A maszk a szakrális művészet egyik legősibb eszköze, megjelenési formája. Főbb típusai: a színházi, a karneváli és a halotti maszk. Rituális alkalmazása a politeizmushoz köthető. Ebben a világképben, amely a monoteista vallásokon (kereszténység, iszlám, judaizmus) kívül általánosan jellemezte az emberi civilizációkat, a kozmikus tevékenységek megszemélyesülnek, a legfelső Valóság egy-egy arcát jelenítik meg az Élet különböző megnyilvánulási szintjein. E sokfélének tűnő isteni „személyek” segítik az ember számára a közvetlenebb kapcsolódást, lépcsőfokokat adnak a végtelen természetű, ezért felfoghatatlan Egy felé. Az ókori vallásokban az embernek végül arra is megvolt a lehetősége, hogy rátaláljon a „mennyei méltóság” teljességére, hiszen az egyetemes minőségek – archetípusok – bármelyike lényegileg az összes többit magában foglalja. A szent misztériumokból eredő színházban a maszk ezeket az archetípusokat segített megjeleníteni, megtapasztalni.

Számos kulturális és pszichológiai tényező találkozik a maszk élményében. Amikor valaki ilyen módon fedi el a saját identitását, akkor „absztrakt animációvá” válik. Ez pedig – amellett, hogy érzelmileg reagálunk a jelenségre – olyan szimbolikus jelentést közvetít felénk, amelyet képesek lehetünk „olvasni”. Eljuthatnak hozzánk az összetett jelentésrétegek – a tudatos gondolkodáson kívüli tartományokból is.

Mielőtt a régi tradíciók különböző megjelenési formáit megvizsgálnánk, először a mindennapi álarcainkról szeretnék szót ejteni, hiszen ez is szorosan a témához tartozik. Az ember spontán módon azonosul azzal a „szereppel”, amit a származása, családja, társadalmi környezete és a kapcsolatai, élethelyzetei alakítanak ki benne. De ez gyakran inkább egy olyan álarc, ami rá tud merevedni az emberre, és ritkán tükrözi belső lényét. Ezért nagyon tudatosító és megújító megtapasztalni, milyen levetni ezeket a mesterséges álarcokat. Ezt segítették valaha a tél végi karneválok, amelyek az emberek, közösségek megtisztulását szolgálták, előkészítve az új életet hozó tavaszt.

Ennek a tradíciónak egyik alapvető eleme a maszk, amelyet az antik színházban „personának” nevezték, ami egyszerre szerepet is jelentett. A pszichológiában Carl Gustav Jung vezette be a perszóna fogalmát. Személyiségelméletében a szó olyan külső burkot jelöl, amely az ember mélyebb rétegeit védi, és segíti a környezethez való alkalmazkodást és az érvényesülést. A perszóna Jung szerint egy szerepszemélyiség, amely tartalmazza mindazokat a kívánatos viselkedési módokat, amilyennek láttatni akarjuk magunkat a külvilág felé.

A szereptanulás, a szerepgyűjtés az élet első felében a legintenzívebb, de sokunknál egy egész életen át tartó folyamat. Így életünk során számos szereppel ismerkedünk meg, már csak az életkorunk változása miatt is. Kérdés, milyen ez a perszóna? Mennyire harmonikusan illeszkedik hozzánk? Mennyire fejezi ki a belső világunkat?

Nehézség lehet, ha ellentmondás feszül aközött, amit mutatunk és akik valójában vagyunk. Például, ha ránk merevedik egy szerep. Ha nem merünk vagy nem tudunk kibújni belőle, és folyton magunkon tartjuk az álarcot. Így nem leszünk képesek rugalmasan változtatni a viselkedésünkön, nehezen vagy nem a megfelelő módon alkalmazkodunk. Vagy éppen túlságosan is tükrözzük a környezetet, annak elvárásait – elveszítve a kapcsolatot saját belső lényünkkel. Ez pedig sodródáshoz és állandó szorongáshoz vezethet.

Visszakanyarodva a maszk szimbolikájához, amely a pszichológiai vonatkozásokat is tovább mélyítheti, megismerkedünk néhány hozzá kapcsolódó kulturális hagyománnyal.

Japán

Az emberi arc sajátos stilizált formáival találkozhatunk a japán Nó színházban alkalmazott egyszerre pszichológiai, egyszerre spirituális céllal használt maszkok esetében. Minden egyes típus a lélek egy bizonyos késztetését ábrázolja nagyon szemléletesen. A nó színész képes életre kelteni, minden egyes gesztusával és mozdulatával a maszk újabb és újabb aspektusait megmutatni, a lélek kifürkészhetetlen mélységeit feltárva.

Egy mai nó színész így nyilatkozott arról, hogy mit jelent számára a maszk: „A maszk valószínűleg a nó legfontosabb része. Van Japánban egy szólás: „Olyan az arca, mint egy nó-maszk.” Ezt olyan emberre mondják, akinek semmilyen érzelmet nem tükröz az arca. Szerintem ezt a szólást olyan ember találta ki, aki nem értette a nó-maszkokat. Én azt vallom, hogy ezek a maszkok nagyon is kifejezőek. Amikor még egy párnán hever, lehet, hogy érzéketlennek tűnik. De amint a színész felölti, akkor rengeteg dolgot lehet vele kifejezni. Olyan, mint egy Stradivari: ha le van téve valahová, akkor az is csak egy hegedű. Ahhoz, hogy kiderüljön, milyen csodálatos hangszer, valakinek játszania kell rajta. Ha felteszi a maszkot, megváltoznak a mozdulatai, egész lénye átalakul. A színházban az a legnagyobb kérdés, hogy képes vagy-e kitárulkozni, kiadni magad, átadni az energiádat a nézőnek. Ebben segít a maszk, amelybe be vagy zárva, és csak magadra figyelsz. Egy kiváló eszköz az átváltozáshoz. És még egy fontos szerepe van: lehetővé teszi, hogy kívülről, objektíven tudd szemlélni a szereplőt, akit alakítasz. Benne vagy a bőrében, és mégis távolságot tudsz tartani tőle. A maszknak mindezek miatt nagyon erős hatása van a nézőre és a színészre egyaránt.”

Bali

A balinéz maszkok igen mély spirituális jelentőséggel bírnak. A balinéz hitvilág szerint az Istenek mindenhol jelen vannak, ezért gyönyörű, mesteri munkákat készítenek az emberek, legyen szó akár egy festményről, szoborról vagy éppen maszkról, hogy az Isteneknek méltó „lakhelyet” biztosítsanak. Balin nehéz különválasztani a kultúrát, a vallást és a művészeteket. Ezek így együtt alkotnak egy tökéletes egységet.

Minden egyes maszknak sajátos jelentése van. Elsősorban „otthona” az Isteneknek, lelkeknek. Másodsorban különböző előadások nélkülözhetetlen kellékei. Emellett egyfajta védelmezőként is funkcionálnak, és végül díszítő elemként, illetve emlékeztető gyanánt is használják őket. A védelmező maszkokat főbejáratok, kapuk fölé teszik, vagy a nappalik falára. Így a háziakat, az otthont óvják a rossz, ártó szellemektől.

Balin, mielőtt egy szakrális maszkot készítenének, a maszkkészítő mester először is összeül a faluközösséggel, hogy megvitassák, milyen jellegű maszkot szeretnének. Majd a készítő utánajár, hogy milyen történet kapcsolódik az adott lényhez, istenséghez. Ezután következik a megfelelő fa kiválasztása, amelyet általában egy balinéz templom vagy temető mellől szereznek be. Azonban soha nem vágják ki az egész fát, csak éppen annyit metszenek ki belőle, amennyi a tervezett maszkhoz szükséges. Majd megnézik, hogy a holdnaptár szerint melyik a legmegfelelőbb nap a kifaragáshoz. Miután elkészült a maszk, elviszik ahhoz a fához, amelyikből kivágták a fatömböt, hogy megmutassák neki, mi készült belőle.

Balin minden egyes templomnak van egy saját Barong (a mindenkori jó megtestesítője, a falvak védelmezője) és egy saját Rangda (a mindenkori rossz megtestesítője) maszkja, sok más jellegzetes alak és karakter mellett.

Titus Burckhardt különbséget tesz a Jung által körülhatárolt, az emberi psziché jelenségeihez, azokat felnagyító, leginkább karneválokon felbukkanó és a szakrális maszk között. Ez utóbbi megköveteli az egymást kiegészítő lehetőségek integrációját, ezért olyan esélyt tartogat, amely nem megigézi, hanem inkább felszabadítja a lelket. A szakrális maszk eszköze egyfajta teofániának. Felöltésekor az egyéniség oly mértékben oldódik fel a viselt szimbólumban, hogy így egyfajta emberfeletti „jelenlét” eszközévé válik.

Ma ezzel a jelentésréteggel nem igazán van alkalmunk találkozni. Már a karneválokon is csak halvány nyomait fedezhetjük fel az egykori mélységeknek. Mégis segíthetnek kicsit kiszakadni a hétköznapiból és új színeket felfedezni magunkban, felfrissíteni és felszabadítani a lelkünket.

„Van-e emberibb ösztön a színészkedésnél? Miért? Mert mi a színészkedés? Törekvés valami másra, mint ami éppen véletlenül vagyunk, valami másra, valami többre, érezzük, hogy örökké hiányzik valami, egyek vagyunk, pedig ezer lehetőség csírái csiklandozzák belsőnket: a nagy akármi, egy állat is, egy virág is, egy isten is, és egy félisten is – nevetséges hiba, hogy mégis csak egy darab emberként kell élnünk, egy arccal: mikor sokkal több vagyunk, ezer változat...
A színész ... visszamerül az őstermészet legősibb termékenységi állapotába – aki pedig az őstermészetbe merül vissza, az az istenekhez tér vissza.” (Szentkuthy Miklós: Meghatározások és szerepek)

A karnevál nélkülözhetetlen eleme a maszkosok, maskarák felvonulása. A világ legkülönbözőbb pontjain találkozhatunk ezzel a hagyománnyal. Velence ad otthont az egyik leggazdagabb múlttal rendelkező európai karneválnak. A 80-as években újjáélesztett különleges rendezvény rengeteg turistát vonz utánozhatatlan hangulatával. A legfőbb látványosságot a pompás jelmezek és díszes maszkok jelentik. Ha szerencsések vagyunk, ma is láthatunk allegorikus alakokat (Hold és Nap, Ördög és Angyal, Bölcs és Bolond, Élet és Halál), akik felidézik a karnevál mélyebb jelentését.

„A groteszk maszk a legkülönbözőbb szinteken létezik. Általában ’apotropeikus’ (bajelhárító) erénnyel bír, azáltal ugyanis, hogy leleplezi bizonyos ártó erők valódi természetét, menekülésre készteti azokat. A maszk olyan tendenciákat, olyan erőket „objektivizál”, amelyek annál veszélyesebbek, minél inkább a homályban, tudat alatt munkálkodnak; szembesíti azokat önnön csúf, megvetésre méltó ábrázatukkal, hogy ezáltal lefegyverezze őket.” (Titus Burckhardt: A szakrális maszk)

A velencei karnevál elemeiben még benne van a morzsája az ókori görög tudásnak. Eszerint bizonyos kiemelt időszakokban eltűnik a határ élők és holtak között. Ilyenkor lehetőség nyílik, hogy az ember jobban az élet és önmaga mélyére lásson.

Ennek eszköze a maszk. Mögé bújva visszatérhetünk egy olyan állapotba, ahol még minden lehetséges, nincsenek határok, szabályok. A karnevál hatalmas játék, amely a káoszhoz, a teremtést megelőző, ősi állapothoz való visszatérés szimbóluma, a ciklikusan megújuló élet biztosítója.

Ha a színházat a világ szimbólumának tekintjük, akkor benne az ember a színész, aki keresi a helyét. A művész, aki megérti a szerepét, látja annak helyét az egész darabban, így képes föloldódni a játékban, és már nem a személyiséget kifejező maszkjával (persona) hat, hanem a mögötte rejlő valódi lényegével.

A karnevál lehetőség. Lehetőség, hogy közelebb kerüljünk a maszk mögötti titok megfejtéséhez. A játék a tanulás ősi formája. Ha megtanulunk jól játszani, akkor megtanulunk élni a lehetőséggel, hogy felfedezzük önmagunkat. Mert mindannyiunk arca mögött ott van a valódi én, a Lélek, mely kibontakozásra vár.

„...s ha megtérnek majd játék s ugrabugra
végén a maszkok földbe, vízbe, égbe,
Istenben látjuk, szerepét ki tudta.”

(Tommaso Campanella: Az emberek, az isten és az angyalok játékai – részlet)

A komikus maszk Thaleia, a tragikus Melpomené attribútuma, a kettő együtt a színház jelképe

Szabados Éva

Forrás: Titus Burckhardt: Szakrális szimbólumok – a szellemi világ kertjei; magyarhalasz.files.wordpress.com; oriannabalitours.net; kagylokurt.hu; azirastukreben.hu; code.on.ca; babelmatrix.org; terebess.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Bepillantás a szimbólumok világába