Mint köztudott, James egy balesetben elvesztette ifjú menyasszonyát, és ha a puszta tény nem lenne elég, önmagát hibáztatta mindezért: ha nem kéri meg, hogy kedvese autóba üljön aznap, nem történik meg a végzetes baleset. A kibontakozó szerelem kettétörése magával hozta az elmaradt közös élet hiányából fakadó pokolköröket is: mi lett volna, ha… mit hagytunk így ki… James természetesen kitér a filmadaptációt övező tragédiára is, mert a címszereplőt ért halálos lövés után jött az újabb önostorozás: minek kellett megcsinálni azt az átkozott képregényt? Ezek a mélybe rántó spirálok egyedül szinte feldolgozhatatlanok, a szerzőt végül Brandon Lee párja rántja ki az örvényből megváltó és együttérző szavaival: Nem te vagy a hibás.

A Holló, mint képregény (Gabo Kiadó, 2023) ezen érzelmi csomag ismeretében természetesen másféle olvasatot kap, de pár oldal után már látszik, hogy önérvényes, önmagában kerek, zsáner-független alkotás – ehhez viszont érdemes elengedni a „békategóriás” bosszútörténetekre tartogatott mocskos élvezetet könnyen kínálkozó elvárásait. Persze csak módjával: a „bosszútörténet” azért stimmel, fejek robbannak, zsigerek szakadnak, és a popkultban akad ugyan példa bőven halálból visszatérő igazságtevőkre, sebezhetetlen bosszúangyalokra, de valahogy legtöbbjüknek nem sikerül elemelkedni a rögvalóság síkjától, ez a fabula viszont – és még most se ijedjünk el – spirituális magasságokból alászállva igyekszik megemelni a fájdalomküszöböt. Bosszú ide vagy oda, ha olyan szellemi axiómákra támaszkodva szemlélődünk, mint például „aki kardot ránt, kard által vész” vagy „minden tettünknek következménye van”, akkor felvetődik a kérdés: valakinek vagy valaminek ezeket a folyományokat be is kell hajtania. Mivel ugye a következmények világát, vagyis a karmát a keleti terminológiából a nyugat is magához emelte, felismerve, hogy a „sorssá vált tett” – amely definíció a pozitív és negatív előjeleket bölcsen el is hagyja – könnyen tévelygő tudatunkat így vagy úgy, de a kiegyenlítődés felé lökdösi.

A történet maga első látásra nem bonyolult: Eric, akit kedvesével, Shellyvel együtt rosszfiúk mészárolnak le egy átlagosnak tűnő napon, klasszikus bosszúálló angyalként visszatérve igyekszik megtorolni a gyalázatot – ami legfájóbban szépséges szerelmét sújtotta –, de ennyire azért mégsem egysíkú a narratíva. Egyrészt az erkölcsileg és morálisan végletekig romlott, emberi tartásukat és szándékaikat rég elvesztett lelki nyomorultakat Eric végül is megszabadítja annak lehetőségétől, hogy tovább halmozzák rettenetes bűneiket. Hősünk ráadásul nem sima kaszás, aki együttérzés nélkül aratja a rosszfiúkat, egyik alkalommal például láthatjuk áldozata mellé lekuporodni, hogy a nehéz pillanatokban mintegy révészként kísérje át a halál kapuján, mert ugye a lélek dolgait is el kell rendezni a világiak után. Későbbi nyomozása során pedig összebarátkozik egy magányos kislánnyal, Sherryvel, akivel elbeszélgetnek a világ dolgairól, a lány nehéz sorsáról, majd Sherry klasszikus önhibáztatására („Néha azt gondolom, hogy rossz vagyok, ezért Isten a pokolba küldött”) Eric fél-vigaszként így válaszol: „Ez nem a pokol, de jól látszik innen”.

Mivel kultúrtörténeti vonatkozások is bejátszanak, nézzünk rá ennek szimbolikájára: Eric állandó kísérője egy holló, vagyis maga a Holló, a mítoszok lélekfaló, lélekkísérő madara, aki a hagyományok legtöbbjében inkább varjúként jelenik meg – vagyis ő nem a szellem szimbólumaként számon tartott Sas-minőség, hanem a lélek szigorú kalauza, aki az ember asztrális testét végül odaát a halál birodalmában felfalja. Ami a látszat ellenére nem büntetés, éppen ellenkezőleg, a szellemi lét kísérőjeként a lélek amint feladatait bevégzi, fel kell bomoljon az asztrális lét óceánjában, hogy a szellem attól kezdve szenvedő farsúlyától megszabadulva az égi szférákba emelkedhessen. Ami azonban itt zajlik, hogy a Holló visszakíséri Ericet a Földre bosszújának beteljesítése végett, szabálytalannak és morálisan helytelennek tetszik ugyan, de hát az irodalom ritkán szándékozik a szellemi tanításokhoz szó szerint igazodni. Eric és a Holló kapcsolata ezen felül természetesen a többrétegű „éniség” szimbóluma is: a vezető és a vezetett, a küldő és a küldönc egy és ugyanaz, az álmodó és az álmodott szintén. A Holló/Varjú az álomvezető, akinek aztán a dolgok végeztével az is feladata, hogy felébressze az álmok síkján rekedt, a fájdalmakba tört és azokon túl már nem is látó „ént”, hogy majdan szerelmével magasabb szinten egyesülve folytathassa útját az öröklétbe – mert a végzet körei csak akkor érvényesíthetők, ha meghaladhatók, és a legbelső világokba vezető spirállá kalibrálódnak. De akár le is sallangozhatjuk mindezt, merthogy a történet valamennyi eleme, vagyis az ok, a szándék, az odavezető út és a cél is megnevezhető egyetlen szóval: Shelly.

Eric persze, nem makulátlan hős, ám kínjai, szándékai ismerősek lehetnek alig felvállalt sötét vágyainkból, kavargó érzéseinkből, így ha egyet nem is értünk vele, de megérthetjük: míg az ő tettei indokoltak lehetnek a megesett szörnyűségek okán, mi gyakran még az apróságokat is mértéken felül torolnánk. Mindezekkel együtt is, Eric csak úgy képes véres bosszúját beteljesíteni, hogy elfogadja a sötétség szülte axiómát, miszerint a cél szentesíti az eszközt – de a pusztításnak, a gyilkolásnak ára van, és azért mindig a lélek fizeti a legtöbbet. A Hollóval eggyé vált Eric holtában is törleszt, mégpedig önként: hogy fájdalmát az öröklét létráján minél feljebb tolhassa, úgy számol le szép sorban a rosszfiúkkal – a főkolompost gondosan a végére tartogatva –, hogy minduntalan belesétál a golyózáporokba, önként vállalva ezzel az „örök” bűnhődést. A mű közepe körül, azaz kicsit később, az aranymetszés táján, végig is kell nézzük Shelly és Eric lemészárlását, és ez pont akkor jön el, amikorra már a cselekményes vérvalóságok és az emlékek álomittas líraiságainak váltogatása megágyaz egy olyan befogadói érzékenységnek, hogy ezt az egészet már ne igazán tudjuk érzelmi átélés nélkül szemlélni.

Pont ez a költőivé emelt kín az, amivel James a mű egészét elemeli az ilyen-olyan zsánerek prózaiságától, így ehhez képest a beidézett Baudelaire, Villon, Rimbaud versek vagy épp saját költemények úgyszólván csak megerősítik a szándékot, amik már jóval előbb egyértelműsödtek a különböző beállítások, másféle narratívákat beszálazó panelkezelések, grafikai stílusváltások és idősík-játékok nyomán. A szerző már a bevezetőben szabadkozik, hogy nézzük el neki az egyenetlenségeket, a rajzos bakugrásokat, ez volt első képregényes munkája, még csak tanulgatta a szakmát. Miközben pont ezek az esetlegességek, a nagy grafit-szürkék, máshol a vaskos súlyozások és az árnyakatokat kerülő szálkásan vad fekete-fehérek emelik ki igazán a műfaji kötöttségek kereteiből. Némely gigantikus tablója pedig a beállításokkal, perspektívákkal és hátterekkel többet mond el a lélek valódi mozgatóiról, mint a kimondott szavakkal és az utánuk következő cselekményes oldalakkal. Nem is tudtam szabadulni egy idő után a gondolattól, hogy a Holló, a maga sajátos világépítésével és mitikus szerkezetével olyan későbbi műveknek is megágyazott, mint például a Sandman, és nem csak az álomsík hangsúlyos behozásával, sokkal inkább a látható világ színfalai mögött tevékenykedő gótikus hős sorsformáló figurájával. Ez a sorsalakítás olyan szinten domborodik ki a bosszúálló hős alakjában és környezetére gyakorolt hatásában, hogy némely áldozata az elmúlás előtt már-már meggyónja Ericnek a bűneit, belátva, hogy nincs hová menekülni tovább sem a világ, sem önmaga elől.

Egyébként el tudom képzelni, hogy nem minden képregényrajongó tud könnyűszerrel rácsatlakozni erre a többsíkú, szimbólumokkal telepakolt, ráadásul grafikailag is ezekhez igazodó, minden tekintetben lírikus eposzra, pedig tényleg megéri elengedni az elvárásokat – tudom persze, hogy hivatkozási alapműveknél hatalmasra duzzad az ilyesmi –, némileg lelassítani, hogy minden tekintetben kifejthesse hatását. Korszakos remeklés.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu