Az újak miatt törlöm a régit, aztán rájövök, hogy minden felvillanó érzés, megértés, értelmezés igaz, és nem felülírja az előző gondolatot, hanem kiegészíti. Viszont, ha mindent leírok, akkor igen hosszú leszek, márpedig nem engem kell olvasni, hanem Tompa Andreát. Őt viszont nagyon kell. Megpróbálom e regény kapcsán is bebizonyítani.

Az íróról csak ennyi jelenik meg a borítón: „Tompa Andrea (1971) Kolozsváron született. Budapesten él.” Most, hogy minden könyvét olvastam, nagyon fontosnak érzem ezt a behatárolást: mintha ez a két hely, illetve ezeknek az összehasonlítása adná a hitelességét az általa választott témáknak. Úgy erdélyi, hogy beleszületett, kilépett, aztán visszatért, sokat érez és sokat tud, a tények, információk, a felhalmozott tudás átitatva egy adag szubjektivitással olyan nézőpontot ad, melybe mind az erdélyi, mind a magyarországi olvasó bele tud helyezkedni. (De jót lehetne beszélgetni a transzilvanizmus / romániai magyar irodalom / magyar irodalom sarkalatos kérdéseiről is ennek mentén…) Úgy erdélyi, úgy kolozsvári a regény, hogy közben olyan, mindenkit érintő témákat vet fel, mint a holokauszt, diktatúra, önismeret, családi traumák.

A főszereplő Székely (Nagy) Matild (Matyi/Tilda) Erzsébet, az ő életét követhetjük végig pár hónapos korától érett középkorú nővé válásáig. A kislány egy kolozsvári zsidó orvosnő gyereke, akit édesanyja a székelyföldi származású, Kolozsvárra férjhez ment dajkára bíz a gettósítás elkezdésekor. Erzsi, a dajka és férje, Feri úgy veszik oltalmukba a csecsemőt, hogy bármikor visszaadhassák őt szüleinek. Sokszoros a bizonytalanság: vajon mikor kell visszavinni az időközben megszeretett gyereket, vajon hogyan vészelik át a háborút, vajon meddig bújtathatnak büntelenül zsidót, vajon mit szólnak a szomszédok a semmiből előkerült gyerekhez (Erzsinek és Ferinek ugyanis nem született saját gyereke), vajon mit fog a lány kezdeni ezzel a nehéz örökséggel. A kislány szülei soha nem jönnek haza, Matyi-Matild a gondozóinál marad, akik idővel örökbe fogadják őt. Csodálatos emberek, főleg Feri karaktere tetszett nagyon nekem.

Ennek az első résznek számomra volt egy furán kettős hangulata: állandó félelem, állandó rettegés volt bennem, hogy lapozok, és akkor most, most következik a rossz, a tragédia. Ez a rejtőzködő, nyomott, látens félelemérzet végig ott kísértett, elsősorban Erzsi karakterében. Ugyanakkor, mint fentebb is írtam, szerethető, szerető emberek voltak: Erzsi a nevelt lányának, Feri pedig a feleségének igyekezett elviselhetővé tenni az életet, úgymond körkörösíteni a négyzetet. Viszont ez a kettős érzés segített megértenem valamit: hogy Tilda az őt körülvevő gondoskodó szeretet mellett miért vált mégis ilyen rejtőzködő, gyökértelen felnőtté. Mert azzá vált. Soha nem tudott megszabadulni a rejtőzködés kényszerétől, pedig színész lett. Róluk pedig azt tartjuk, hogy extrovertált, magamutogató, kitárulkozó személyiségtípusok. De Tildának épp a színpad lett az elrejtőzés tere: szerepek mögé bújhatott, nem önmagát kellett megmutatnia. Ideális anyag volt: teljesen át tudott lényegülni, követte a rendezők elvárásait, álarcot viselve volt képes felszabadulni. Közben született egy kislánya, Klári, és anyaként is kísértette a múlt, és bár ő erre nem emlékezhetett, de egy belső kényszer hatására ugyanazt a viselkedésmintát követte, mint annak idején Erzsi a külső kényszerítő körülmények miatt: behúzott függönyök, korai és kései órákban sétáltatás, ne sírjon a csecsemő, nem bízható senkire, túlféltés, túlöltöztetés. Mondanom sem kell, hogy Tilda színészi karrierjének egy daganatos betegség vetett véget: utána már nem is tudott, nem is akart visszatérni.

Nagyon fontos szál a regényben a második világháború utáni, a diktatúra alatti, majd a felszabadulás utáni erdélyi/romániai színházi élet bemutatása. Nagyon szeretem Tompa Andrea regényeiben ezeket a történelmi szálakat, ahogy végigfutnak a szereplő életén, a környezetábrázolásban, és ahogy formálják bennem, olvasóban is az értelmezést. A Fejtől és lábtól című regényben az erdélyi orvosképzés, illetve a gyógyfürdők történetébe tekinthetünk bele, az Omertában a Hóstát, illetve Decsi Vilmos (alias Palocsay Rudolf rózsanemesítő) és a kolozsvári kísérleti állomás bemutatása, valamint a szerzetesrendek feloszlatása jelenik meg. Itt a színházi élet: a ma is működő kolozsvári, temesvári, szatmári társulatok, ikonikus rendezők (Harag György neve volt ismerős számomra), ikonikus rendezések, feloszlatások, átszervezések, az alkotási folyamatot leszűkítő, behatároló ideológiai korlátok. Van ezekben a részekben sok drámaelemzés, ami lassítja ugyan az olvasást, de nem tesz rosszat az élménynek: amúgy sem lehet ezt a regényt „falni”, ez nem az „egész éjjel olvastam, reggelre kivégeztem” könyvkategória. Az ókori drámairodalom időtálló remekei és azoknak kortárs rendezői értelmezései jelennek meg Tilda személyiségén is átszűrve. Üzenve, hogy az emberiség alapvető problémái nem változnak, csak az értelmezési és megharcolási módok különböznek. De van kortárs darab is: Tilda egy holokauszt-túlélő nő naplóját viszi színpadra monodráma formájában. Paradox helyzet: mintha önmagába bújna, mintha önmagát tenné a színpadra, és akkor most már a színpadon sem lehet elrejtőzni. Szégyent érez, mintha meztelenül mutatkozna. Nehezen tudja az öltözőben hagyni a szerepét, órakig tart, míg visszalényegül.

Tilda szerelmi élete is döcögősen alakul. A kislánya édesapjával csak egyéjszakás kapcsolata volt, a férjével nem működik a házassága, el is válnak. Az életét végigkísérő férfi pedig szintén sérült, egy dési magyar zsidó, aki a koncentrációs tábort túlélve mindent levet, amit csak lehetséges: nevet, nyelvet, nemzetiséget, országot, jövőt (annyira nem akar utódot, hogy elkötteti magát). Egy hatalmas különbség van köztük: a férfi végül disszidál, míg Tilda nem tud elszakadni innen. A mű vége nyitott, a folytatásra, újrakezdésre megvan a lehetőség, az érzelmek nem múltak el, az élethez most már társul némi tapasztalat, önismeret, hát jól kell élni.

A történet szétágazik sokrétű, külső és belső, fizikai és metafizikai terekre és időkre Székelyföld keleti sarkától Temesvárig, Szatmárig, majd Budapesten át a volt Nyugat-Németországig és vissza, illetve a zsidótörvények gyomorszorító intézkedéseitől a romániai diktatúrán át a „szabadság” koráig, napjainkig.

Külön említést érdemel a nyelvezet, ami amúgy is nagyon erőssége a Tompa Andrea-regényeknek. Párbeszédjeleket nem használ, ami amellett, hogy tömöríti a szöveget (olvastam, hogy a közel hatszáz oldalas könyv úgy háromszorosa lenne), eredményez egy nagyon erős szubjektivitást, egy belső nézőpontot. Én gyakorlott olvasónak tartom magam, sokféle szöveggel találkoztam már, de az így megszerkesztett szövegek mindig nehezebben olvashatók számomra: mintha nem a szereplő szavait olvasnám, hanem én lennék a szereplő, és én mondanám az adott mondatokat. Belassít, beszippant, és ez tökéletes, mert ugyebár a jó könyvet nem szeretné az ember, hogy véget érjen. Maga a cím is megér egy misét: attól függően, hova kerül a fő hangsúly, többféle jelentés érzékelhető.

Egy olyan mondattal fejezem be, amelyért sok tudós irodalomelméleti és irodalomtörténeti szakember simán megkövezne: én transzilvanizmus-hívőként a trianoni döbbenet után elsőként „pusztába kiáltó” Kós Károly, Bánffy Miklós és Kemény János (és nem mellékesen Benedek Elek) rajongója vagyok, kedvenc költőm az ún. „helikoni triász”, Tompa László, Áprily Lajos, Reményik Sándor közül a legutóbbi. Jelenkori erdélyi irodalmunk „triászaként” Tompa Andreát, Visky Andrást és Vida Gábort érzékelem, akiket olvasni kell, olvasni jó, akik nekem, rólam, rólunk beszélnek.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com