek ígérkezik, a történteket ugyanis a szerző egyes szám első személyben, az áldozat szemszögéből meséli el. Valami mégis hiányzik az Éjjeli árnyakból.

Kiara egy tizenhét éves fekete lány Oaklandben. A város keleti részén, a jól csengő nevű, ámde lepukkant Regal-Hi apartmanház egyik lakásában lakik a bátyjával, Marcusszal. Az apjuk már nem él, az anyjuk egy rehabilitációs intézet vendége, a testvérpár pedig egyik napról a másikra próbál túlélni. Marcus arról álmodozik, hogy sikeres rapper lesz, és szinte törvényszerű, hogy ezáltal rossz társaságba keveredik. Kiara otthagyta a sulit, és hol munkát próbál találni (tizennyolc év alattiakat gyakorlatilag sehol sem alkalmaznak), hol meg a bátyját igyekszik meggyőzni arról, hogy szerezzen már egy rendes melót, miközben a szomszéd kisfiúnak is gondját viseli, akit egyik napról a másikra hagyott magára az anyja. Tulajdonképpen egy naiv félreértés vezet az első alkalomhoz egy mámoros estén, amikor munkát keresve lépi át egy sztriptízklub küszöbét (a félreértések elkerülése végett pultos lenne, nem rúdtáncos). Odabent Marcus egy korábbi barátnője dolgozik, aki jóhiszeműen hívja meg egy italra Kiarát, de négy ital lesz belőle, és Kiara nem tud józanul gondolkozni, amikor a pöttyös nyakkendős fiatalember, akivel odabent szemezett, a lifttel az emeletre viszi. Csak túl későn jön rá, hogy a pöttyös nyakkendős megerőszakolta, és hogy pénzt adott érte.

„Ez csak egy test, semmi több”, győzködi magát másnap, noha a teste még mindig nem tudja, hogyan értelmezze az előző estét, a háztetőt, a férfit. A könnyen szerzett pénz lehetősége, a kilakoltatás veszélye és a kilátástalanság arra kényszerítik, hogy újra bevállalja. Egy alkalommal viszont a rendőrség rajtakapja a sikátorban, és ő a járőrautó hátsó ülésén találja magát – ahol aztán a rendőr is megerőszakolja. Így lesz Kiara az oaklandi rendőrök egy csoportjának a „privát prostituáltja”, akik zártkörű partikra viszik, csoportosan közösülnek vele, és általában nem fizetnek neki, csak „védelmet” ígérnek. Egy érintett rendőr öngyilkossága, búcsúlevele és egy belső nyomozás indítja el a lavinát, amely végül a menekvés lehetőségét villantja fel Kiara számára.

Leila Mottley éppen tizenhét éves volt, amikor írni kezdte ezt a regényt, részben Celeste Guap esetétől ihletve. Ugyanannyi idős volt, mint a regénye főszereplője, ugyanúgy fekete, és azt mondja, hogy abban az időben az foglalkoztatta, „mit jelent sebezhetőnek, védtelennek, láthatatlannak lenni”. Nem lesz túl népszerű a véleményem, de szerintem középiskolásként kevés élettapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű történetet hitelesen elmeséljen. Mottley nem abból a környezetből származik, mint a főszereplője, mindkét szülője él, az apja drámaíró. A saját életéből nem sokat meríthetett, az tény. Adott volt viszont Celeste Guap története, és ő remek érzékkel nyúlt a témához.

Az Éjjeli árnyak nem Celeste esetét meséli el, a valós események csupán ihletként szolgáltak, és ezt a szerző egy interjúban hangsúlyozta is. „Kiara egy teljes egészében fiktív karakter”, vallja Mottley a regény végi megjegyzésben. Kiara tehát nem azonos Celestével, és szerintem ez nagyon jó, hiszen az olvasók egy része elkerülhetetlenül utánanéz a Celeste-ügynek, és nem biztos, hogy ezt követően gondtalanul azonosulni tud a főszereplővel. Maradjunk annyiban, hogy az információk alapján úgy gondolom, Celeste kisasszony, habár vitathatatlanul áldozat a történetben, és a rendőrök túlkapása elítélendő, nem feltétlenül az a szende típus, akit nehéz bálba vinni. Még egyszer: Kiara nem olyan.

Mottley nem a botrányt helyezi a középpontba, nem a rendőrségi vizsgálatra fókuszál, hanem Kiarára, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy a hangsúly azon lenne, hogyan bocsátja áruba a lány a testét, vagy hogy miként birkózik meg ennek a súlyával. Valamelyest látni engedi, hogyan jut el onnan, hogy „ez csak egy test, semmi több” addig, hogy nem érzi a testét a sajátjának, de közben annyi minden más is történik, hogy úgy véltem, a lényeget nem tudja megragadni. Mert Kiara halmozottan hátrányos helyzetű, és erre folyton rá jön még egy lapáttal. A sulit otthagyta, munkát nem talál, a bátyja nem látja át a helyzet súlyosságát, a szomszéd lány a drogot választja a kisfia helyett, megalázó szexmunkára kényszerül, a rendvédelem kihasználja, és akkor ott van még a családi dráma a múltból, amely éket vert az amúgy is félszeg család tagjai közé. Túl sok teher nehezedik Kiara vállára, és Mottley mindent meg akar mutatni: a kiszolgáltatottságot, az igazságtalanságot, de a pislákoló reménysugarat is. Hellyel-közzel sikerül neki.

Azon túl, hogy úgy éreztem, nem tuedott autentikus hangot kölcsönöznie Kiarának, a környezetrajzot sem éreztem túl jól sikerültnek. Pedig annak meghatározónak kellene lennie, Oakland utcái, a miliő, amelyben Kiara mozog, valahogy feledhetőre sikeredett. Kiara motivációi többnyire érthetőek (elég világos, mennyire nehéz anyagi helyzetben van, ahogy az is, hogy az élet nem sok választási lehetőséget hagy a számára), de megragadta a figyelmemet egy mondat a kötet végén található megjegyzésben: „Mint sok fekete lány, én is gyakran hallottam azt, hogy óvjam és védjem a bátyámat, az apámat, a körülöttem élő fekete férfiakat: az ő biztonságukat, az ő testüket, az ő álmaikat.” Ez a hozzáállás is megmagyaráz pár döntést Kiara történetéből, de semmi nem indokolja meg ezt a fajta hozzáállást. Európai olvasóként azt kérdezem: miért? Egy fekete lány miért kell, hogy óvja és védelmezze a férfiakat? A regényből nem derül ki.

Az Éjjeli árnyak 2022-ben felkerült a The Booker Prize longlistjére, és ezzel Mottley a legfiatalabb szerző lett, akit valaha jelöltek a díjra. Megkockáztatom: a regény leginkább a témaválasztás miatt lett ennyire felkapott. Mottley stílusa nem rossz, de van hová fejlődnie.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com