Az úgynevezett osztrák örökösödési háború legfontosabb „alháborújának” az első sziléziai háború tartható, amely során a feltörekvő burkus állam, élén egy katonakirállyal, elvette a több mint 200 éve Habsburg kézen lévő Sziléziát Mária Teréziától. Részét képezte ezen kívül a rendkívül érdekes nevű „Jenkins füle” háború Spanyolország és Nagy-Britannia között (1739-1748), továbbá az Észak-Amerikában, franciák és britek között zajló György király háborúja (1744-1748). Utóbbi kettő nagyjából döntetlennel végződött, de az első sziléziai háború komoly hatást gyakorolt Közép-Európa történelmére. Két további összecsapás is lezajlott a felek között (második sziléziai háború, hétéves háború), és majd 130 évig tartó Habsburg–porosz rivalizáláshoz vezetett Németországon belül.

A Habsburg Birodalom – mint olyan – csupán történészi konstrukció. Ilyen állam valójában sohasem létezett, ahogyan Bizánci Birodalom, Német-római Birodalom, vagy Arany Horda sem. Egyszerűen valami olyannak a leírásához használjuk összefoglalóan e megnevezéseket, amit másként nehéz lenne egyszerűen és világosan megfogalmazni. A Habsburg Birodalom ugyanis az aktuális Habsburg uralkodó által különféle jogcímeken uralt államok kusza halmaza volt, amelyek jogi, közigazgatási, pénzügyi, etnikai és hatalomtechnikai szempontból is egészen más és más helyzetben léteztek. III. Károly például 1740-es halálakor a római császárnak, magyar és cseh királynak, erdélyi nagyfejedelemnek és egy halom kisebb-nagyobb állam fejének mondhatta magát. Birtokai a Németalföldtől Itálián át a Balkánig értek, több esetben sok száz kilométer választotta el őket egymástól. Nem volt igazi központi hatalmi szerv sem (katonai ügyeket nem számítva), minden tartományt a maga önkormányzati hagyományai alapján igazgattak. Ebből az is látszik, hogy egy Habsburg uralkodónak és a mellette álló hivatalnokoknak igen ügyesen kellett lavírozniuk a különféle érdekek között, hiszen a „birodalom” egyben tartásához ez nélkülözhetetlennek számított.

A legfőbb összetartó elem magától értetődően az uralkodócsalád volt. 1740-ben azonban éppen abból kifolyólag került krízishelyzetbe a „birodalom”, hogy a Habsburg család férfiágon kihalt. Ez év október 20-án egy vadászatot követő hirtelen betegségben életét vesztette az 55 éves III. Károly császár és király. Miután egyetlen fia kisgyermekként meghalt, két lány maradt utána: Mária Terézia és Mária Anna. Habár III. Károly igyekezett bebiztosítani Mária Terézia számára a trón(oka)t, egészen nyilvánvaló volt, hogy a halála komoly problémákat fog okozni a lányának. A saját tartományokban még viszonylag simán át lehetett vinni a lányági örökösödést – ez a törvény lett a híres Pragmatica sanctio, amely aztán Magyarország kapcsolódását a „Habsburg” (az idézőjelre még visszatérünk) családhoz egészen 1921-ig meghatározta. Az igazi problémát a család külföldi ellenlábasai okozták. Habár többségük hivatalosan elismerte Mária Teréziát örökösként, ténylegesen csak addig voltak hajlandók elfogadni, amíg Károly élt. Hogy nő követte a trónon Károlyt, inkább csak ürügy volt az elutasítására, mintsem ok.

Némileg meglepő lehet bár, de a korszakban nem számított rendkívülinek egy női uralkodó: Nagy-Britanniában 1702 és 1714 között Anna királynő, Svédországban 1718 és 1720 között Ulrika Eleonóra, Portugáliában pedig 1777 és 1816 között I. Mária regnált (vagy inkább „reginált”), míg Oroszországban kifejezetten nők uralták a XVIII. századot: I. Katalin 1725-től 1727-ig, Anna cárnő 1730-tól 1740-ig, I. Erzsébet 1741-től 1762-ig, II. Katalin pedig 1762-től 1796-ig ült minden oroszok trónján. A legnagyobb akadályt tehát nem Mária Terézia neme okozta, hanem az, hogy mindenki harapni akart egyet a birodalomból: a franciák a Rajna felé kacsingattak, Károly Albert bajor választófejedelem a német–római császári címet akarta megszerezni (nőágon maga is Habsburg leszármazott volt), míg a katonailag megerősödő Poroszország Sziléziára ácsingózott. III. Károly halála után elsőként az alig hatalomra jutott II. Frigyes porosz király lépett, aki gáláns ajánlatot tett Mária Teréziának: elfogadja a Pragmatica sanctio-t, sőt a királynő védelmére kel seregével, amennyiben ennek fejében átadja neki Sziléziát. A nyilvánvaló elutasítást követően 1740. december 16-án – a később „Nagy” melléknevet kapó – II. Frigyes hadserege átlépte a sziléziai határt, és megtámadta az azt védő Habsburg haderőt. Kitört az osztrák örökösödési háború és egyben „alháborúja”, az első sziléziai háború.

Mollwitzi csata

Érdemes egy kicsit kitérni a II. világháború óta Lengyelországhoz tartozó Szilézia történelmére is. Szilézia már a középkorban is igen jelentős és meglehetősen gazdag tartomány volt, amelynek szláv lakossága – délkeleti szegletét leszámítva – a középkor során elnémetesedett. Az Odera menti fallal körülvett sziléziai városok (Boroszló, Brieg, Oppeln) és Schweidnitz lakói jelentős kereskedelmi és ipari tevékenységet folytattak. A sok kis hercegségből álló tartományra mind a lengyel, mind a cseh királyoknak fájt a foga. Eleinte Lengyelország bizonyult erősebbnek, de végül a XIII. század végén utóbbi csatolta tartósan birtokai közé. Ettől kezdve Szilézia hagyományosan a cseh királyok koronájához (Szent Vencel koronája) tartozott a szűken vett Csehország és Morvaország mellett. Egészen 1469-ig maradt így, mikor egy számunka igen ismerős történelmi alak nyúlt bele Szilézia történetének alakulásába, bizonyos Hunyadi Mátyás. A magát 1468-tól cseh királynak is tartó uralkodónk ekkor vonult be hadaival a tartomány legfontosabb városának számító Boroszlóba, és sziléziai hódításait 1474-ben a túlerejű lengyel–cseh szövetséggel szemben is képes volt megvédeni egy igazán párját ritkítóan zseniális hadjárat során. Bár Mátyás halála után korábbi ellenségét, Ulászló cseh királyt választották magyar királlyá is, a magyar rendek kikötötték, hogy Sziléziát a magyar korona jogán kapja meg, így 1526-ig a tartomány továbbra is a Szent Koronához tartozott papíron. A mohácsi csatát követően Magyarország és Szilézia sorsa továbbra is egybeforrt, a Habsburg család tagjai lettek mindkettő uralkodói, és ez így is maradt egészen 1740 teléig, mikor II. Frigyes porosz katonái megjelentek a határon.

Mária Terézia helyzete 1740-41 fordulóján kétségbeejtőnek számított. A XVIII. századi nagy háborúkat mindig érdemes globálisan nézni, mivel a maguk korában ezek igazi világháborúk voltak, amelyekbe rendszerint a kor összes európai nagyhatalma belebonyolódott. Mária Terézia azonban ekkor híján volt hasznos szövetségeseknek. A törökökkel apja csak 1739-ben kötött békét egy vesztes háborút követően (a birodalom elveszítette 1718-ban szerzett balkáni területeit), így az államkassza üresen kongott, a hadserege gyengének, hadvezérei tehetségtelennek bizonyultak. A török elleni legfőbb szövetséges oroszokat a saját bajaik kötötték le. Anna cárnő alig nyolc nappal III. Károly után hunyt el, utóda, VI. Iván pedig 2 hónapos csecsemő volt, ráadásul a svédek háborúra készülődtek Oroszország ellen. Franciaország hagyományosan Habsburg-ellenes politikát folytatott, így várható volt, hogy lecsapnak az osztrák kézen lévő Németalföldre (ma Belgium). A porosz támadást követően a francia hadak meg is indultak, mélyen betörve Németországba bajor szövetségeseikkel. Az itáliai Habsburg birtokokra a spanyolok és szárdok tartottak igényt, míg Szászország szintén igyekezett kihasználni a helyzetet. Az egyetlen potenciális szövetséges ebben a szituációban Mária Terézia számára Nagy-Britannia maradt. Britannia minden koalíciós háború esetén a franciákkal ellentétes oldalra állt, de ez rövid távon nem sokat javított Mária Terézia helyzetén, hiszen egyelőre mindössze pénzbeli támogatást tudott folyósítani.

Ez II. Frigyes hadait semmi esetre nem akadályozta meg abban, hogy 1741. április 10-én Mollwitznál (Brieg mellett) legyőzzék a minden szempontból gyengébb császári-királyi haderőt (a fenti képen). Sziléziát csak kis létszámú helyőrségek biztosították, Frigyes lovasai csaknem Bécsig törtek előre. Az év során sokáig úgy nézett ki, hogy a Habsburg Birodalom megszűnhet létezni. A poroszok elfoglalták egész Sziléziát, a francia–bajor hadak a nyár végén a Duna mentén törtek előre, majd Csehországba nyomultak 25 ezer katonával, és megszállták Prágát. A csak papíron erős Habsburg haderő képtelen volt ellenállást kifejteni, erejükből Bécs védelmére futotta csak. A bajor és szász választófejedelmek már megkezdték az osztozkodást: Morvaország, Felső-Szilézia és Alsó-Ausztria Szászországhoz került volna, míg Csehország, Felső-Ausztria és Tirol Bajorországhoz. A következő év súlyos Habsburg presztízsveszteséggel indult: 1742. január 24-én a német–római választófejedelmek Károly Albert bajor választófejedelmet szavazták meg a birodalom császárának VII. Károly néven. Hosszú sorozat tört meg: utoljára több mint 300 évvel korábban, 1437-ben ült a császári trónon nem Habsburg család tagja! Mária Terézia 1741 tavaszán végül a magyar rendekhez fordult kétségbeesésében, akik nem is hagyták cserben, mivel hálásak voltak a királynő családjának az elmúlt 30 év békés fejlődéséért, és úgy vélték, az Oszmán Birodalom még mindig túl erős ahhoz, hogy Magyarország önállóan is képes legyen dacolni vele. A magyaroknak így szükségük volt a birodalom fennmaradására, míg Mária Teréziának a magyarokra.

Mária Terézia életünket és vérünket

A fiatal királynőt 1741 májusában először Magyarország királynőjévé koronázták, majd az országgyűlés a híressé vált „Életünket és vérünket!” felkiáltással felajánlotta az ország erőforrásait a birodalom védelmére (a fenti képen). Még eltartott egy darabig, amíg a friss huszár- és gyalogezredek elkezdtek felállni, de a háború menete 1742-ben kezdett megfordulni. Bár a poroszoktól ismét vereség következett, 1742 végén a franciákat és bajorokat már sikerült elűzni Csehországból. Mária Terézia rájött, hogy ennyi ellenféllel egyszerre nem boldogulhat, így végül 1742 nyarán brit közvetítéssel békét kötött II. Frigyessel, hogy minden erejével a franciák ellen fordulhasson. Poroszország megkapta Szilézia zömét, míg Ausztria megőrizte az attól délkeletre fekvő Teschent. Szilézia így porosz kézre jutott, és – a hétéves háború egy rövid időszakát leszámítva – többé nem is került vissza az „osztrákokhoz”. Drága ár volt, de a Habsburgok megfordították a háború menetét, és legtöbb birtokukat sikeresen megvédték az egészen 1748-ig tartó háborúban. Mára Terézia férjét, Lotharingiai Ferencet 1745-ben – VII. Károly halála után – német–római császárrá is megválasztották, így helyreállt a világ rendje. A gazdag tartomány megszerzése jelentős erőforrásokat adott a megerősödő porosz államnak, különösen, mikor kiderült, hogy a térség jelentős feketeszén-, cink-, ólom és rézlelőhelyekkel rendelkezik, amely a XIX. századi ipari forradalom során jelentős előnyöket jelentett. Poroszországot az első sziléziai háború tette fel a nagyhatalmak térképére, és ott is maradt voltaképpen 1947-es felszámolásáig, amikorra Szilézia német lakosságát elűzték, és a tartományt Lengyelországnak adták.

Zárásként visszatérünk az érdekes tényre, hogy a magyar rendek nem Mária Terézia férjét, Lotharingiai Ferencet, hanem a Pragmatica sanctio értelmében Mária Teréziát választották uralkodónak. A Habsburg-ház Magyarországon tehát ténylegesen 1780-ig uralkodott. A királynő halálát követően fiával, II. Józseffel ugyanis immár a Lotharingiai dinasztia következett! Habár tiszteletből Habsburg–Lotharingiai dinasztiának hívják Mária Terézia utódait, igazából „csak” ugyanannyira voltak Habsburgok, amennyire Anjou-házi királyaink Árpád-háziak. 1780-tól 1921-ig tehát ténylegesen az 1686-ban Buda várát visszafoglaló, magyarokat igencsak kedvelő, franciás műveltségű Lotharingiai Károly leszármazottai voltak a királyaink. 1741-ben az uralkodócsalád és a magyarság között összhang uralkodott. Maga Mária Terézia még élete alkonyán gyermekeihez írt leveleiben is többször megemlítette, hogy ő és így gyermekei milyen sokkal tartoznak a derék magyar nemzetnek, hiszen nélkülük elvesztette volna trónját. Bár minden utóda emlékezett volna erre...

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Anderson, M. S.: The War of the Austrian Succession. London-New York, cop. 1995; rubicon.hu 1; rubicon.hu 2

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.