Az élet lassan lehetetlenné válik a szigetországban, a tengerben nem lehet halászni, a mezőkön nem lehet tartózkodni, mert mindent fertőzöttnek nyilvánítanak. A gyümölcs, és úgy általában az egészséges élelmiszer, nehezen beszerezhető, az emberek a nagyszüleik idejére jellemző életkörülmények között élnek, az ország, amelynek kormánya magánkézbe került, teljesen el van zárva a külvilágtól. Josiró számára a harc a mindennapi létezésért folyik, hiszen napról napra tapasztalja, hogy dédunokája számára a hétköznapi teendők is óriási erőfeszítést igényelnek. A legnagyobb szomorúsága az, hogy azt érzi, képtelen meghalni, örök aggastyán marad, miközben elveszíti az egyetlen hozzátartozóját, Mumeit.

A szerző különös világba kalauzol, ahol a fiúk spontán lánnyá alakulhatnak, a nemek között szinte lehetetlen különbséget tenni, a nyelvből kikopnak bizonyos kifejezések és szavak, a tizenévesek megőszülnek, a százévesek viszont reggelente kocogni járnak, és egyben tartják az omladozó társadalmat. A kötetben öt, címben és tartalomban is egymástól függetlennek tűnő történet kapott helyet, és valójában nem derül ki, hogy kell-e összefüggést keresni közöttük. A szerző a Tokió utolsó gyermekei című írását utólag egészítette ki négy korábbi, ugyancsak disztópikus elbeszélésével, amelyeket a 2011-ben bekövetkezett tóhokui földrengés és az azt követő szökőár hatására írt. Mindegyikben szintén ezek a számunkra még szokatlan helyzetek köszönnek vissza, amellett, hogy valamilyen formában az atomenergia és a radioaktivitás is rendre felbukkan, mint sok mindent meghatározó tényező.

Yoko Tawada egy olyan szatirikus hangvételű kötetet ad az olvasónak, amelyben sorra fellelhetők mindazok a jövőbe vezető utak, amelyeket a jelenből kiindulva bárki erőfeszítések nélkül lehetségesnek képzelne el. És valljuk be, hogy a jövő, amelyet ez a könyv a történetein keresztül elénk tár, már itt van. Nem nehéz párhuzamot vonni a kötetben megjelenő disztópikus képek és a jelenben ismert és tapasztalt életválságok, politikai zsákutcák, járványok, aszály, egészségtelen élelmiszerek ténye és a kompetens vezetőket nélkülöző országok látványa között. Talán ez a kötet legnagyobb erőssége is egyben, úgy mondja ki ezeket a dolgokat, hogy közben nem mondja ki, vagy a szereplői számára természetesnek tünteti fel azokat, miközben nem azok – de teljességgel az olvasóra hagyja a megítélést.

Yoko Tawada Tokióban született, jelenleg Berlinben él. A tokiói Vaszeda Tudományegyetemen orosz szakon végzett, majd Németországban kortárs német irodalomból diplomázott és doktorált. Japánul és németül is publikál. Sokszorosan díjazott szerző, többek között elnyerte az Adalbert von Chamisso német irodalmi díjat, amellyel németül alkotó, de nem német anyanyelvű szerzők műveit díjazták, akiknek az alkotásait jelentős mértékben formálta a kultúraváltás. Emellett Goethe-medállal és Kleist-díjjal is jutalmazták. A New York Times „Kafka kitűnő tanítványának” nevezi.

A Tokió utolsó gyermekei jelen kötet fő elbeszélése, ha másként nem is, hangulatában és világnézetében a négy másik mű is szorosan hozzá kapcsolódik. Az elbeszélések könnyed hangvételűek, külső és belső monológok és elbeszélő részek által egyaránt tarkítottak, és a népszerű gender-elmélettől a fiatal generáció természettől való elszakadásáig mindent előhoznak. Ezekben az elbeszélésekben a szokatlan és a megszokott, az elfogadott és az elutasított, a normális és az abnormális között alig észrevehető feszültség bújik meg. Meglehetősen meredek gondolat az ember kihalásának ténye, még inkább az erről diskuráló állatok csoportjának fantáziaképe, azonban a sorok között fájdalmas, ki nem mondott igazságok lapulnak. Ennek köszönhetően a mű egyszerre lehangoló és elgondolkodtató, hiszen élesen rajzolja meg társadalmunk hiányosságait és gyengéit, de ugyanakkor az erőforrásait is. Az, hogy az idősek olyan tudás birtokában vannak, amelyet a fiatalok nem sejtenek, még megmagyarázható. Ami viszont nehezebben emészthető, az a jövő generáció érdektelensége a megnövekedett elmebeli képességek ellenére.

Yoko Tawada valószínűleg ezeket a dolgokat akarta kiemelni, és ily módon körüljárni. Szereplői által és az elbeszélések hangulatában a japán kultúrát és hagyományokat, ételeket és személyek közötti kapcsolódási formákat mutatja meg az olvasónak. A mű kissé olyan, mint az álmok, amelyekben a szakértők szerint minden szereplő mi magunk vagyunk. Ezt a fajta azonosulást itt is megtapasztalhatjuk, láthatjuk, hogyan szövik át a vágyaink és a lehetőségeink az életünket, és mivé tesszük a környezetünket a meggondolatlan, kapzsi magatartással. Talán erre méltó apropó az Állatok Bábele, ahol az állatok emberi jellemvonásokkal rendelkeznek, és azon tanakodnak, vajon jó vagy sem, hogy az ember már kihalt. Döbbenetes látni, hogy a háziállataink szájából, viselkedéséből ugyanazok a jellemvonások köszönnek vissza, amelyek önmagunkon is fellelhetők. Az ítélkezés, a sunyiság, a kényelem mindent és mindenkit feláldozhatóvá tesz az ember számára, furcsa és fájdalmas leleplezés azonban, hogy az ember nélküli világ semmit sem hiányolna belőlünk.

A Tokió utolsó gyermekei egy másfajta kultúrából származó szerző azonnal megérthető műve az életünkről és az általunk teremtett jövőről, amelyet talán még van esélyünk másmilyenné formálni, mint ahogy az erővonalak mutatják.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com