Ezek után talán már különszálazni sem kellene, de mégis: Gabriella kivételesen jó karakterábrázolásban, sors- és szociális kapcsolatok szövögetésében, gyakorlatilag sosem esve az indokolatlanul siettetett karakterfejlődés és a viszonyok elkapkodásának csapdájába, azaz sokkal inkább folyamat-, mint célorientált. Világépítés szintén ötös, úgy látunk rá életszerű, keresetlennek ható, de nyilván nagyon is tudatos jellemzésekkel és leírásokkal a mű hátterét adó, négy égtáji hercegségre tagolt Folyómenti Birodalomra (ez a klasszikus fantasyt sejtető félmondat senkit ne tévesszen meg, nem ilyesmiben utazunk), hogy nem marad hiányérzet – elsősorban persze az északi főhelyszínen görgetett, rendkívül erőteljes atmoszférájú történések hozományaként. Mintha Gabriella tényleg ott élne az északi hegyek lábánál, és nem csak a képzeletében. Ez persze rá is világít egy fontos momentumra: azok a legjobb írók, akik nem is csak a fantáziájukból merítenek, hanem a zsigereikből, tőlük valójában alapelvárás a képzelet és a valóság hermetikus illeszkedése. És még valami, ha már az elején összegzünk: Gabriella sokkal jobban ír, húsba vágóbban, metszőbben, mint az angolszász, különféle zsánerekben érdekelt lektűr- és szépírók jelentős hányada, azt a fajta egyetemi – a kreatív-írás folyományaként megkerülhetetlennek tűnő –, lesimított, elegyengetettebb tankönyvi pszichologizálást biztos kézzel kerüli, ellenben minden szereplője pórusszintig pásztázott, zavarba ejtően realisztikus (és akár ismerős) személyiségjegyekkel bíró, és összetettségében is éles kontúrokkal kiformált. Ha később úgy adódna, hogy a szerző visszatér majd ebbe a tapinthatóra rajzolt univerzumba, én szívesen visszafáradok vele. Persze könnyen követelőzünk a végtelenített regényes és filmes univerzumok, sorozatok korában, ezért szinte hihetetlennek is tűnik ma már, hogy valaki ilyen mélységeiben kimunkál minden részletet egyetlen kötetért. Nyilván minden folytatható, univerzum-bővíthető, de a Holt szemek és színarany (Fumax, 2023) egyébként lezárt, kerek mű.

Pár mondat a történetről: délről érkezik az északi fertály utolsó jelentős városába a szanitéc-katonából civil orvossá vedlett Kaiwan Kral, űzetett belépője pedig nyomban beránt egy megelevenedett babonákkal terhelt világba. Ráadásul a doktor előbb ismerkedik meg a városon kívül élő, boszorkánynak tartott Sutan Levkowsky kisasszonnyal, mint a kisváros tisztes polgáraival. Persze semmit nem érdemes szó szerint venni, így a „tisztest” sem, hamar kiderül, hogy valaki vagy valami ifjú hölgyeket mészárol, és a gyanakvó lakosok a délről jött, fekete bőrszínű, arcában arany kitüntetéseket, lelkében pedig lassan gyógyuló sebeket hordozó doktort éppoly kevéssé fogadják be, mint az erdő szélén tanyázó nyúlánk és szabad szájú vajákost. Sutan és Kaiwan kapcsolata nehézkesen indul, és éppoly döcögősen is bontakozik tovább, míg a nő flegmatikus-melankolikus temperamentumával legszívesebben ki sem mozdulna könyvekkel és gyógyfüvekkel telepakolt otthonából – amit kizárólag egy bagollyal oszt meg –, addig a férfi szangvinikus-kolerikusan lobbanékony kedélyével rövid úton társának tekinti Sutant. Két okból is, egyrészt többek közt pont őt kereste hallomások alapján, mivel mindketten meg vannak verve egy igen ritka jelenéssel: a szemük sarkába költözött egy kívülről láthatatlan, sötét fantom, aki nem reagál semmilyen kapcsolatfelvételi kísérletre. Azaz csak részben: igaz, hogy nappali viszonyok közt mindösszesen üresen tátongó tekintetével bámulja főbérlőjét, viszont álomban időnként kommunikál, még ha nem is igazán érteni a szándékait. Néha pedig közelebb is araszol – Kaiwan esetében tempósabban –, hogy aztán már ne is takarodjon visszább. Sutan szolgálataiért, hogy együtt talán többet kideríthetnek a megterhelő jelenségről, a doktor még fizetni is hajlandó, ezen felül a nő éles eszével és jó megfigyelőképességével sokban hozzájárulhat a nyomozás sikeréhez is, hogy minél előbb kézre keríthessék a kisvárosi sorozatgyilkost. Ez persze komoly falakba ütközik, elsősorban a mélyen gyökerező babonák miatt, mint például: csak bizonyos irányokban temethetők el az emberek, nehogy elglasszáljanak holtukban, vagy esetleg nehogy fel legyen zavarva egy rosszul megválasztott hegyi túrával Fekete Annis, a környék legijesztőbb réme, ésatöbbi. Azt is nehéz eldönteni, hogy a városi tömegből főalakokként kirajzolódók – például a rendért felelős, de gyakran görbe utakon járó törvényvető és hallgatag csinovnyikja, aki könyökvédős posztjával a kétkezi fizikai munkától menekült meg már fiatalon, és így főnöke felé örökre leköteleződött –, milyen mértékű akadályokat gördítenek folyamatosan a két egymást fárasztó, de serényen ügyködő főhős elé. Merthogy segítségnyújtásra igen ritkán akad példa.

A regény közepe táján már kifejezetten egy másvilági krimiben éreztem magam, ami ráérősen poroszkál borítékolható végzete(i) felé, és külön hálás vagyok Gabriellának, hogy nem sietett bele idő előtti akciójelenetekbe, egyrészt mert a hangulatfokozások, a fő és mellékfigurák beszálazásainak pillanatai, és persze Kaiwan és Sutan egymás idegeit kitartóan borzoló párbeszédei igen szórakoztatóak. Bámulatos a Folyómenti Birodalom sajátosan babona-termékeny közegének részletekbe menő szemrevételezése is: arrafelé plasztikus szinten zajlik a félelem berögzüléseinek manifesztációja, vagyis amitől a köz retteg, az valósággá válik. De éppenséggel az ellenük való védelem is; tán nem is olvastam még regényt, ami ilyen hangsúlyokkal világít rá a régi axiómára: a folyton erősített belső aggodalmak és szorongások könnyen életre kelhetnek. Viszont ne úgy képzeljük el, hogy itt mindenfelé parttalan árnyak és rémek szambáznak, mint valami bészériás ponyvában, ebben a világban minden életszerű, a figurák hozzánk hasonlóan gyarlók, nincsenek hősök és mágusok, csak emberek és az ő kisszerűségekből fakadó bűneik. Persze némi kedvesség, figyelem és törődés is felvillan időnként – még ha nem is ezeken van a hangsúly. Néha egyébként már úgy is tűnt, hogy ez a sötét közeg valamiféle átok egy purgatóriumi síkon, amelyben egy országnyi népesség rekedt időtlen idők óta, és próbálnak úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Leszámítva persze, hogy szinte semmi sincs rendben.

Aztán az utolsó ötven oldalon felpörögnek az események, a külső és belső szörnyek előjönnek, és nem is feltétlenül lehet eldönteni, hogy ki a riasztóbb, a hegyek fürgén gyilkoló rémalakja vagy a város csendesnek tűnő, ám borzasztó titkokat rejtegető polgárainak színe-java. Aztán adódik néhány jelentős fordulat, sorsát mindenki beteljesíti, ki így, ki úgy, és bár az utolsó oldalakon még ott a remény, hogy talán mégsem úgy zárul, mint sejthető, és ahogyan nem is igazán szeretnénk, egy teljes körű hepiend viszont nyilvánvalóan megbontaná a regény gondosan felépített szerkezetét, és talán éppenséggel a kegyetlen, időnként költői szintre emelt érzelmi megrázkódtatások teszik igazán emlékezetessé.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu