Az európai kultúrában nagyjából elveszítettük a halál körüli néphagyományainkat, rítusainkat, ezért is kapcsolódik annyi szorongás az öregedéshez és elmúláshoz. Magyarországon Polcz Alaine-nek köszönhetően indult el a haláltabu oldása és a hagyományok kutatása, felelevenítése. E folyamat részeként sokat tanulhatunk azoktól az országoktól, népektől, akik igyekeznek megőrizni az élet legfontosabb eseményeihez kapcsolódó tradíciókat.

Japánban sajátos módon két vallás békés ötvözetével találkozhatunk: az őshonos sintoizmussal (jelentése: az Istenek útja) és a VI. században érkezett buddhizmussal, amelynek zen ága vert gyökeret leginkább a szigetországban. Ennek folyományaként a házasságkötést általában sintó szentélyekben tartják, a temetést és a halottakról megemlékező imát viszont gyakran buddhista szerzetesek végzik.

A keleti kultúrák a halált mint az élet részét fogadják el, halálisteneik olyan természetfeletti lények, akik átsegítik az embereket a túlvilágra. Párhuzamot találhatunk többek között a germán mitológia valkűrjeivel vagy az ógörög istennel, Hádésszel, aki a halál birodalmának ura, illetve Kharonnal, a Sztüx (az élők és a holtak világát elválasztó folyó) révészével.

Japánban szinte mindenkit elhamvasztanak. Ez a gyakorlat a sintó hagyományban – amely nagy hangsúlyt helyez a megtisztulásra – és a buddhizmusban is megtalálható. Értelme túlmutat a praktikus okokon. Kapcsolódik az Obon elnevezésű ünnep lényegéhez, amelynek során a résztvevők az ősök lelke iránti tiszteletüket fejezik ki. Az esemény része a Tōrō nagashi nevű szertartás. A tōrō „lámpást”, a nagashi pedig „körutazást” vagy „áramlást” jelent. A hívők papírlámpásokat úsztatnak le a folyón, segítve az elhunytak lelkének visszajutását a szellemvilágba. A hamvasztás ugyanezt az utat könnyíti meg közvetlenül az átlépés után.

Még egy különleges szokás kapcsolódik ide: a halotti ceremóniát végző szerzetes buddhista nevet ad a halottnak. Az új név a hagyomány szerint segíti a békés eltávozást, mert megakadályozza, hogy az elhunyt visszatérjen, ha a nevén szólítják. Valószínűleg a gyorsaságnak is szerepe van a folyamatban, hiszen lehetőleg már a halál bekövetkezésének estéjén megtartják a virrasztást. Szinte hihetetlen, hogy milyen szervezettséggel, sebességgel értesítik a rokonokat, barátokat.

A témához kapcsolódóan érdemes megnézni a Departures (Távozások) című filmet. Főszereplője egy fiatal csellista, Daigó, aki, miután feloszlatják a zenekarát, új munkát keres. Egy félreérthető álláshirdetés alapján jelentkezik egy irodához, amelyről kiderül, hogy temetkezéssel foglalkozik. A pénzhiány miatt úgy dönt, hogy vállalja a feladatot, és nokanshi lesz (halottakat készít elő a gyászszertartásra). Először szégyelli a munkáját, hiszen Japánban egy időben tisztátalannak és így megvetendőnek számított ez a tevékenység. De ahogy egyre nagyobb tisztelet ébred benne „főnöke” és az elhunytak iránt, úgy válik mély hivatásává a kényszerből vállalt feladat.

A filmben történetbe ágyazva ismerhetjük meg a japán hagyományokat. Láthatjuk, hogyan zajlik egy szertartás, amely mind a gyászolók, mind az elhunyt számára méltóbbá és könnyebbé teszi a búcsúzást.

Az utolsó útra a legnagyobb gondossággal és szépséggel készítik fel a halottat. A testet megmossák, a hajat megfésülik, az arcot megborotválják, nők esetében pedig kisminkelik, és az elhunytnak shinishôzokut vagy kyôkatabirát, fehérített pamutból készült kimonót adnak. Ezt a ruhát az emberek akkor viselték, amikor zarándoklatra mentek.

A megmosott és felöltöztetett holttestet ezután egy futonra (speciális matracra) helyezik. Fontos, hogy a fej észak felé mutasson, az arcot pedig nyugat felé fordítsák. Az elhunyt testét paplannal, a szemét pedig egy fehér kendővel takarják le. Néha az elhunyt köré egy paraván kerül, és a futonra egy rövid kardot helyeznek, hogy megvédjék az elhunytat a gonosz erőkkel szemben az örökkévalóságba vezető úton.

Ezután következik a makura kazari: az elhunyt fejénél egy kis fehér fából készült asztalt helyeznek el, amely fölé fehér ruhát terítenek. Gyertyát gyújtanak és füstölőt égetnek. Így az elhunyt nem fog eltévedni. Egy csésze főtt rizst adnak hozzá, amelybe két evőpálcikát helyeznek függőlegesen. Van egy külön asztal is vízzel.

Az éjszaka folyamán a rokonok az elhunyt mellett alszanak, ügyelve arra, hogy a gyertya és a füstölő égjen. A virrasztást általában buddhista istentisztelettel kötik össze. Az elhunytat koporsóba (nôkan) helyezik, kézvédőt és egy háromszöget ábrázoló homlokpántot helyeznek rá. Egyfajta buddhista rózsafüzért is kap (juzu), és egy táskát, amely hat érmét (rokumonsen) tartalmaz. Ezekkel kell fizetni a Sanzu No Kawa folyón való átkelésért.

A virrasztás általában éjszaka történik. A családtagok és a vendégek többsége gyászruhát visel erre az alkalomra. A hamvasztás napján két részből álló szertartás zajlik, a sôgi és a kokubetsushiki. A sôgi az elhunyt lelkéért imádkozik. Ezután következik a kokubetsushiki, ahol minden érdekelt fél elbúcsúzhat. Mindkét rész alatt a pap szútrákat mond és füstölőt éget. A család a koporsóba helyezi az elhunytat, majd mindenki virágot rak a test mellé. Ezután a koporsót lezárják, és a családtagok egy-egy szöget üthetnek a fedelébe.

A hamvasztás után átadják a hamvakat, a család urnába helyezi és hazaviszi, majd, egy bizonyos idő elteltével egy buddhista temetőben temeti el. Ez az időtartam függ a régiótól és a családi hagyományoktól. A sírnál egy fehér fatáblát helyeznek el, amelyen az elhunyt neve szerepel.

A hamvasztást után számos buddhista szertartás következik. 49 nap elteltével fontos a megemlékezés. Ezt követően Japánban az elhunyttal való kapcsolat mélységétől függ, hogy milyen hosszú gyászidőszak következik.

Van egy nagyon különleges momentum: a zen-buddhizmusban a temetési szertartás egy kulcsban egyenértékű a megvilágosodással. Japánban a buddhizmus elterjedésével a VI. századtól tartanak buddhista temetéseket világi emberek számára. A papok a hagyomány szerint csak felszentelt buddhista szerzetest temethetnek el. Ez ellentmondásos helyzeteket is szült, hiszen a zen temetési szertartások terjedése e szabály miatt egyet jelentett a világiak felavatásával.

Maga a szertartás a nirvána szútra (tanítás) versének és a szív szútra rövid szövegének a recitálásából és egy dharma-beszédből áll. Ebben a zen mesterek úgy beszélnek a halálról, hogy az sem nem alászállás a pokolba, sem nem felemelkedés valamiféle mennyországba. Ez összhangban van a hagyományos (sintó) japán gondolkodással, mely szerint az ősök itt élnek közöttünk, a természet erőiben.

A japánok a temetés után is „gondoskodnak” az elhunytról, amellett, hogy a hamvakat meghatározott ideig otthon őrzik, az urna elé minden nap friss élelmet készítenek. Valamint emlékező összejöveteleket is szoktak tartani a halál utáni 7., 49. és 100. napon, majd pedig a halál első, harmadik, hetedik, 13., 26., 39. és 50. évfordulóján.

A fentiek mellett még ott van az Obon, egyfajta halottak napja japán módra. Ez egy buddhista eredetű szokás, amikor az ősök szellemeire emlékeznek, őket „látják vendégül”. Ilyenkor a családtagok felkeresik a sírjaikat, letisztítják, megterítenek az ünnepi asztalnál, ételt-italt készítenek számukra, mert hitük szerint az ősök szellemei ilyenkor hazajárnak. Az Obon a Kínai Szellemfesztiválból ered, annak gyökerei pedig a buddhista Yúlánpén és a taoista Zhongyuan ünnepekhez nyúlnak vissza.

A buddhista hagyomány Maha Maudgalyayana (Mokuren), Buddha tanítványának történetéből ered, aki természetfeletti erejével ránézett elhunyt édesanyjára, és rájött, hogy az Éhes Szellemek birodalmába került, és nagyon szenved. Kétségbeesve ment Buddhához, és megkérdezte, hogyan tudná kiszabadítani. A történet szerint a megvilágosodott bölcs azt tanácsolta, hogy a hetedik hónap tizenötödik napján tegyen felajánlásokat annak a sok buddhista szerzetesnek, akik éppen befejezték nyári lelkigyakorlatukat. Mokuren ezt tette, és így látta édesanyja szabadulását. Megpillantotta múltbeli önzetlenségének és az élete során érte hozott áldozatainak valódi természetét is. A tanítvány, aki boldog volt, mert édesanyja megszabadult a szenvedéstől, és hálás volt a segítségért, örömtáncot járt. Ebből az örömtáncból származik a Bon Odori vagy „Bon Dance”, egy olyan időszak, amikor az ősökre emlékeznek, és kifejezik feléjük a tiszteletüket.

Végül egy magával ragadó, elmélyült alkotás is kapcsolódik a témánkhoz: Mijazaki Hajao új animációs filmje, A fiú és a szürke gém, amely amellett, hogy életrajzi ihletésű, a japán szimbólumok sűrítménye.

A film főszereplője, Mahito elveszíti édesanyját, Hiszakót egy bombatámadás miatt, így apjával, Soicsival elhagyják Tokiót. Vidékre költöznek. A fiúnak még arra sincs ideje, hogy feldolgozza édesanyja elvesztését, de máris kap egy új anyukát, és be kell illeszkednie a vidéki környezetbe. Mahito találkozása a furcsa gémmel a kezdete annak az utazásnak, amely a traumafeldolgozás metaforikus folyamata.

A címben is szereplő szürke gémnek különleges jelentése van a japánok számára, amely kapcsolódik a halálhoz, a temetéshez és a kísértetekhez is. A szürke gém repülés közben beleolvad az éjszakába, és eltűnik, majd újra megjelenik, amikor hajnalodik. Ez szimbolikusan kifejezi az élet és halál körforgását, amely az embert is érinti, aki meghal, átlép a túlvilágra, hogy egyszer majd újra visszatérjen.

A lótusz a keleti vallásokban a halhatatlanság, a tisztaság, a megvilágosodás és az újjászületés szimbóluma. Mivel gyümölcse, levelei és virágai kör alakúak, a létezés örök körforgását jelenti. A rügy, a kinyílt virág és a magok egy időben láthatók rajta, ezáltal kifejezi a múlt, a jelen és a jövő összekapcsolódását.

A lótuszvirág iszapból való kiemelkedése a Nirvánába jutást szimbolizálja, Buddhát is gyakran ábrázolják lótusztrónon ülve. Ugyanakkor az összes emberben jelenlévő tökéletességet is szimbolizálja, amely csak arra vár, hogy a megfelelő időben kibontakozzon.

Szabados Éva

Forrás: Wikipédia (angol), deyja.org, port.hu, hvg.hu, nationalgeographic.com, sumidamagazin.com, ilovejapan.hu, japancsaladiunnepek.wordpress.com, magyarhalasz.files.wordpress.com

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 4. kép.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Karácsonyi villámtúra a felkelő Nap országában