Neil Gaiman korunk egyik sikerszerzője, többségében urban-fantasy regényeivel és képregényeivel a zsáner egyik megújítója, sokkal inkább popikon, mintsem szerény szépíró: mivel a popkult általános tablójában terpeszkedve szélesre tárt karokkal invitál felajzó utazásokra, kalandos / mágikus tripekre, szürreális világ-feltérképezésekre. Az a fene nagy helyzet, hogy jól is csinálja. Persze van bőven ellen-hang, de anélkül tán valós megmérettetésről sem beszélhetnénk. Már a felütés erősre sikerült: első igazán nagy melója, a nagyjából tíz éven át robogó Sandman (ami egyébként egy hetvenes évekbeli képregény teljes körű átfazonírozása) örökbérletet biztosított Gaimannek a különböző fantázia-zsánerekre fogékony olvasók szívében, és bár egy ideje kevés új publikációval örvendezteti meg rajongóit, végül is szinte bármi tovább tágítható, amit eddig összehozott. Például maga a nagyvad is: a Sandman (a karakter egyéb nevei: Álom, Morpheus, szó szerinti fordításban pedig Homokember) hozzá lett egyrészt csapva az általános DC-univerzumhoz, és bár Gaiman klasszikus DC-szuperhősöknek is fabrikált sztorikat, attól nem kell tartani, hogy Álom gyakran bukkanna fel Batman vagy Superman történetekben. Viszont néhány jól sikerült frigy már összejött: A mágia könyvei beavatástörténetében, és a Locke & Key sorozat Az aranykor című járulékos minijében egyaránt örvendhettünk azoknak a plusz rétegeknek és tágító bűbájoknak, amelyek Sandman behozásával emelték új szintre az adott dimenziókat. Az Aranykor oda is tehető a legjobb Sandmanek mellé.

De mielőtt túlzottan elkanyarodunk a főcsapástól, lássuk, mit is ad nekünk ez az ötödik, vaskos Sandman. Legelsősorban is jóleső visszatérést egy megunhatatlan univerzumba. Karót nyelt halhatatlan hősünk, aki dimenziók közt átjárva űzi bölcsen, ám néha kétségek közt hánykolódva újabb közbeavatkozásait mások sorsába, most olybá tűnik, mintha csak afféle mellékszereplővé fogyott volna saját otthonában. Ami részben így is van, de nem baj, ez a súlypont elmozdítás a hatás-ellenhatás kontúrozása felé az általánost is jobban kiemeli a személyes mellett. Az álmok természete eleve a nehezen tetten érhetőség terepe: sosem tudni pontosan, mi zajlott, hol jártunk, miközben milyen izgalmas és őrületes volt az egész, de kár, hogy fel kellett belőle ébredni, stb. És bár megélések, érzések, gondolatok, okok-okozatok kavalkádja, és legyen akár nevetségesen abszurd is, néha a vágyott létélmények non plus ultrájaként gondolunk vissza rájuk. Valahol talán igazként is. A kötetközépi, Végtelen éjszakák című sorozat az emberiség (lelki)életében kulcsszerepet játszó természetfeletti lények, a hét halhatatlan testvér (Halál, Vágy, Álom, Kétségbeesés, Delírium, Pusztítás és Végzet) tevékenységköreinek egy-egy hangsúlyos mozzanatát emeli ki. A történetek többsége sutba dobja a hagyományos történetmesélés narratíváját, és sokkal inkább a mentális / lelki folyamatokkal foglalkozik, mégpedig próbaszintű helyzetek elé állítva a szereplőket, látszólag mit sem törődve az alanyok tűrőképességével. Mondhatjuk ugyan, hogy a próbák, éles helyzetek alapsajátsága ez, és fontosabb az eredményeket és karakterfejlődést kisajtoló prés, mint az óvatoskodó simogatás, de hát ilyesmit persze sokkal szórakoztatóbb olvasni és nézegetni, mint átélni. Annyit talán érdemes még hozzáfűzni, hogy Gaiman nagyon ért az impulzív meséléshez: sorsfordító pillanatokat, hangsúlyokat és tovább álmodható hangulatokat sorol egymás mellé, és valahogyan rendre eléri, hogy azok egymást építsék és erősítsék.

Gaiman írói erényei mellett rajzolók, illusztrátorok sokaságának is köszönhető a képregények magas színvonala, amelyek a sokszínűség, a gazdag világábrázolások, az érzelmi és pszichikai mélyfúrások vizuális átélhetőségéből is következnek. A Végtelen éjszakák rajzos elkövetői: P. Craig Russell (akit az Északi mitológia kapcsán már körülrajongtam), Milo Manara (őt Gaiman külön kérésre szerezték meg a szerkesztők, mivel óriási rajongója az erotikus ábrázolások nagymesterének), Miguelanxo Prado (akinek meseillusztrációs stílusa remekül harmonizál a halhatatlanok panteonjaként is funkcionáló összejövetel kivitelezésével), Barron Storey (kétségbeesés-ábrázolása a kötet messze legszürreálisabb mozaik-felépítménye), Bill Sienkiewicz (itt ő is Storey-hoz hasonlóan halmoz egymásra különböző stílusokat, vegyítve az egyszerűbb vonalvezetésű grafikát a fotómontázsok világával), Glenn Fabry (az övé a leghagyományosabb képregényes jelleg és panelezés), valamint Frank Quitely (ő sem foglalkozik hagyományos panelezéssel, átlátható vonalvezetésű rajzai afféle látványos könyvillusztrációk).

A Sandman Éjféli színház című kiadósabb menet a harmincas évek New Yorkjában játszódik, és kvázi-gengszersztoriban mesél egy születendő műfajról, a még nevén nem nevezett szuperhősös zsáner körvonalazásában a kalandok és akciók majdhogynem csak asszisztálnak a személyes drámába csomagolt magánéleti válság útkereséseihez, és ehhez remekül passzol Teddy Kristiansen sötét-pasztellesre kalibrált noiros tripje: szűkre szabott paneljei, lemondó és kétkedő arcokat vágó figurái szinte légszomjat keltenek olvasás közben, rajtuk tán már Morpheus sem tud segíteni.

És végül menjünk rá a Sandman új évezredbeli inkarnációját megalapozó nagyvadra, ami két variánsában az egész kötetet keretbe foglalja: Az álomvadászok. A valódi keleti tanmesének tűnő, de a japán szimbolikát és fabulatípusokat ügyesen forgató fikciós novella (tehát hiába is keresnénk, mint első megjelenése után többen is, a valós hivatkozásokat) – ami egy szerzetes és egy róka nem szokványos kapcsolatát göngyölíti a fogadásból induló próbákon át a duális lét szerelmetes öröklétéig, és Gaiman életművének egyik legjobbja – kétféle kivitelezést is kapott. Elsőként Yoshitaka Amano japán grafikusművész vállalta be a feladatot, de nem képregényes, mint inkább klasszikus illusztrációs megoldást választva, viszont jóval több rajzott szolgáltatott, mint ez hasonló esetben megszokott, így minden lapozásra jut legalább egy-, de előfordulnak kétoldalas grafikák is. A festményszerű impresszionista, hátterekkel gyakran egybemosódó, kevésbé figurális megoldásoktól a kontúrozott ceruzarajzokig terjed a stílusív, de a vonalvezetés mindvégig éteri finomságú. A kötetzáró verzió évekkel később készült, mégpedig a Gaimannal már többször kollaboráló P. Craig Russelltől, és rajtam kívül feltételezhetően még sokan felettébb örvendeztek neki, hogy Russellt nem hagyta békén a kihívás, ő is neki akart ugrani Gaiman ihletett tanmeséjének. Ami, ahogy Gaiman az utószóban taglalja: „nem átvenné Amano könyvének helyét, hanem kiegészítené azt…”

Sandman, ez a nehezen megbocsátó, szociálisan terhelt, de mégis hatalmas bölcsességgel tevékenykedő álomúr, ahogy már fentebb jeleztem, ezen történeteknek nem feltétlenül főszereplője, tán még csak nem is különösebben alakítója, de amikor szükség van rá, mielőtt az érintettek végleg alázuhannának a pokoli szférákba, rendre megjelenik, és eligazítja az eseményeket. Amikor pedig mégsem, akkor inkább csak enged a keresetlen szándékoknak, és szabadon hagy, még ha ez időnként romlásba is taszít. A szabadságnak, a szabad akaratnak néha nagy ára van.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu