A hollandiai festészet történetében ez az ún. „aranykor”: ekkor alkotott például Rembrandt, aki a regényben is megjelenik. Mint ahogy a regény egyik főszereplője, Jan de Stomme is létezett, az észak-hollandiaiak egyik kedvelt portréfestője volt. Jan de Stomme, vagyis Néma Jan, ahogy ő szignálta festményeit, valóban siketnéma volt, de tehetős családja elfogadó viselkedése miatt ez nem vált hátrányára. Nagyon sokáig a nővére volt a segítségére, akivel egy közös jelnyelven kommunikált, majd egy értelmes, odaadó szolgát fogadtak melléje, aki a hétköznapokban lett segítségére. A fiatalember annyira tehetséges volt, hogy Rembrandt tanítványává fogadta, sőt ingyen tanította. A regény egyik vonala a hátrányos helyzetű emberek közösségbe illeszkedésének lehetőségeit is megvillantja mint gondolkodnivalót (a festőn kívül egy szegényebb családból származó siketnéma kisgyerek is megjelenik, akinek boldogulási esélyei tagadhatatlanul csekélyebbek).

A regény kezdetén a másik főszereplővel, a szépséges Aelkével ismerkedünk meg. Vlieland szigetén vagyunk, Hollandiában, 1634-ben. Nyár közepe van, Szent János napja. Ez egyébként a nyári napforduló, amely a teljes európai kultúrkörben, a különböző népek szokásaiban nagy szerepet játszik, termékenységvarázslási rítusokban gazdag. Aelke szívében bimbózik már a szerelemvágy, amit ez a mágikus éjszaka felerősít. A lány és barátnője jósolni próbáltak már a szentjánosfű segítségével (ismertebb nevén orbáncfű), de ez még jobban összezavarta az amúgy is befelé forduló természetű, ábrándozó hajlamú tinédzsert. Az ünnepi tűzgyújtásra, körtáncra készülve Aelke sétára indul a környező dombokon, a tengerparton. Itt találkozik a szigeten látogatóban lévő Jannal, akiről hamar kiderül, hogy idegen, festőtanonc és siketnéma. És az is, hogy a két fiatal lelke összeér és lángra gyúl: a kommunikációs akadályok pillanatnyilag megsemmisülnek, és egy szenvedélyes pásztorórát töltenek együtt.

A Szent János-éji ördögi körtánc elsodorja őket egymás mellől, útjaik elválnak, szem elől veszítik a másikat. Jan festői munkája és néhány kínos közjáték miatt egyre távolabb kerül Hollandiától. Aelke hamarosan észreveszi, hogy gyermeket vár, ami az ő társadalmi helyzetében egyetlen módon orvosolható: mihamarabb férjhez kell mennie. Egy idősebb, gazdag nemesúrhoz adják feleségül, aki bár szereti őt, de ezt kimutatni nem tudja. Egy vidéki udvarházban élnek, ahol rajta kívül csak a férfi zárkózott, gőgös édesanyja lakik. Aelke végletesen elmagányosodik, csak a kislánya és a természet szépsége tartja benne a lelket. Ám az események láncolata itt korántsem ér véget, Aelke sejteni kezdi, hogy a tragédiák és sorsfordulatok mögött ismeretlen és nem feltétlenül jóakaró kezek mozgatják a szálakat… Merre alakul a lány és az ismeretlen festő sorsa? Találkozhatnak-e a végtelenbe futó párhuzamosok? Meddig nyúlhat az ember szándéka, és mikortól érvényesül egy felsőbb akarat? Kiderül a regényből.

Néhány személyes gondolatot is megosztanék Mörk Leonóra Szentjánosfű című művéről. A borító szépséges: jó ránézni, jó kézbe venni. Puha, fényes, aranyló. A címválasztás csak a regény bevezető mozzanatához kapcsolódik, a férjjóslás szokásához, a továbbiakban ez a szál elvész, beleveszik a történetbe. Ilyen alapon bármilyen más regénybeli motívum is lehetett volna cím, nem éreztem benne a jól eltalált egyediséget. A történetmesélés magával ragadó, bár inkább a leíró részek: a téli és nyári holland táj szuggesztíven elevenedik meg szemünk előtt, illetve a szereplők lelki élete, érzései is nagyon átélhetők. Viszont a cselekmény bonyolításában számomra volt pár döccenő, néhány nem életszerű következménye egy-egy eseménynek, cselekedetnek. Amit ellenben nagyon szerettem és gyűjtögettem, kiírogattam magamnak, azok az írónő axiómaszerű gondolatai a szeretetről, szerelemről, szabadságról, anyaságról, az anyai szeretet végtelenségéről. Csak néhányat írok ide, kedvcsinálónak:

„… a félig nyitva hagyott ajtót vagy ki kell tárni és belépni rajta, vagy végképp becsukni.”

„Ha valamit megtanultam a hosszú életem során, akkor azt, hogy a lélek öröme és a lélek fájdalma egyvalamiben hasonlít. Mind a kettő elmúlik.”

„Vajon miért tartja a mondás, hogy szabad, mint a madár, amikor a madár estére mindig hazatér a fészkébe? Vagy az a szabadság, hogy ezt kényszer nélkül teszi?”

A regény témája, a választott kor régi volta és társadalmi berendezkedése néha ellentétbe került nálam a szereplők gondolkodásával: amikor Aelke keresését, vívódásait, lelki történéseit mutatta be az írónő, mintha a lány teljesen kiesett volna abból a szerepből, neveltetésből, hagyományvilágból, amelyben neki fel kellett nőnie, amelyben szocializálódott. Kissé modernnek éreztem, kissé anakronisztikusnak. Vagy épp az volt az írói szándék, hogy bemutassa: minden idők minden női lelkének hasonlóak a rezdülései a szerelem, szeretet, anyaság tekintetében, csupán a körülmények és a megélési lehetőségek változnak?

Mindenesetre ez a regény úgy jelenik meg bennem, mint egy kirakott puzzle: a kép egységes, de látom benne a törésvonalakat. Ennek ellenére nagyon ajánlom elolvasásra. Bár már könnyed nyári olvasmányként nem tehetem, de legalább annyira jó lesz a hosszú őszi, téli estékre, hogy a lélek is felmelegedhessen mellette.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com