A rómaiaknak rendszerint három nevük volt: praenomen, nomen gentile és cognomen. A praenomen egyéni név volt, mint nálunk a József vagy a Sándor, csak hát a rómaiak nem bizonyultak túl fantáziadús névadóknak, így az egyéni nevek száma rendkívül korlátozott volt. Összesen olyan 20 praenomen állt használatban a klasszikus időszakban, és ha valakinek öt vagy annál több fia született, rendszerint már számmal jelölték őket: Quintus (ötödik), Sextus (hatodik), Septimus (hetedik) vagy akár Decimus (tizedik). A Marcus egyike volt a kevés nem matematikai névnek, Cicerót így Mars hadistennek szentelték a szülők, ahogy egy ilyen hadakozó néphez, mint a római, illett is. Habár őhozzá éppen nem annyira passzolt (öccsét egyébként Quintusnak hívták)... A nomen gentile a mi családnevünknek felelt meg, és rendszerint ius-ra végződött. A mi Marcusunk a szerteágazó Tullius családban látta meg a napvilágot, így ez lett a második neve. A legkülönösebb név a háromból egyértelműen a Cicero. Mivel Marcusból, de Tulliusból is meglehetősen sok volt a római polgárok között, ami leginkább egyértelműsítette az egyes személyeket, rendszerint a cognomen volt. Bár ez lehetett egyénileg szerzett (pl. Magnus, azaz „Nagy”) vagy örökölt (kvázi családnév) név is, sokszor valami egyéni tulajdonságra utalt. Cicero esetében a csicseriborsóra (latinul: cicer), amelyhez hasonló szemölcs nőtt egyik ősének orrán. Noha maga Cicero már – amennyire tudjuk – nem örökölte a szemölcsöt, de a nevet igen, sőt büszkén viselte. Kétségtelen, hogy ilyen névből ugyanis nem volt sok még Rómában sem...

A későbbi nagy szónok Kr. e. 106. január 3-án látta meg a napvilágot módos lovagrendi családban, Arpinumban (ma Arpino), Rómától 90 km-re délkeletre. Cicero és testvére igen alapos oktatásban részesült, amely műveltséget később kamatoztatta is szónoklataiban, sikeresen ötvözve a görög retorika elemeit a római moralitással. Marcus Tullius Cicero „homo novus”-ként, azaz „új ember”-ként került a római politikába, mivel felmenői nem játszottak komolyabb szerepet a közéletben, és nem jutottak el consuli rangig. Rómában meglehetősen ritka volt a karriert „csináló” homo novus, mert a köztársaságot szűk elit irányította, amely ősi és nagy múltú családok meglehetősen zárt klikkjéből tevődött össze. Cicero családjának sem kellő befolyása, sem klientúrája nem volt ahhoz, hogy biztos politikusi sikerekre predesztinálja, így magának kellett megküzdenie mindenért.

Cicero pályafutása elsősorban ügyvédként indult, amiben kiemelkedő teljesítményt nyújtott, és már-már megnyerhetetlen ügyeket is sikerült kliensei javára fordítania. Bár nem minden perének végeredményét ismerjük pontosan, azt tudjuk, hogy Kr. e. 62 és 52 között minden ügyét megnyerte. Vád- és védőbeszédeit ügyes propagandistaként, gyakran közvetlen elmondásuk után megjelentette, ezáltal jelentős rajongótábort tudhatott magáénak, s a köztársasági Rómában a népszerűség a politikusi élet előcsarnokának számított. Cicero a régi, még romlatlan köztársaságot – amely ilyen formában persze sosem létezett – tekintette mintának, amelyhez vissza kell térni. Legragyogóbb jogi sikerét Verres, Szicília kormányzója ellen érte el, akit korrupcióval vádolt meg, olyan eredményesen, hogy az alperes – meg sem várva a per eredményét – önkéntes száműzetésbe vonult. Kr. e. 67-ben a következő év praetorává választották, majd a 63-as év consulja lett. Cicero legnagyobb politikai sikerét ekkor, az úgynevezett Catilina-féle összeesküvés felszámolásával érte el, amely során megakadályozott egy állítólagos puccsot. Ma már – az elsősorban Cicero beszédei alapján ismert – összeesküvés jó pár kérdést felvet történészi berkeken belül (jelentőségét, nagyságát és okait kutatva), de kétségtelen, hogy ezzel ért pályafutása csúcsára. Híres Catilina elleni első beszéde a mai napig megrendítő erővel hat, az ókori szónoki művészet csúcsa:

„Meddig élsz még vissza, Catilina, béketűrésünkkel? Meddig űz még csúfot belőlünk dühös fenekedésed? Mi vet már véget fékevesztett vakmerőségednek? Őrség védi éjszakánként a Palatiumot, őrjáratok cirkálnak a városban, retteg a nép, ide csődült össze minden jó hazafi, a szenátus is megerősített helyen tartja ülését, láthatod arcukat, tekintetüket – és mindez nincs rád hatással? Nem veszed észre, hogy terveid kitudódnak, nem látod, hogy összeesküvésedet csírájában elfojtjuk, hiszen mindannyian tudunk róla? Mit gondolsz, melyikünk nem tudja, hogy az elmúlt vagy az azelőtti éjszaka mit műveltél, hol voltál, kiket hívtál össze, milyen terveket koholtál? Ó idők, ó erkölcsök! A szenátusnak minderről biztos tudomása van, a konzul mindezt látja, és ez él. Él? Sőt még a. szenátusba is eljön, részt vesz az állami ügyekről folyó tanácskozáson.”

Catilina fegyveres lázadásának leverése után a senatus a „haza atyja” (Pater patriae) megtisztelő címet szavazta meg Cicerónak, de a sikernek hátulütői is voltak. A felkelés felszámolása során Catilina több hívét is bírósági ítélet nélkül végezték ki, amelyet ellenfelei felhasználtak ellene, így Kr. e. 58-ban Cicerónak száműzetésbe kellett vonulnia. Míg Thesszalonikiben tartózkodott, otthoni házát – amelyet érdemeiért kapott – lerombolták, amely olyan nagy fájdalmat jelentett számára, hogy élete végéig többször felidézte. Másfél évnyi távollét után ugyan diadalmasan térhetett haza, de a politikai viszonyok változása miatt korábbi befolyását már nem volt képes visszanyerni. Kr. e. 60-ban Róma három kiemelkedő alakja szövetséget kötött az állam irányítására. Cnaeus Pompeius Magnus (aki a legfőbb tekintély volt ekkor) szövetkezett a hatalmas vagyona miatt befolyásos Marcus Licinius Crassus-szal és a rendkívül népszerű, feltörekvő Caius Iulius Caesarral, megalkotva az első triumvirátust. Ettől kezdve a pozíciókat gyakorlatilag e hármas osztotta ki a köztársaságban, néha magukat, máskor embereiket ültetve vezető tisztségekbe. Cicero ugyan látszólag megvetette a népszerűségre vágyó populista politikusokat (mint például Caesar), de valójában nagyon is vágyott erre, csak inkább a szenátorok, mint a köznép között. Ebből adódóan a három triumvir közül Pompeiushoz állt a legközelebb, aki jóban volt a szenátorokkal. A pozícióosztásból Cicerónak is jutott, mint volt consul, proconsuli tartományként Kr. e. 51-ben Cilicia provinciát kapta meg (a mai Törökország délkeleti része), ahol a Rómával éppen hadban álló parthusokkal szemben kellett megvédenie a rá bízott térséget. Bár nem volt egy harcias ember, feladatát sikerrel megoldotta. A Római Birodalomban a közéleti tevékenység egyes ágai nem különültek el, aki politikusnak ment, az egyben pap és hadvezér is volt. Ezek ugyanis összefüggttek, egy adott tartomány feje az ott lévő római haderő parancsnoka is volt a köztársaság időszakában. A háborúzás ráadásul szakrális eseménynek is számított, a hadvezérnek értenie kellett a jósjelek értelmezéséhez is, hogy a madarak reptének irányából vagy az áldozati állat májából következtetéseket vonhasson le a jövőre nézve.

Cicero Catilina ellen beszél (Caesare Maccari freskója)

A Kr. e. 48-ban Caesar és Pompeius közötti polgárháborúban Cicero utóbbit támogatta, és veresége után csak Caesar közismert kegyességének köszönhette életben maradását. Bár Cicero önmagát makulátlan jellemként, igaz rómaiként adta el, nem álltak tőle messze a ravasz politikusok manipulatív technikái sem. Nagyon jól tudott hízelegni, ha kellett, és meglehetősen gyorsan volt képes a nézetein módosítani. Caesar meggyilkolását követően abban reménykedett, hogy némi ügyeskedéssel helyreállíthatja a köztársaságot. Ehhez fel akarta használni a Caesar híve és hadvezére, Marcus Antonius, valamint Caesar unokaöccse (és fogadott fia), Caius Octavianus közötti ellentéteket. Papíron szilárd jelleme Cicerót nem akadályozta abban, hogy az általa kevésbé veszélyesnek tartott Octavianust támogassa, olyan esetben is, amikor az még a szabályok szerint nem is tölthetett volna be egy adott tisztséget. Ha a köztársaság – vagyis Cicero – érdeke az volt, hajlamosnak tűnt rugalmasan kezelni a törvényeket, hiszen Cicerónál a köztársaság és Cicero gyakorlatilag egy és ugyanaz volt. Jól jellemzi személyiségét, hogy a Kr. e. 52-ben elveszített per (egy ellenfelének, Clodiusnak a gyilkosát, Milot védte) esetében tudjuk, hogy az elmondott perbeszéde helyett egy változtatott verziót jelentetett meg a kiadójával. Nyilvánvalóan utólag nem volt elégedett az eredetivel... Cicero azonban Kr. e. 43-ban alaposan alábecsülte a később Augustusként Róma urává lett Octavianust, aki sokkal veszélyesebb ember volt Antoniusnál. Octavianus és Marcus Antonius ugyanis félretették ellentéteiket, hogy leszámoljanak Caesar gyilkosaival, akiket Cicero szenátusi beszédeiben korábban dicsőített tettükért. Marcus Antonius különösen gyűlölte Cicerót, mivel Kr. e. 44-43-ban elmondott 14 beszédében (Philippikáiban) kiemelt gúnnyal támadta meg. Az új triumvirátus (Octavianus és Marcus Antonius mellet Lepidus volt a harmadik tag) végül 200 ellenségét proskribálta, köztük Cicerót, akit Antonius tett a listára. A proscriptio azt jelentette, hogy az illetők nevét közzétették (kiírták), és e személyeket bárki megölhette bántódás nélkül, míg vagyonukat elkobozták.

Cicero utolsó hónapjairól kevés információnk van, mivel kiadott levelezése Kr. e. 43 közepén megszakadt, de úgy tűnik, utolsó hónapjai az Antonius-szal vívott politikai csatározások mellett még ki nem adott műveinek csiszolgatásával teltek. Mikor Kr. e. 43 decemberének elején megkezdődött a triumvirek által meghirdetett embervadászat, Cicero elhagyta Rómát, és formiaei birtokán át menekült. December 7-én itt érte a vég, éppen azon a napon, amelyen annak idején a negyedik, azaz utolsó Catilina elleni beszédét is elmondta. Antonius pribékjei utolérték, és úgy tűnik, Cicero végül már – megunva a menekülést – bevárta a gyilkosait. A szónok fejét levágták, és holttestével együtt elvitték Marcus Antoniusnak. A triumvir ellensége fejét a lakomaasztalára tetette, míg felesége, Fulvia (akinek előző férje éppen a fentebb említett, meggyilkolt Clodius volt) szórakozás gyanánt tűket szúrt Cicero nyelvébe. Antonius Cicero levágott kezeit és fejét a római fórumon lévő szószékre tűzette ki, így véve revansot a Philippikákért.

Fulvia bosszúja Cicero fején

Bár Cicero Kr. e. 43-ban meghalt, még 2000 évvel később is eleven. Nagy hatást gyakorolt a modern világunkra, mivel műveinek egy jelentős részét a reneszánsz idején felfedezték és újra kiadták. Philippikái a politikai szónoklat csúcsát jelentik, amelyet a mai napig sem sikerült meghaladni. Fennmaradt beszédei és levelei jelenünkben is élvezetes olvasmányok, szóképekben gazdagok és erőteljesek. Szerencsére ennyi év távlatából is igencsak vastag köteteket töltenek meg, mivel olyan népszerűek voltak, hogy többségük túlélte a legpusztítóbb évszázadokat is, és mindig mutatkozott érdeklődés irántuk. Ha valaki meg akarja ismerni a Római Köztársaság bukásának korszakát, akkor pedig Cicero a mai napig alapvető forrásunk ehhez. Fennmaradt legfontosabb művei, beszédei és levelezése magyarul is olvasható, a római kor megértéséhez nélkülözhetetlenek.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Nótári Tamás: Marcus Tullius Cicero összes levelei. Szeged: Lectum, 2021; rubicon.hu; gepeskonyv.btk.elte.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.