„Megtanultam megelégedni azzal, amit a sors számomra juttatott: az egészséget, a családomat és az Úristennek azt a sok-sok szépségét, amit az emberek nem tudnak elrontani és megcsúfolni, s ami ingyen ajándékként jut minden embernek, csak a szemét kell kinyitni a látásra, fülét a hallásra és lelkét a befogadásra.” Kós Károly

Édesapja Karl Kosch szász származású postatisztviselő volt, édesanyja, Sidonia Sivet francia-osztrák felmenőkkel rendelkezett. Középiskolai tanulmányait Nagyszebenben kezdte. 1892-ben édesapját Kolozsvárra helyezték, ahol az ifjú Kós a Református Kollégium diákja lett, ugyanott érettségizett 1901-ben. Betegsége miatt csak egy évvel később kezdte meg felsőfokú tanulmányait Budapesten. Előbb gépészetet tanult, majd 1904 őszén átiratkozott a Műegyetem építészeti szakára. (Munkáit 1910 után Kós névvel szignálta.) Diákévei alatt bebarangolta Kalotaszeget és tanulmányúttal felérő túrákat tett Erdély különböző vidékeire – ezek nyomán alakította ki sajátos stílusát. Az elméleti alapvetést az Erdély népének építőművészetéről (1909) című tanulmányban foglalta össze.

1907-ben szerezte meg építészmérnöki oklevelét. Diáktársaival olaszországi tanulmányúton vett részt, hazatérése után Pogány Móric mellett, 1908-ban pedig Maróti Géza irodájában dolgozott.

Tervezői munkájában elsősorban a kalotaszegi népi architektúra, az erdélyi népművészet és a történelmi építészeti emlékek motívumait igyekezett felhasználni. 1912-ben Régi Kalotaszeg című illusztrált tanulmányát a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Czigler-érmével tüntették ki. 1916-ban őt bízták meg a IV. Károly király koronázási ünnepségére készülő díszletek megtervezésével.

1910-ben feleségül vette Balázs Idát, akivel hatvanhárom éven át éltek boldog házasságban, és még az sem gyengítette a kapcsolatukat, hogy a fővárosban is alkotó férj sokat volt távol hitvesétől. Egymáshoz írott gyönyörű leveleik később egy könyvbe fűzve is megjelentek.
Gyermekeik közül Kós Balázs (1912–1967) mezőgazdasági szakíró, szerkesztő, Kós András (1914–2010) szobrászművész, Koós Zsófia (1916–1990) színésznő, ifj. Kós Károly (1919–1996) pedig néprajzkutató, író lett. 

Az építész a magánéletben is kamatoztatta szakmai tudását: még házasságkötése évében földet vásárolt Sztánán, hogy ott építse fel saját otthonát, a híres Varjúvárat. A település azonban nemcsak a turistalátványossággá lett épületet köszönheti híres lakosának, hiszen Kós Károly útjára indított egy folyóiratot is Kalotaszeg címmel, és műemlékvédőként szintén sokat tett szűkebb pátriájáért.

1917-ben az Isztambulban működő Magyar Tudományos Intézet építészeti munkatársaként dolgozott, az iszlám építészetet tanulmányozva. Megfigyeléseit még 1918-ban megjelent Sztambul című könyvében összegezte. 1918 nyarán tért haza, Budapesten egyetemi katedra várta volna, de ő az összeomlás után hazatelepült: „hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten” – írta akkoriban. Az első világháború utáni legnehezebb években mindent megtett, hogy a talajt vesztett magyarságnak új irányt mutasson, a szellemi, politikai és kulturális élet fáradhatatlan szervezője volt. 

1921 elején – Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen – az erdélyi magyarsághoz intézett felhívást, Kiáltó szó címmel, melynek egyik kulcsmondata: "Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk…”

1919 tavaszán megszervezte a Kalotaszegi Köztársaságot, amely egy fél év leforgása alatt Erdély harmadik liliputi „köztársasága” volt, de eltűnt az események forgatagában, mielőtt konkrét formát öltött volna. 

Ugyanakkor a "három nemzet", a magyar-román-szász együttélés ihletett kifejezője... ha kellett, mind a három nemzet nyelvén anyanyelvi otthonossággal. Kevés lenne, ha csak azt mondanók, hogy a nagy múltú és dúsgazdag erdélyi, majd romániai magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Hiszen az egész irodalom csupán az egyik arculata volt mindannak a művészi, tudományos és kultúrpolitikai teljesítménynek, amely múlhatatlan emlékű szerepet biztosított a "kalotaszegi ezermester"-nek, ahogy már hosszú élete derekán megtisztelték. 

1924-ben írótársaival megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig, 1944-ig tagja volt. Egyik alapító tagja volt az 1926-ban alakult helikoni közösségnek, amelynek folyóiratát, az Erdélyi Helikont 1931-től ő szerkesztette

A harmincas évek derekán megírja a Budai Nagy Antal című drámát. Ezt a nagy néplázadás 500. évfordulóján, 1937-ben Budapesten, a Vígszínházban bemutatják (az Erdélyből éppen akkor Budapestre került 33 éves Greguss Zoltán felejthetetlen alakításával). A bemutatón olyan viharos a siker, hogy a kormányzat lázító hatásúnak értelmezi. Helytelennek gondolnák hivatalosan betiltani az erdélyi magyar szerző darabját, ezért a harmadik előadás után illetékes személyek bizalmasan letanácsolják a színpadról. A különböző szemléletű kritikák és irodalomtörténeti művek különböző gyengeségeket szoktak megállapítani erről a feszült hangulatú történelmi tragédiáról. Olykor azt vetették a szerző szemére, hogy fontosabb neki a főhős lelki élete, az emberábrázolás lélektani hitelessége, mint magának a mozgalomnak társadalomtörténeti dokumentáltsága.

Élete során több közéleti szerepet vállalt: 1912 telén Sztánán Kalotaszeg címmel lapot indított, 1921-ben (Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen) megjelentette a Kiáltó szó című röpiratát. Alapító tagja volt az Erdélyi Néppártnak (1921) és 1922-ben Vasárnap címmel képes politikai újságot indított és szerkesztett. 1944 őszén sztánai otthonának – románok általi – kifosztása után Kolozsvárra menekült.
A második világháború után, a demokratikus átalakulásban reménykedve, újra politikai szerepet vállalt és a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnöki tisztségét töltötte be, majd 1946–1948 között nemzetgyűlési képviselő volt.

1940-től a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán mezőgazdasági építészetet tanított. 1945-től a Főiskola dékánja, majd 1953-ig tanára volt.

Kós Károly hosszú élete végéig aktívan dolgozott, a Kalotaszegi krónika című munkáját 90 évesen írta. Levelezésének utólagos kiadását olvasva teljes képet kaphatunk a korabeli politikai, művészeti, építészeti és társadalmi életről. 94 évet élt jó egészségben, példaértékű, sosem lankadó munkakedvvel. Amihez nyúlt, ott szépet és hasznosat alkotott, összhangot és feladattudatot adott mindenkinek, aki akár személyesen ismerhette, akár írott műveiben, festett és rajzolt képeiben gyönyörködött, akár emberi-állampolgári magatartásából nyert újabb erőt az oly sok gondú, gyűlölködésektől fertőzött Közép-Európában.

Emlékét őrzi Budapest XIV. kerületében a városligeti a Kós Károly sétány, Budapest XIX. kerületében a wekerletelepi Kós Károly tér, valamint a Kispesti Kós Károly Általános Iskola, temesvári szülőházának oldalfalán pedig egy emléktábla és még számos emléktábla a Kárpát-medencében. Nevét országszerte több iskola viseli. A Városmajori Kós Károly Általános Iskola melletti lépcsőn 2013. december 13-án adták át emlékművét.

Emlékezetét méltó módon ápolja a Kós Károly Egyesülés, amelynek alapítói: Kampis Miklós, Makovecz Imre és Kálmán István egybehangzóan, vita nélkül választották meg Kós Károly nevét, természetes módon vállalva a név által hordozott szellemiséget és örökséget. Így jött létre a Kós Károly Oktatási, Kutatási és Vállalkozási Egyesülés, amely többek között a 2010-es borsodi árvíz után nyújtottak segítséget. Az újjáépítést előkészítendő 200 összedőlt épületet mértek fel a helyszínen, és ezekre a konkrét telkekre készítettek újjáépítési tervet.

Még erőteljesebb munkát és együttműködést igényelt a vörösiszap katasztrófa utáni építés. Kolontáron és Devecseren településrészeket kellett fejleszteni fél év alatt. Minden tudásukra és tapasztalatukra szükség volt, hogy a szinte lehetetlen feladatot meg tudják oldani. Hat hónap alatt olyan településfejlesztés készült el az új házakkal együtt, amely békeidőben 10 év munka eredménye.

1999 óta minden év december 16-án, Kós Károly születése évfordulóján a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter, a Kós Károly-díj bizottság előterjesztése alapján Kós Károly-díjat adományoz a településvédelem és településszépítés területén végzett kimagasló, eredményes egyéni és csoportos munkáért.

Szabados Éva

Forrás: mek.oszk.hu, ezer100.ro, lakaskultura.hu, wikipedia.org
A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.