A felsorolásnál meg szerettem volna említeni a könnyed jelzőt is, de jelen kötet esetén nemigen állja meg a helyét. Erre a címből is következtethet az olvasó: Valamit el akartam mondani. Nos, általában ezt a kijelentést egy súlyosabb mondanivaló követi, és ez igaz a kötet tizenhárom történetére is. Miről szólnak? Mindenről. Házasságról, családi kötelékekről, gyerekekről és felnőttekről, életről és halálról, szerelemről és csalódásról, fájdalomról és az elégedettség hiányáról, örömről és keserűségről, reményről és megbocsátásról. A felsoroltak mindegyike komoly, súlyos téma, és amit a leginkább szerettem ebben a gyűjteményben, az az életszerűsége. A szerzőnek úgy sikerül általános érvényű igazságokat, életfilozófiákat megfogalmazni, hogy hétköznapi pillanatokat, közönségesnek tűnő helyzeteket ragad meg.

A nyelvezete egyszerű, ez könnyen és gyorsan olvashatóvá teszi a szövegeket. A szerző tehetségéről tanúskodik az, hogy banális, hétköznapi történéseket tud olyan formában elmesélni, hogy az olvasó figyelme nem lankad. Engem mindig a kíváncsiság hajtott, hogy mit lehet az adott történetből kihozni. Annak ellenére, hogy nem voltak nagy csattanók, szerettem olvasni ezeket az egyszerű történeteket (például A talált csónak című novellát).

Egy másik erős pont, amiről úgy érzem, hogy mindenképpen írnom kell, az a karakterek kidolgozásának komplexitása. Végig úgy éreztem, hogy a szereplők megformálása nagyon tudatos folyamat része volt, és rendkívül finom, precíz eredmények születtek a nők esetében. A kedvenc női karakterem Edie a Hogyan ismerkedtem meg a férjemmel című novellából. Edie egyszerű, de szorgalmas lány, a naivitása egyaránt írható az életkora és az alacsony iskolázottsága számlájára. Kétes helyzetben is egyenes derékkal áll és hűségesnek bizonyul, amíg rá nem jön, hogy egy múló ábrándhoz maradt hű. Ekkor levonja a következtetést és dönt, és azt hiszem, örök érvényű igazságot fogalmaz meg: „Ha vannak olyan nők, akik egy életen át csak várnak, meg olyanok, akik teszik a dolgukat és nem várnak, jól tudtam, melyik legyek.” Ez napjainkban talán magától értetődő, de Edie idejében, néhány évtizeddel korábban csak egy erős, öntudatos nőnek voltak ilyen gondolatai.

És ha már a kedvenceknél vagyunk, a leginkább tetsző novellám a kötetből a Megbocsátás a családban. Pontosan arról szól, amit a címe sugall, de ennél sokkal többről is. A családi dinamikák ábrázolása számomra lenyűgöző volt, a sztereotípiák ellenére. Vagy talán pont ezért, mert annyira kiaknázza és olyan jól illusztrálja a (már felnőtt) testvérek közötti rivalizálást, a természetbeni különbségek szülte ellenségeskedést, az örök legkisebb gyermek jellemvonásait és a mindent megbocsátó anyát. A narrátor az idősebb, felelősségteljesebb nővér, és a novella egy hosszú váddal és önváddal teletűzdelt vallomáshoz hasonlít. Az olvasó szinte terapeutának érzi magát, aki törekszik megfelelően reagálni kliense közléseire. A csattanó a zárómondat, amit még sokáig magammal viszek, mert számomra is egy rejtély volt ez a jelenség, de sosem fogalmaztam meg magamnak: „Előttem örök rejtély marad, hogyan alakul ki és marad fenn a megbocsátás a családban.”

És a sort a kedvenc idézetemmel zárom, ez A spanyol hölgy című történetből származik: „Szörnyű érzés rájönni, hogy a valóságról alkotott elképzelésünk nem a valódi valóság.” Számomra egyaránt jelenti azt, hogy az észlelésünk olykor elfogult, és ezáltal csapdába ejt, de azt is, hogy a valóság néha szubjektív, és többféle ember többféleképpen értelmezi ezt.

Alice Munro jelen kötet előtt sem volt ismeretlen számomra. Először a Drága élet című novelláskötetét olvastam (Park Könyvkiadó, 2014). Volt valami ezekben a történetekben, ami kíváncsivá tett, és még többet akartam olvasni a szerzőtől. Talán a sajátos stílusa tette számomra olyan érdekessé őket. Az egy dolog, hogy in medias res indulnak a történetek, de ugyanúgy is végződnek. A végződnek nem is a pontos megfelelője annak, amit mondani akarok. Inkább csak hirtelen, váratlanul elvágják a filmet, olykor az események kellős közepén, ezért minden alkalommal szükségem volt egy kis időre, hogy gondolatban tovább szőjem a szálakat, és megadjam azt a lezárást, amire szükségem volt. Kritikaként ezt a befejezetlenséget tudnám felhozni. Sokszor fordult már elő, hogy önmagam fejeztem be egy-egy történetet, és ritkán fordult elő, hogy ez gondot okozott, de ezúttal vágytam lekerekített, teljesebb történetekre, igenis tudni akartam, hogy mi történik tovább – és nem csak a fantáziámban, hanem hogy a szerző fantáziájában hogyan folytatódott volna.

A Valamit el akartam mondani című kötetet felnőtt olvasóknak ajánlom. Egyrészt a témák miatt, másrészt kell egy bizonyos érettség és élettapasztalat, hogy igazán megértsük (és értékelni tudjuk) ezeket a történeteket.

Alice Munro (portréfotó: Derek Shapton) 1931-ben született Kanadában, Winghamben. A kanadai kortárs irodalom egyik legjelentősebb alakja, aki forradalmasította a rövid elbeszélések világát. 2013-ban irodalmi Nobel-díjat kapott munkásságáért. Jelen köteten kívül számos könyve megjelent magyarul is, valamennyi a Park Könyvkiadó gondozásában: Szeret, nem szeret (2006), Csend, vétek, szenvedély (2007), Egy jóravaló nő szerelme (2008), Asszonyok, lányok élete (2009), Mennyi boldogság (2011), Drága élet (2014), A boldog árnyak tánca (2015), Nyílt titkok – Nyolc történet (2016), Ifjúkori barátnőm (2017), Juliet – Három történet (2017), Kilátás a Várszikláról (2018), A kolduslány – Történetek Flo és Rose életéből (2019), A Jupiter holdjai (2021), A szeretet útja – Tizenegy történet (2022).

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com