Szögezzük le: nyilvánvalóan nem A világosság fegyverei Ken Follett legjobb könyve (az talán A megfagyott világ, bár A tűzoszlopot is nagyon szerettem). Ugyanakkor sok szempontból úgy vélem, hogy a legfontosabb. A regény talán nem olyan szórakoztató vagy izgalmas, mint A katedrális, a románcok kiszámíthatóak és a konfliktusok néha gyermetegek. Follett itteni karakterei nem kiemelkedően érdekesek, ugyanakkor a könyv egy irodalmilag elhanyagolt korszakot mutat be olyan szemszögből, amit nagyon nehéz jól megragadni, itt mégis sikerült. A történet a francia forradalom utáni 30 évet öleli fel Anglia / Nagy-Britannia történelméből, amely nem bővelkedik világtörténelmi eseményekben, azonban igen meghatározó folyamatok kovásza volt. Az ipari forradalom sosem volt a kedvenc időszakom, mert az eseménytörténetet kedvelem, ahol a nagy emberek alakítják a világ sorsát. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a lassú – bár néha nem is olyan lassú – technikai és társadalmi változások hatása az emberiség egészére nézve mélyebbek és tartósabbak, mint egy-egy nagy egyéniség ténykedése. Ennek megfogalmazása azonban a szépirodalomban nagyon nehéz, hiszen alapvetően karakterekkel dolgozik (a legragyogóbb példa a sikeres megvalósításra egyértelműen Asimov Alapítványa). Ezért hát Follettnek nem volt könnyű dolga, mikor azt kellett ábrázolnia, miként hat az egyéni sorsokra a gépek korának hajnala, és miként alakul ki a munkásság mint társadalmi réteg. Persze Follett kissé túlságosan leegyszerűsítette a dolgokat, ám ha nem így tesz, esélye sem lett volna regénnyé gyúrni.

Ken Follett (aki többször szóba kerül Alan Rickman naplójában, amit éppen olvasok) erős munkáspárti aktivista, felesége pedig parlamenti képviselő is volt a párt színeiben. Ennek annyiban van jelentősége, hogy íróként e felfogása erősen visszaköszön a kötet szemléletében. Szerencsére ez mégsem teszi tönkre vagy teszi szájbarágóssá a sztorit. A magamagát egy interjúban „pezsgőző szocialistának” nevező szerző ugyanis értékeli azt a tradicionális brit rendszert, amely képes volt a társadalmi problémákat zömmel alkotmányos keretek között orvosolni, valamint személyiségét és felfogását áthatja egyfajta arisztokrata attitűd. A forradalmiságot teljesen elutasítja, mivel véres. Jól látja, hogy a 18. század végi brit elit képes volt levonni a tanulságot saját 17. századi múltjából és Franciaország akkori jelenéből, ez pedig nem csekély teljesítmény. Follett könyve így nem lett bornírt osztályharcos, munkásmozgalmi regény. Tetszett, hogy alapvetően nem szükségszerű ellenségként mutatja be az alkalmazottakat és tulajdonosokat, hanem egymás függvényeiként. A munkás nem dolgozhat gyárban a tőkések befektetései nélkül, ugyanakkor a tulajdonosnak is gondoskodnia kell a dolgozóiról megfelelő bérrel, mert ezzel ő is jól jár. Ez nagyon messze van a marxi maximáktól.

A történetvezetés lineáris, nem túl bonyolult és legkevésbé sem fordulatos: a gonosz árkot ás, a jó kicselezi, mire a gonosz árkot ás, a jó meg kicselezi, majd a gonosz árkot ás... Nem éppen magasröptű fondorlatokról van szó, inkább afféle népmesei motívum az egész, amely végigzúg több száz oldalon, és összekötő elemként szolgál az időben és térben. A szereplők (vannak bőven!) társadalmilag heterogének, található köztük nemesi, egyházi, polgári és munkás, lefedve az egész 18. század végi Anglia szociográfiai helyzetét. Akad, aki kvázi paraszti sorból jut el fokozatos emelkedéssel a relatív jólétig, és van, aki képtelen a korhoz felnőni, a jövedelme elapad. A kialakuló kapitalizmus regénye ez. Sok szempontból persze meghatározza a történéseket Follett világfelfogása: a metodisták alapvetően jók, az anglikánok nagyrészt korlátoltak, a munkások bölcs vademberek, akiket tanítani kellene csak, míg a nemesek fölösleges léhűtők. A mű fő antagonistája, Hornbeam egy tipikus törtető burzsoá, aki minden szempontból negatív szereplő. Noha időnként úgy tűnik, hogy Follett képes árnyalni a személyiségét, ám végül nem sikerül megugrania a lécet. Sajnos Hornbeam történetének megoldása egészen karakteridegenre sikerült. Follett hősei amúgy sem éppen összetettek. Hornbeam majdnem karikatúraszerű, olyan, mint a prérifarkas a Kengyelfutó gyalogkakukkban. Szinte már szurkolna neki az ember, hogy legalább egyszer felzabálhassa azt a futkározó madarat... A szereplők általában véve is egysíkúak: csupa jók, csupa rosszak. A „jók” minden botlása úgy van tálalva, hogy az pusztán neveltetésük hiányosságaiból fakad, vagy olyan bűnök ezek, amelyek nem is lennének bűnök, ha a „korlátolt” társadalom nem tekintené bűnnek azokat. A kötet két legfontosabb pozitív férfi szereplőjét konkrétan nem tudtam sokáig megkülönböztetni, olyan egyformák: csupaszív, okos emberek, akik elérhetetlen, rossz nőbe szerelmesek, de végül elnyerik méltó jutalmukat (= a jó nőt). Ők a legkisebb fiúk a meséből: furmányosan leszámolnak a gonosszal, és elveszik a király lányát és fele országát. Ez talán nem hangzik bíztatónak, de én szeretem a meséket. Ráadásul korábrázolásnak a regény tökéletes, még ha kissé idealizált is. Ha valaki populárisan meg akarja ismerni az első ipari forradalom történetét, vagy a gépesítés első évtizedeit és a modern textilipar kialakulását, üsse csak fel ezt a kötetet bátran, és még szórakozni is fog. Mert Follett ért a korábrázoláshoz, és szinte látjuk ezeket a Jane Austen-i figurákat ebben az átalakuló világban.

Follett persze nemcsak saját – alapvetően tetszetős – etikai felfogását és világképét nyomja bele a történelmi háttérbe, hanem a 21. századi korszellemet is. A regény „természetesen” megkapja a maga – nem is egy, hanem két – LMBTQ szereplőjét, noha e tulajdonságuknak semminemű haszna, logikája, értelme és jelentősége nincs a történet szempontjából. Mintha valahol a 600. oldalon jutott volna az író eszébe, hogy „Hoppá, ide még kellene egy nem heteroszexuális alak!”, de új karaktert felépíteni már nem akart, így rábökött valakire az eddigi szereplők közül. Fölösleges, csak lóg a regényben funkciótlanul, mint kabát a kilincsen.

A regény kiadása kemény kötéses, ami mindenképpen pozitívum, bár ilyen vaskos kötetet nem is lett volna értelmes másban megjelentetni. A védőborító kifejezetten szép a csatajelenettel, nekem tetszik a színe is. A fordítás olvasmányos, ugyanakkor vannak benne elírások, tördelési bakik. Összességében nem rossz munka a fizikai kialakítás, sőt!

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.