Justin Cronin regényében a Proctor Bennett nevű révész egy különös szigeten – amiről sokáig nem tudjuk meg, merre található, vélhetően valamelyik óceán közepén – végzi tapintatot és rátermettséget igénylő hivatását: a nyugalmazott állampolgárokat a komphoz kíséri, ahonnan egy hajó elszállítja őket a Gyámkertbe, következő (félkész kamaszként létbe lépő) megtestesülésük előszobájába. A rejtélyes Tervező kreálta Prospera, ez a kiváltságosok számára összerántott kvázi-paradicsom afféle világvégi menedék-utópiának, a felső középosztály és egyéb kiváltságosok álomlakhelyének tűnik, ahol mindenki megválaszthatja hosszan és fiatalosan fenntartható luxuséletét: tanulhat, alkothat, szinte mellékes, hogy kiből lesz orvos és kiből művész. Persze a történet előrehaladtával felszaporodnak a repedések az ideálisnak tetsző társadalmi felépítmény szépen zománcozott burkán, jelezve a belső bomlást.

Először is, ott van Annex, a kiszolgáló személyzet mellékszigete, ami Prosperától eltérően egy klasszikus városra hajaz, ahol láthatóan még olyan gyermekek is élnek, akik nem majdnem-felnőttként toppannak elő a Gyámkertből egy szerződéses befogadó párhoz. Az annexi világ természetesen életszerűbb, így nehezebb is, és persze lakosainak nem igazán jön be a rájuk osztott másodrendű állampolgár szerepe, így a felfortyogó indulatok, a titkos szervezkedések és besűrűsödő események következtében szembe kell nézni a rögvalóval: a prosperai utópia sokkal inkább jól kozmetikázott rendőrállam, mintsem mindenki megváltása.

A révész narratívája alig érinti a technikai/tudományos oldalt, jóval közelebb áll a társadalmi disztópiákhoz, mintsem a hard sci-fihez, így az emberi tényező az elsődleges, elsősorban szociális helyzetbe hozásokkal formázza már színbe kikontúrozott karaktereit. Cronin vitán felül jó író, történetbonyolításban, akciókban és drámai helyzetekben is remekel, nehéz eldönteni, hogy vajon nagyon figyelt a kreatív-írás előadásokon, vagy egyszerűen zsigerből képes az alaposságra és a szálak párhuzamos mozgatására? Ebből akár következhetne valamiféle kényelmetlen műviség-érzés is, de a tudatosan kiegyensúlyozott történetvezetés egyáltalán nem megy az élvezhetőség rovására. Ez a homogenitás el is vezeti az olvasót egy olyan léttérbe, amelyben értelmezhető súlya lesz az egyre üresebben kongó luxuséletnek éppúgy, mint a haragos munkáslétnek. A biztonság puhasága és a tapintható veszélyek egyaránt végzetes hatásúak az emberi pszichére, így a helyzet tarthatatlansága minden irányból megmutatkozik.

Gyanítható is, hogy nem sokáig maradhat fenn egy ennyire kettéosztott társadalom (sic!), szaporodnak kívül-belül a nyugtalanító jelek, néha nehéz eldönteni, hogy bizonyos szereplők valódiak-e, vagy csak a főhős álmainak kivetülései, és hogy bizonyos figurák végül is hová tartoznak a társadalom hierarchiájában. Bennett saját nevelőapját is elkíséri a mólóra, amikor annak kezd lejárni kiszabott életideje, a rendszer gondosan ellenőrzi ugyanis, hogy a hosszan fenntartható életszint végső megromlásánál a delikvenst időben a Gyámkertbe juttassa. Mivel ez a kényes művelet nem éppen úgy sikerül, mint kellene, beindul az a lavina, amit aztán már nem is lehet megfékezni. Bennett házassága is zátonyra fut, kétséges, hogy a szerződéses időt ki tudják-e tölteni párjával, majd nyomozása során a munkásosztály szigetére utazása is tovább gyarapítja a különös események nyomasztó áradatát, és életmutatói idő előtti zuhanása is azt jelzi, hogy nem fogja megúszni a forgalomból való idő előtti kivonást. Bennett persze nem igazán akarja ennyiben hagyni a dolgot, a veszélyeket vállalva próbálja a színfalak mögötti történéseket és tényeket felfejteni: egyáltalán, mi is ez a sziget, hogyan lehetséges az új testbe jutás, ő miért álmodik, amikor a legtöbben nem, kik a lázadók és kettős ügynökök, miért tűnnek egyre hazugabbnak a kormány tagjai, miközben ő is magas tisztséges tölt be egy felettébb fontos állami szervnél, és így tovább.

Természetesen a regény elejétől fogva világos, hogy kell itt majd lenni egy komolyabb fordulatnak, amely vélhetően magyarázatot ad mindenre, és ez a regény utolsó ötödénél el is érkezik. Ami sokkal inkább egy új szintre emelés, főleg az emberi együttélés és belső megélésekre adható reakciók tartományában, így pont a lényeg srófolódik fel, mivel ugye a szociális vonatkozásokat számíthatjuk az emberi döntések és felelősség magasabb dimenziójának. Egyébként épp a közelmúltban jelent meg (szintén a Fumaxnál) egy másik sci-fi, ami tematikájában több ponton összecseng Cronin regényével, így érdekes volt megfigyelni, mennyire másképp építi fel és bontogatja a személyes és közösségi felelősség témakörét a két szerző. Természetesen az említett regényt nem nevezhetem meg, részben spoileres lenne, de akadtak már a zsánerben korábban is hasonlókat feszegető művek, ilyen például Brian W. Aldiss Non Stopja (magyarul: Amíg világ a világ), mivel azonban egy másik korban született és másfajta koncepcióval jut el bizonyos kérdések feltevéséig, ezzel nem lövöm le a nagy fordulatot.

Mivel a legizgalmasabb rész a fátyol fellebbentése utáni száz oldal, felmerülhet a kérdés, hogy nem kellett volna-e arányaiban terjedelmesebbre igazítani, de azt gondolom, hogy nem. Egyrészt a történések alapos és ráérő bonyolításával fogja fel életszerűnek a dolgokat a realitásérzékelésünk, a karakterek egyre komolyabban beágyazódnak külső-belső vonatkozásban, így a végső menet felől visszanézve válnak igazán érthetővé a motivációk, az előzmények, a közben történtek és a kicsengések is. Ha összegezve akarnám megfogalmazni, miről is szól valójában A révész, olyan régi vágású minőségekhez kellene folyamodnom, mint például: az emberi kapcsolódások fontossága, az áldozathozatal, a tehervállalás személyiségformáló hatása stb. De mielőtt bárki elijedne, szó nincs prédikáló unalmakról, éppen hogy színes-szagos és életigenlő mindvégig. Hogy az említett morális minőségek szociálisan, emberiségszinten is egyre aktuálisabbak, hab a tortán.

Keménytáblás, 480 oldal, fordította Varró Attila.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu