A Bármi megtörténhet azonnal beszippantott, szívembe zártam a szereplőket, és otthonosan mozogtam Amgash-ben. Szomorú voltam, amikor a végére értem, és a hiányérzetet Lucy karaktere adta – annak ellenére, hogy központi szereplő, alig volt lehetőség megismerni őt. A nevem Lucy Barton számomra kikerekítette a történeteket, és bár nem adott konkrét válaszokat minden kérdésemre, sikerült kicsit jobban megismernem Lucy-t. A tudni akarom érzés nem múlt el most sem. Azt hiszem, háromszor ekkora terjedelmű is lehetne a mű, akkor is többet szeretnék tudni, tovább kísérni a múlt felidézését, figyelni a sorsok alakulását.

A történet a nyolcvanas évek New Yorkjában zajlik, amikor Lucy, a fiatal anya és feleség kilenc hétre kórházba kerül. A narrátor maga Lucy, az ő szemszögéből és személyes tapasztalata prizmájából ismerkedünk meg élettörténetével, ráadásul az édesanyja segítségével. „Valószínű, hogy a többségünk úgy evickél át az életen, félig tudatosan, félig nem, és időnként olyan emlékek törnek rá, amelyek egyszerűen nem lehetnek igazak.”

Lucy egy rutinműtét után lábadozik, ám egy ismeretlen, meghatározhatatlan betegség hosszú kórházi kezelésre kényszeríti. Ekkor látogatja meg édesanyja, akivel évek óta nem találkozott. Tény, hogy voltak pillanatok, amikor számomra nem volt világos, hogy valóban ott ül az édesanya, vagy csupán lázas hallucináció az egész.

Az ötnapos látogatás felbolygatja a múltat, anya és lánya akadozó, szakadozott módon azt teszi, amit azelőtt sosem. Beszélgetni kezdenek, ügyetlenül, tökéletlenül. „Ez a történet egy anyáról szól, aki szereti a lányát. Tökéletlenül. Mert mindannyian tökéletlenül szeretünk.” Ezekkel a szavakkal jellemzi Lucy mentora az irodalmi szárnybontogatásait, és pontosan ezekkel a szavakkal jellemezhetjük a regényt is. Ha koncentráltan akarnánk megfogalmazni a lényeget, a tartalmat és tanulságot egyaránt, akkor ez az idézet a legalkalmasabb erre.

Kiindulópont a jelen, onnan indul az anya-lánya páros a múltba. A múlt nem egy kellemes hely Lucy számára. A mélyszegénység, a hideg és az éhezés, a gúnyolódás és szégyen, a bántalmazás a gyerekkora alapja. Felidéznek eseményeket, közös ismerősöket, zátonyra futott házasságokat, ezeken keresztül látjuk mi, olvasók is Lucy-t és családját. Ha objektíven nézzük magát a cselekményt, ez meglehetősen sivár: Lucy és az édesanyja egy kórházi szobában tartózkodnak, néha-néha mondanak egymásnak valamit, olykor együtt mosolyodnak el. A regény értékét Lucy belső monológja adja, ez az, ami elvarázsol és olyan felejthetetlen karakterré teszi őt.

Hogy mi az, amit a legkedvesebbnek találok ebben a különleges szereplőben? Hogy nem csupán elmenekült – valósággal kitört onnan, ahol nem sok jó várt rá. Felülkerekedett a múltján és önmagán, sikereket ért el, mégis van egy része, ami örökre egy félénk kislány lesz, aki csupán édesanyja szeretetére vágyik. És ezt a szót, amelyet nem képes kimondani ez a diszfunkcionális család, más szavakká alakítja át. Például egy becenévvé. Lucy valósággal felragyog, mikor az édesanyja a becenevén szólítja. (Ez a jelenet különösen kedves volt számomra, ugyanis Lucy-nak pont azt a becenevet adta az édesanyja, amelyiket én használom a lányomnak.) Azonban bennem felmerült a kérdés, hogy valódi szeretet az, amelyiket nem tudnak verbálisan kifejezni, és ha igen, akkor elégséges-e? Ez a hiányos kommunikáció pedig a kritikám fontos része. Szerettem volna, ha sokkal direktebb, helyenként egyenesebb a történet elmesélése. Tudjuk, hogy szörnyű dolgok történtek Lucy-val, erre vannak utalások, de az egészet homály fedi, és a szerző az olvasó fantáziájára bízza a hiányos részek kikövetkeztetését. Azonban ez az olvasó olyan privilégiumban részesült, hogy a fantáziája nem tud mit kezdeni azzal a homállyal, az abúzus választékos formáival.

Ezeknél a részeknél hiányérzetem volt. Most nem katasztrófa-irodalomért érvelek, de igazán, tényleg akartam tudni. A sorok között érződik a dolog súlyossága, még sincs nevén nevezve. Nem a nyelvezet okozott homályt, hanem a sorok közötti olvasás képessége (vagyis jelen esetben ennek hiánya).

A nyelvezet egyszerű, mégis igényes és választékos. Tulajdonképpen egy hosszú, introspektív folyamat, egy belső monológ. Talán a hétköznapisága, ami annyira magával ragad és nem ereszt. Az egyetemes igazságok, amelyeket megfogalmaz, mélyig hatolnak, végül is ezek azok, amelyek kibillentik az olvasót a kényelmes egyensúlyából, és érzelmi hullámvasútra kényszerítik. Az olvasó mosolyog, elszomorodik, sír, és Lucy fájdalma olykor a sajátjává válik. Pedig ez a hosszú, fájdalmasan őszinte monológ nincs önsajnálattal telítve. Azt hiszem, pont a tárgyilagossága teszi annyira szívszorítóvá. „De amikor azt mondom: »én a magam részéről nem vágytam rá«, úgy értem: miután olyan kevéssel nőttem fel – csak azt mondhattam magaménak, ami a fejemben volt – nem voltak nagy igényeim.”

A két regény, A nevem Lucy Barton és a Bármi megtörténhet egymástól függetlenül is olvasható és megérthető (megkockáztatom azt is, hogy a sorrendhez sem kell ragaszkodni), mégis úgy gondolom, hogy együtt kerek a történet. Valódi, gyermeki izgatottsággal várom a harmadik kötetet is (Ó, William), és ahányszor csak eszembe jut, elmosolyodom, és arra gondolok, hogy van, amit várhatok!

Mindenkinek nagy szeretettel ajánlom ezt a könyvet, mégis a kamaszkort meghaladó olvasóknak leginkább. Ennek nem a tartalomhoz van köze, hanem inkább az értéknek. Igazán kár átfutni ezen a kisregényen, és életbölcsesség, bizonyos rálátás és tapasztalat híján nem felfedezni benne az értéket. Miután pedig ezt kifejtettem, mosolyogva másolom be egyik kedvenc idézetemet a könyvből: „Az élet nagy része spekuláció.”

Elizabeth Strout amerikai kortárs szerző. 1956. január 6-án született Portlandben, Maine államban. Magyarra fordítva a következő kötetei találhatók meg: Kisvárosi életek (General Press Kiadó, 2010), Maradj velem (General Press Kiadó, 2011), Amy és Isabelle (General Press Kiadó, 2012), A Burgess fiúk (General Press Kiadó, 2013), Bármi megtörténhet (Geopen Kiadó, 2023).

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com