Nagyon messze visz Manhattan gigantikus felhőkarcolóitól, a Central Parktól, a Broadway-tól, vagy a Soho bohém művésznegyedétől. Míg a város zsibbadtan unatkozó értelmiségijeit rendszerint Woody Allen szállítja nekünk, Martin Scorsese New York aljas utcáinak pocsolyarétegéig ereszkedve nyomasztóbbnál nyomasztóbb patkánylyukakba, világítás nélküli lépcsőházakba, drogosok, bűnözők és hajléktalanok közt bolyongva a metropolisz rosszabbik felének társadalmi tablóját tolja az arcunkba.

Sajnos a Joe Connelly regényéből készült filmadaptáció precízen megírt dramaturgiája, hibátlan színészi alakításai és sziporkázó humora ellenére sem találta meg a közönségét. Képi világa valóban sötét, mindenki fáradt, elcsigázott és burn outos, a rendező zseniális fekete humora viszont képes mindezt felülírni. A forgatókönyvet ezúttal sem bízta a véletlenre: Paul Schrader szkriptírót kérte fel a forgatókönyv megírására, aki már a Taxisofőrben és a Dühöngő bikában is kiváló szövetségese volt, utoljára még Krisztust is megkísértették.

A Holtak útja több szempontból is kilóg Scorsese eddigi életművéből, nem mellesleg indokolatlanul került zárójelbe a Mester filmográfiájában. A főszerepet ezúttal Nicolas Cage kapta, és ez a korábban De Niróhoz, később DiCaprióhoz szokott közönség számára talán idegen volt. A Holtak útja a ’90-es évek egyetlen olyan Scorsese filmje, amely nem kapott Oscar-jelölést, valamint ez a rendező második olyan munkája, ahol minden fő- és mellékszereplővel először dolgozott együtt (a Lidérces órák volt az első). Van azonban, amin nem változtatott, már a nyitójelenetben Van Morrison kiváló muzsikája vegyül a szirénázó mentő hangjával. Erős kezdés után még ütősebb zenei aláfestésekkel kombinálva már ez is elég, hogy beszippantsa a nézőt. Mondjuk Scorsese kifinomult muzikális ízléséért mindig hálásak vagyunk.

Nicolas Cage-re inkább a ’90-es évek közepéig volt érdemes odafigyelni. Olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Francis Ford Coppola (Rablóhal), Joel Coen (Arizonai ördögfióka), David Lynch (Veszett a világ), John Woo (Ál/Arc), Brian De Palma (Az utolsó dobás), vagy Mike Figgis (Las Vegas, végállomás). Utóbbiban nyújtott letaglózó alakításáért meg is kapta az Oscart. Cage pusztán a mimikájával képes volt bármit eljátszani, meg sem kellett szólalnia, minden érzelem az arcára volt írva. Ezt az arcot kereste Scorsese is Frank szerepére, s bár az első számú esélyes Edward Norton volt, a meghasonlott mentős karakterét mintha csak Nicolas Cage-re írták volna.

Frank (Nicolas Cage) egy főleg az éjszakai műszakban dolgozó New York-i mentős, így a keményebb esetek nála landolnak. Csupa problémás beteg: drogosok, hajléktalanok, szabadlábon lévő őrültek, bekattant alakok, csak ritkán akad egy-egy „normális” eset az éjszakás műszak végtelennek tűnő poklában. Ráadásul egy ideje senkit sem sikerült megmentenie, s ezek a holtak lázálmokban, sötét víziókban üldözik őt nemcsak éjjel, már nappal is. Lelkiismeretfurdalás gyötri minden elvesztett élet miatt, különösen egy bizonyos eset nyomasztja. De hát nem lehet mindig, mindenkit megmenteni.

A film mellőz minden romantikát, nagyon nyersen tálalja a valóságot. Az újraélesztés sajnos nem mindig sikerül, a kórházak zsúfolásig tömve, az orvosok és az ápolók túlhajszoltak. A munkája már nem okoz örömet számára, ahhoz túl sok vért, borzalmat és még több halált látott. Csak két dolgot szeretne, mielőtt teljesen szétesik: aludni egy nagyot és hogy végre kirúgják. De a rádió folyamatosan riaszt, a főnök is csak ígérgeti az elbocsátást… A film három nap eseményeit dolgozza fel, de a napok teljesen összefolynak, mintha örök éjszaka lenne.

A film nagy részét zömmel mentőautókban, valóban legtöbbször éjszaka forgatták, alig két hónap alatt. A fokozott realitás elérése érdekében csak a legszükségesebb esetekben használták a természetes nappali fényt. Scorsese és Nicolas Cage mellett Paul Schrader forgatókönyvíró is beült a valódi mentősök mellé, hogy megtapasztalja, mit is kell átélniük egy éjszakai ügyelet során. Már az első ilyen alkalom is húzós volt, egy hajléktalan férfihez riasztották őket, akit kettévágott egy metrószerelvény.

Az eredeti mű írója, Joe Connelly technikai tanácsaival segítette a stáb munkáját. Connelly korábban mentősként dolgozott New Yorkban, ezért Scorsese ragaszkodott hozzá, hogy beleszólása lehessen a forgatókönyvbe. Jutalmul kapott is egy cameo szerepet (a sürgősségi váróban egy katatón beteget alakít). A cameót Scorsese sem hagyhatta ki, bár ezúttal csak a hangját hallatja, mint rádiós diszpécser.

A mellékszereplők kiemelkedő alakításainak köszönhetően lehet némi fogalmunk arról, mit hozhat ki egy ilyen meló az emberből. A szociopata tüneteket produkáló Tom (Tom Sizemore), a már semmin meg nem hatódó Larry (John Goodman) karaktere már rég nem a normális állapot felé gravitál, talán még Marcus (Ving Rhames) az egyetlen, aki a pohár helyett inkább a vallás felé fordulva próbálja megőrizni józan eszét. S ha már józan ész, annak teljes hiányának Noel (Marc Anthony) a legjobb iskolapéldája. Mary szerepében pedig Patricia Arquette, az ő történetén keresztül a film nem is annyira burkoltan az eutanáziára, a halállal való szembenézésre is válaszokat keres.

Robert Richardson operatőri munkájának hála, hektikus kézikamerás felvételekkel, a szirénázó mentő fényeivel játszva, a pár másodpercenkénti vágásokkal, a hallucinogén képekkel és furcsa paranoiás víziókkal sikerül közelebb kerülnünk ahhoz az ámokfutáshoz, amit Frank és kollégai nap nap után átélnek.

A Holtak útja egy nagyon eredeti és szerethető film, tele szarkazmussal, zavarbaejtően szókimondó dialógusokkal, társadalomkritikával, fekete humorral, mesterien megírt forgatókönyvvel és súlyos képekkel. Akit eddig elkerült, mindenképp pótolja, mert tényleg briliáns, nagyon méltatlanul mellőzött, kötelező Scorsese darab.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Oshe
Forrás: hetediksor.hu