„Mikor az éj leszáll s a csillagok feljőnek, mikor a világ szavai elhalnak, elkezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség megnyílik s az ember lelke lát.” Jókai Mór

Az ógörög „cosmos” kifejezés egyik jelentése: rend, harmónia. A használata arra utal, hogy az univerzumot egy összetett és rendezett egésznek tekintjük. Ez a szó további kérdéseket is felvet, például, hogy ki alkotta meg és rendezte el ezt a harmonikusan működő Egészet? 

„A csillagászat tudománya magasztos és gyönyörű. Nemes, felemelő, vigasztaló, isteni, szárnyakat ad, és a Végtelenségen át hordoz. Ezekben az éteri régiókban minden tiszta, ragyogó és pompás. Az Ideálisról, sőt a Megközelíthetetlenről szóló álmok is ránk szövik finom varázslatukat. A képzelet a magasba szárnyal, és az örök szépség forrásai felé törekszik” Nicolas Camille Flammarion

Ha a Szentről gondolkodunk, hamar eljutunk a művészetekhez, mert hogyan is beszélhetnénk máshogyan a megfoghatatlanról, mint költői képekben, harmonikus dallamokkal, márványból kifaragva vagy ihletett ecsetvonásokkal.
Yehudi Menuhin egyik koncertje után Albert Einstein meghatottan állt fel a nézőtérről, és a pódiumon át egyenesen odalépett hozzá: „Most már tudom, hogy van isten a mennyekben”.
Aki a saját magában is megsejtett végtelent szeretné megérteni, őriz valamit gyermek-önmagából. Nem felejtette el a legbelülről megszólaló kérdéseket, és még hisz a válaszok létezésében.

„A költői lelkek számára az Égbolt szemlélése magasabb régiókba repíti a gondolatot, mint ahová az bármely más elmélkedés során eljut.” Nicolas Camille Flammarion

A lélekhez szóló művészet, az ihletett művész számára a végtelenség nem kérdéses. Nem az elfogadása, hanem inkább a megragadása a kérdés. Illetve az üzenet közvetítése, ami a végtelenségből érkezik – amely nem csupán külső táj, hanem egyszerre belső valóság is.

„Mélyebben, mint a gond fészke szivedben,
kérge alatt minden dolognak,
a tünemények medrei,
a világ eresztékei ragyognak...

Szólít – vagy képzeled? Ha arra riadnál,
hogy nem rideg, nem idegen!
hogy eleven hullámzó szerelem!
hogy rokonabb veled önmagadnál!”

Weöres Sándor: Állandó a változóban - részlet

A nagy művészek alkotásai mögött mindig felsejlik valamilyen kimunkált világkép, hiszen annak aki alkotásait a világ elé tárja, jó, ha kiutat tud találni és mutatni a reménytelenség sötétségéből.
A régi mesék és mítoszok szerint az ember fejlődő, úton lévő különleges lény, akinek eredeti, gyakran elfeledett célja valami magasztos és jó. Platón barlanghasonlata egy szimbolikus képet ad arról, honnan indulunk és hová tartunk. 

„SZÓKRATÉSZ Képzeld el, hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen, melynek a világosság felé nyíló s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van, gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előrefelé nézhetnek, de fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűznek a fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén egy alacsony fal van építve. mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé egy emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják.

... Aztán képzeld el, hogy az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat: emberszobrokat, kőből és fából való s másféle készítményű állatalakokat hordoznak fel s alá, melyek az alacsony fal fölött kilátszanak; s – mint ahogy természetes is – a tárgyakat hordozó emberek egy része beszélget, más része hallgat.

GLAUKÓN Különös egy kép, s különösek a rabok is.

SZÓKRATÉSZ Éppen olyanok, mint mi. Mert először is, hiszed-e, hogy ezek az emberek önmagukból és egymásból valaha is mást láttak, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tűz a barlangnak velük szemben eső falára vetített?” Platón: Állam 7. könyv

A barlangban úgy ülnek az emberek, mint a moziban, leköti őket a falra vetülő árnyékok játéka, amelyet a valósággal azonosítanak. Ám ha valaki valamilyen módon, a nehéz, rögös úton, ki tud jutni a barlangból, akkor megpillanthatja a „Nap fényét”, az igazságot, a valóságot, amely olyan gyönyörű, hogy aki egyszer eléri, mindig szemlélni szeretné.

A mítoszhoz Platón magyarázatot is fűz:
„A (fizikai) látás által megismert világot hasonlítsd a börtönlakáshoz…, s ha a felmenetelt és a fent levő dolgok szemléletét a léleknek a gondolat világába való felemelkedésével veszed egyenlőnek, nem jársz messze az én felfogásomtól...”Platón: Állam 7. könyv

Egy másik ősi eredetű tanítás szerint, amely tovább mélyítheti számunkra a Platón által megfogalmazott kivezető utat: a Makrokozmosz és a mikrokozmosz, azaz a világegyetem és az ember különleges kapcsolatban van egymással. Az ember a kozmosz tükre. „Amint fent, úgy lent” – tanította Hermész Triszmegisztosz, egyiptomi mester.

„Minden, amit a földön tesznek vagy mondanak, a magasságokból veszi eredetét, ahonnan az összes lényeges tulajdonság szétárad mérték és egyensúly szerint, így semmi sincs, ami nem fentről származik és nem oda tér vissza.” (Tabula Smaragdina)

Paracelsus (1493-1541) svájci orvos, asztrológus, természettudós, filozófus ugyanerről beszélt, és ez alapján gyógyított: 
„A tudás tárgya a nagy világ: makrokozmosz és a kis világ, az ember: mikrokozmosz; ebből kell megismerni amazt, amabból meg emezt. Minden létező, az ember is, földi – látható és égi, láthatatlan – testből áll, mely utóbbi spiritusnak neveztetik.”

Paracelsus, akit C.G. Jung is komolyan tanulmányozott, a megfelelések tanát alkalmazta orvosként. Azt tanította, hogy a bolygók által megtestesített minőségek a növényekben, az állatokban és az ásványokban is megtalálhatóak, akárcsak az emberben, az emberi szervekben, a szervek funkcióiban és betegségeiben. Mindezek hét csoportba sorolhatók. A természet azonos erőt hordozó részei megfelelnek egymásnak. A hasonlóság teremt köztük kapcsolatot, a szimpátia, a kölcsönös vonzás. Lényegileg nem is különböznek egymástól, hiszen ugyanazt az erőt hordozzák: „Mi a ferrum? Mars, semmi egyéb; mi a Mars? Vas, semmi más: mindkettő Mars, mind a kettő vas.”

Paracelsus teljesen konkrétizálja a Makrokozmosz – mikrokozmosz tanítását, hiszen arról beszél, hogy a bolygók ugyanazt a szerepet töltik be a Naprendszerben, amit a velük rokon szervek az emberi testben. Például a szív a test központja, az ő ritmusát követi a test élete, ő látja el energiával a testet, ahogyan a Nap az egész Naprendszert. Ugyanígy a Hold megfelel az agynak, a Merkúr a tüdőnek, a Vénusz a veséknek, a Mars az epének, a Jupiter a májnak, a Szaturnusz a lépnek. A bolygók erői nemcsak az emberben testesülnek meg, hanem a fémek és a gyógynövények is kapcsolatban állnak a bolygókkal, azok energiáját hordozzák. 
Magukról a betegségekről is azt mondja Paracelsus, hogy úgy oszlanak el az emberiségben, ahogyan az ásványok a földben. Ahogy arany sincs mindenhol, csak meghatározott helyeken, úgy a betegségek és előfordulási helyük között is van kapcsolat. A gyógyszert ezért ott kell keresni, ahol a betegség oka van, hiszen az mulaszthatja el a betegséget, ami okozta. Mindez nagyon hasonlít a mai homeopátia alapelvéhez.

Giordano Bruno itáliai reneszánsz filozófus, csillagász, matematikus, költő – csodálói között olyan neveket találunk, mint Spinoza, Leibnitz, Goethe és Schelling –, A diadalmas fenevad elűzése című művében egy elgondolkodtató analógiát oszt meg velünk. E szimbolikus történet szerint az erények, belső erők, pozitív tulajdonságok hiánya úgy hat az életünkre, mintha sötétségbe borulna a saját belső égboltunk. A bátorság, becsületesség, igazságosság, bölcsesség, szeretet, mértékletesség és társaik híján elveszik belső csillagaink fénye, és az éjszakában, avagy a nehéz időkben utat mutató égitestek elhalványulása megnehezíti haladásunkat az életben.

A fény visszanyeréséhez, az egész-ség eléréséhez az embernek harcot kell vívnia, méghozzá önmagán belül. Ezt a háborút ősi és modern mítoszok is elénk tárták már. A Mahábhárata Ardzsúnája és testvérei, a Pándavák éppúgy a belső fényért, a Jóért harcolnak, mint Luke Skywalker és barátai.

Az ókori görögök Naphősei ugyanezt a küzdelmet vívják, a legyőzendő szörnyek pedig mind belső világunk lakói. A lehetetlennek tűnő küldetés teljesítéséhez mindannyiuknak isteni beavatkozásra van szükségük. Vajon, ha egy meseterápiában is használatos kulcsban a mítosz minden szereplője bennünk van, honnan érkezik az égi segítség? Kívülről vagy belülről? Talán mindkettő válasz igaz.

Ami bizonyos, hogy a hős útja akkor rajzolódik ki, ha megpillantja a célját, de nem a fizikai szemével, hanem a szívével, mert a távoli dolgokat csak így vagyunk képesek szemlélni.
Ennek a távoli célnak egyik legkifejezőbb szimbóluma a csillag. A ragyogó égitestek akkor válnak láthatóvá, amikor a nappali fény elhalványul. „Vezérlő fényjelek” a sötétségben, mutatják a helyes irányt a vándornak. 

E végtelen témát lezárni lehetetlen. Az írást viszont be kell fejeznem, s ehhez ismét az ihletett költőt hívom segítségül. Talán az ő közvetítésével közelebbről megpillanthatjuk a magasságokban – mélységekben rejlő célt. Aki pedig útnak indul felé, esélyt ad magának, hogy egyszer majd megfejthesse a Kozmosz szent titkait.

Reményik Sándor: Csillag a víz alatt

Ott lenn, a víz alatt
Egy másik, mélyebb ég;
S hogy kisímult a tükör:
Ezernyi csillag ég,
Ragyogj, ragyogj,
Te vízalatti ég!

Ragyogj, ragyogj,
Te örök Ideál,
Tőled el nem választ
Sem élet, sem halál,
Ragyogj, ragyogj, örök-idegenül,
Fenn is, lenn is elérhetetlenül,
Ragyogj, ragyogj!

Ragyogj, ragyogj,
Örökkön tiszta kép
E lélek vízalatti, mély egén,
Én már tudom: Csak azt nem vesztem el.
A miről sose mondhatom: enyém.
Ragyogj, ragyogj
Éjféli Csillag, lelkem mély egén.

Szabados Éva

Forrás: mmi.elte.hu, ujakropolisz.hu, arcanum.hu, kagylokurt.hu, citatum.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.