„Nem vagyok method acting színész. Nem hiszek abban, hogy a színészetnek pszichodrámának kell lennie. Egyszerűen magamba nézek, és megtalálom azt, ami a szerephez kell. Ha egy vak embert játszom, nem járkálok körbe-körbe bekötött szemmel napokig. Sok jó színész így tesz, de én nem nagyon, mert én akkor inkább feladom a dolgot.”

Pedig nem úgy tűnik, hogy John Gavin Malkovich bármit is könnyen feladna, pláne nem eredmények nélkül. Az 1953. december 9-én született amerikai színész ereiben valódi nemzetköziség csörgedezik: apja horvát származású, míg anyja francia, német, skót és angol felmenőkkel büszkélkedhet. Csoda, ha hazájára a kívülállók objektív szemléletével képes tekinteni? „A második világháború után születtem egy értelmetlenül gazdag országban, ahol soha semmiért nem kellett igazán küzdenem. Persze voltak évek, amikor nem volt hűtőnk vagy kályhánk, de hol van ez például Ruandához képest?” Családját nem vetette fel a pénz, egy saját helyi folyóirat kiadásával foglalkoztak illinois-i szülővárosában, Bentonban. A középiskola évei után (amely idő alatt több színdarabban és a Carousel című musical-ben is szerepelt) az Eastern Illinois University-re, majd az Illinoisi Állami Egyetemre (ISU) került, ahol végül nem diplomázott le (nem tette le az alkotmányvizsgát), ám ennek ellenére az egyetem máig öregdiáknak tekinti őt.

A legenda különben úgy tartja, hogy az ISU egyetem színházi tanszékének igazgatója azt mondta neki, sosem fog karriert csinálni színészként. Annak rendje és módja szerint ki is ugrott a felsőoktatásból: osztálytársa volt Joan Allennek (3 Oscar-jelölés) az egyik színész osztályban, később pedig John Mahoney-nak (2 Globe-jelölés) egy másikban, és mindketten arra bátorították, csatlakozzon a Steppenwolf Theater Company társulatához. Így végül 1976-ban otthagyta az iskolát, és hivatalosan is színésznek állt. A teljes történethez hozzátartozik, hogy 2005-ben ellátogatott az egyetem színházi tanszékére, ahol ajándék gyanánt átvehette hivatalos főiskolai oklevelét színjátszásból.

A chicagói Steppenwolf Theater társulatában ismerkedett meg és barátkozott össze Gary Sinise-zel, aki máig az egyik legjobb barátja (akárcsak Gérard Depardieu, akivel például A vasálarcosban, a Nyomorultakban vagy a Napóleon sorozatban játszott együtt). Színésszé válásáról Malkovich egyszer azt vallotta, hogy „még mindig nem tudom, jó döntést hoztam-e, amikor játszani kezdtem. Vezettem iskolabuszt, árultam tojástekercseket és festettem házakat, s gyakran elgondolkodom azon, milyen életem lehetett volna, ha nem állok színésznek. De végül is, ez a mostani egy nagyszerű élet, folyton más embernek tetteted magad, mint aki vagy, és nevetségesen nagy összegeket fizetnek érte.” A színház teljesen megfogta őt, máig ezeket a valós színpadi deszkákat tekinti a valódi művészetnek, a filmekkel csupán jól lehet keresni. Nemkülönben még valamit: világhírnevet. „Sikeres akartam lenni. De olyannal akartam sikereket elérni, ami nem késztet engem arra, hogy a vetítőtermet elhagyva rögtön hányni támadjon kedvem.”

A színház világában John Malkovich díjakban visszaköszönő sikereket zsebelhetett be, ám egy idő után törvényszerűen következett számára a filmes nagyvászon. „Nekem a film olyan, mint egy gyors vázlat, egy lebutított szkeccs. A színház egy festmény, amely sokkal több ügyességet igényel. Több mélységet, textúrát, amely estéről estére változik, mivel valódi élő, lélegző organizmus.” Nem meglepő tehát, hogy mozis debütáló teljesítménye (Hely a szívemben, 1984.) rögtön egy Oscar-díj jelölést jelentett számára a legjobb mellékszereplő kategóriában. Persze, hogy ezután futószalagon jöttek a további szerepek (Gyilkos mezők, 1984.; Üvegfigurák, 1987, Tennessee Williams színdarabjából; A nap birodalma, 1987, Steven Spielberg 6 Oscar-díjra jelölt filmje), ám a legemlékezetesebb fellépése talán azóta is Vicomte de Valmont figurája marad Michelle Pfeiffer és Glenn Close oldalán az 1988-as Veszedelmes viszonyokban. A 3 Oscart nyert és további 4-re jelölt Stephen Frears mozi teljességgel megalapozta álomgyári (álló)csillagát.

„Sokáig játszottam bájgúnár James Dean-típusokat. Igazi megkönnyebbülés volt, amikor kihullott a hajam, és nem kellett többé ilyennek lennem.” Helyette következtek a negatív karakterek: a rosszak térfelén talán a Clint Eastwood melletti emblematikus gonosz figurája lett a legmeghatározóbb az 1993-as Célkeresztben című moziban, amelyet Oscar- és Golden Globe-jelöléssel egyaránt honoráltak. Megszületett John Malkovich sötét oldala. „Ezeket a karaktereket a humanitás hiányával lehet meghatározni. Az emberek folyton indoklást adnak a kegyetlenségnek és a szadizmusnak, de én úgy vélem, ez nem más, mint szimplán az emberiesség hiánya. Azt hiszem, jó vagyok ebben, mert nem szeretem őket. A közönséget vonzza, én viszont utálom őket.” A végtelenül kontúros, gonosz szerepek skatulyájából azóta sem sikerült a nagy nyilvánosság előtt számottevően kitörnie, pedig visszatekintve 40 éves filmes karrierjére, több vezérvonalra fűzhetőek fel szerepvállalásai.

A kezdeti színházi meghatározottság miatt, és miután valódi művészi kihívásnak örökké a színházat fogja tekinteni, vonzódása az irodalmi adaptációk irányába roppant jelentős. Először Dustin Hoffmannal szerepelt közösen Athur Miller leghíresebb darabja, Az ügynök halála tévéverziójában (1985, Golden Globe-jelölés neki, díj Hoffmannak), majd következtek az értékesebbnél jelentősebb filmes átültetések. Az Üvegfigurák és a Veszedelmes viszonyok már említésre kerültek, játszott továbbá A sötétség mélyénben (1993, Joseph Conrad regény, Golden Globe-jelölés); az Egy hölgy arcképében (1996, Henry James); A rémkirályban (1996, Michel Tournier); A vasálarcosban (1998, id. Alexandre Dumas); A megtalált időben (1999, Michael Proust); a Nyomorultakban (tévésorozat, 2002, Victor Hugo); a Szégyenben (2008, J.M. Coetzee).

Az irodalmi feldolgozásokon túl számtalan minőségi fellépés köszönhető neki európai alkotásokban: 1990-ben Bernardo Bertolucci kezei alatt játszhatott a sokszoros díjnyertes Oltalmazó égben (angol-olasz); 1995-ben először szerepelt Catherine Deneuve oldalán A kolostorban (francia-portugál), amelyet aztán még két további Deneuve-partnerség követett az 1999-es A megtalált idő (francia-olasz-portugál) és a 2001-es Je rentre à la maison (francia-portugál) révén; 1995-ben a Michelangelo Antonioni és Wim Wenders rendezte Túl a felhőkön (francia-német-olasz ) szkecsfilmjében alakított remekül; 1999-ben Luc Bessonnal hozta össze a sors a Jeanne d’Arc, az Orleans-i szűzben (francia); illetve Gustav Klimt osztrák festő bőrébe bújt a 2006-os Klimt című drámában (osztrák-francia-német-angol).

A felsorolás természetesen korántsem teljes, de így is több, mint elismerésre méltó. Sokan bizonyára éppen egy másik, az „akcióhős” (a nyomaték az idézőjelen van) oldalát ismerik John Malkovich-nak, hiszen erőszakos és/vagy bűnügyi szerepeiben is emlékezetes nyomokat hagyott eddig maga után (a 2010-es évektől néha minőségrontóan sokszor, kiemelten és futószalagon). Első említésként ezen a téren az 1988-as A Roberts testvérek krimije kínálkozik, ahol külön kell szólni Gary Sinise rendezői szerepköréről. Jó barátja dirigálása alatt 4 évvel később már közösen is játszhattak, az 1992-es Egerek és emberek (John Steinbeck adaptáció) Cannes-i Palme d’Or jelölést jelentett Sinise-nek. De vissza a borzong(at)áshoz: ugyanebben az évben a Jennifer 8 thrillerében remegtetett, 1993-ban pedig második mellékszereplő Oscar-jelölését könyvelhette el a Clint Eastwood melletti, Célkeresztben című krimiben. 1995-ben a Mulholland – Gyilkos negyed bűnügyeibe sodródott, egy évre rá A gonosz csábítása pszichothrillerében játszotta el Dr. Jekyll és Mr. Hyde szerepeit Stephen Frears (Veszedelmes viszonyok) irányítása alatt; hátborzongató fegyencet alakított az 1997-es Con Air-ben; Pókerarcokat vágott az 1998-as krimiben; Keménykötésűek közé keveredett a 2001-es akciómoziban; a Szerelem életre-halálra mellett döntött 2008-ban; majd nosztalgia akciókban vett részt Bruce Willis, Morgan Freeman és Helen Mirren oldalán a Red című filmekben (2010 és 2013).

Ugyanakkor közel állnak hozzá az alternatív, néha a kísérletező jellegű mozik is, hiszen például az 1991-es, Woody Allen rendezte-főszerepelte, fekete-fehér Árnyak és köd mulatságos utánérzése volt a német expresszionista filmeknek, vagy mondjuk említsük meg a Coen-testvérek 2008-as krimijét, az Égető bizonyítékot. S hogy mit szólt maga Malkovich a végül 3 Oscar-jelölést is hozott, 1999-es A John Malkovich menet című Charlie Kaufman sztorihoz? „Amikor először ránéztem a forgatókönyvre, a címe úgy tűnt számomra, mint egy egysoros vicc, de aztán kiderült, hogy igazából egy 100 oldalas viccről van szó…” De vehetjük még például a 2005-ös Kubrick menetet is, amelyben magát a rendezőt, a nagy Stanley-t komédiázza el a nézőknek.

Végül pedig, ha eddig még nem lett volna teljesen világos John Malkovich sokrétű művészete, olyan filmekben is vállalt szerepeket, amelyek abszolút „kitekintésnek” nevezhetők bevett irányvonalain túl: a 2003-as Johnny English-ben Rowan „Mr. Bean” Atkinson mellett bolondozott; Douglas Adams kultikus regénye, a Galaxis útikalauz stopposoknak moziadaptációjában (2005) Humma Kavula-t alakította; Ízlésficamba bonyolódott 2006-ban; az Eragon fantasy-történetében tűnt fel ugyanebben az évben; Jonah Hex ellen vonultatta élőholt seregét 2010-ben; autobotok pusztításához asszisztált a 2011-es Transformers 3-ban, az Eleven testek horror-vígjátékában egy kegyetlen zombivadász álcájába bújt 2013-ban, Glenn Close és Patrick Stewart oldalán vett részt Vad esküvőn (2017).

Viszonylag kisebb szerepekben életrajzi és egyéb műfajú-tematikájú filmek sora is említhető a portfóliójában, például a Casanova Variations (2014), a Zoolander 2. (2016), a Mélytengeri pokol (2016), az Élesítve (2017), a Last Call (2017), a Bullet Head (2017), a 22 mérföld (2018), a Madarak a dobozban (2018), a Seneca (2023), a Vendég a francia kastélyban (2023). Tévésorozatokban is karakteresen emlékezeteseket nyújtott: Kalózháború (2014), Az ABC-gyilkosságok (2018), Az új pápa (2019-2020), Űrhadosztály (2020-2022), Milliárdok nyomában (2018-2023), illetve animációs filmek szinkronszerepei révén is hallhattuk már: A Madagaszkár pingvinjei (2014), A tíz éves Tom (2021-2023).

John Malkovich színészi hatásához nem férhet tehát kétség, ráadásul saját bevallása szerint sem a szokásos nyomtávon halad. Elég keményen fogalmaz például, amikor az kerül szóba, miért nem szíveli a felkészülés során az általa játszott karakterek tanulmányozását: „Nem szeretem azt a sok szart, ami mindehhez társul. Ha szélvészgyorsan akartam volna futni, akkor sprinternek állok. Vagy ha súlyokat akartam volna emelgetni, akkor most súlyemelő lennék.” Lehet ezekkel a szavakkal vitába szállni? „Arra kell összpontosítani, ahogyan a karakter látja a világot. És ha megvan a tehetséged, akkor képes vagy arra fókuszálni, hogy úgy csináld, hogy megkaphassa a figura, amit akar, hogy akkor is olyan légy, amikor azt sem tudja, mit akar igazán, hogy tudj úgy kinézni, tudj olyan hangokat kiadni, tudj úgy reagálni. Én nem megyek minden alkalommal vásárolni egy új műorrot, ha felfedezek egy forgatókönyvet, és nem adok le 20 kilót a szerep kedvéért. Egy monokli vagy például egy sétapálca csak akkor hasznosak a számomra, ha a teljesítményemben segítenek.” Márpedig ő emlékezetesen volt és van jelen minden szerepében, és a 70. betöltött életév még közel sem az út vége. Happy birthday, Mr. Malkovich!

Szilvási Krisztián

Forrás: imdb.com, Wikipédia (angol és magyar), britannica.com, movies.fandom.com

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.