Nyakunkon a kisfiunk. A helyzet olyannyira megalapozott, hogy a 2000-es évek előestéjének tájékán a fejlett világ országaiban egyes felmérések szerint tendenciává is vált. Igaz, hogy az akceleráció révén a testi fejlődés felgyorsult, de a világ összetettségéből fakadó hatások miatt a teljes önállósodás ideje egyre (ki)tolódik. Ma már, ha a felnőtt korba lépett ember boldogulni akar, muszáj több lábon állnia, ezért sokrétűbb és hosszabb ideig tartó tanulmányokat folytatnia, mely miatt a fiatalok bizonyos százaléka egyre és egyre tovább (kénytelen) a szülői fészekben (kalitkában) rostokolni. Nem mellékes azonban a kényelem szempontja sem, hiszen így biztos alapokkal a háta mögött építheti saját egzisztenciáját. Hiszen attól még lehet valaki több szempontból is független, hogy huszonakárhány éves létére még a szülői házban lakik. Vagyis, mint minden „kényes” szituáció, a vázolt helyzet is nagyszerű lehetőséget kínál(t) egy remek komédia megfilmesítésére 2001-ben: így született meg a Tanguy, amely vígjátéknak ugyan vígjáték, remeknek azonban már csak fanyalogva nevezhető.

Az igazán nem róható fel Étienne Chatiliez író-rendezőneknek, hogy élni kívánt a remek témával. Az már viszont teljes mértékben, hogy egy nyögvenyelős forgatókönyvet sikerült csak összefércelnie, amely hemzseg a dramaturgiai hibáktól. Továbbá annyira nincs egyben, hogy szó szerint szét is esik. A Tanguy – Nyakunkon a kisfiunk megalapozatlan fordulatok, átgondolatlan reakciók tévéfilmbe ágyazott halmaza, amely helyenként szórakoztat ugyan, de művisége miatt bántóan akadozik. Nem tiszta, mi váltja ki a szülők 360 fokos pálfordulatát, és egyáltalán: mi bajuk van (kis)fiukkal, aki tanul, tanít, összességében értékes életet él. Ha egy semmirekellő lenne, érthető hozzáállásnak tűnne a „távolítsuk-el-bármilyen-áron” attitűd, de így nemcsak erősnek érzem, hanem teljesen hiteltelennek is. Egymást követik a vicces (porszívó hajnali 5-kor, kitekert küszöbcsavar) és az idegesítő (tízórai Tanguy-nak, összetört hátsólámpa) jelenetek – bár ízlések és pofonok ennél a filmnél is különbözhetnek.

A történet egészen jól indul. Van felvezetés, egy biztos és korrektül vázolt szociális szituáció, hogy hirtelen derült égből megváltozzon minden. Ezt még ugyan lenyeli a néző (jelen esetben én), de aztán többször véglegesen befuccsol a film. Legalább három olyan pont van (Tanguy elköltözése, Pekingbe utazása, nagymama „lerokkanása”), ahol le lehetne (és le is kellene) zárni a filmet, csakhogy mivel még nincs meg a kötelező 90 perc, így egyre és egyre erőltetettebben próbálják folytatni a humorát vesztett történetet, hogy úgy a kétharmadánál még inkább stílustalan groteszkbe váltsanak az események. A befejezésről (kínai családi idill) ne is beszéljünk, annyira nem illik az egészhez, már csak saját sírjára szórja a rögöket. Szóval kapunk egy közepes filmet, amelyről a sok jó, másutt olvasható kritika az én olvasatomban melléfogás. Engem a legjobban azonban nem az imént vázoltak szomorítottak el, hanem az, hogy a Tanguy teljes ideje alatt egyetlenegyszer sem éreztem azt a klasszikus francia humort és atmoszférát, amely például olyan egyedivé fűszerezte a (kortárs) Tökös, a török, az őr meg a nő-t vagy a Balhé-t.

Eric Berger, aki Tanguy Guetz-et alakítja, idegesítő egy jelenség. Ez persze teljes mértékben a színész érdeme, akinek sikerül elérnie, hogy a 28 éves fiatalembert egy végtelenül ellenszenves, tenyérbemászó figurává tegye, ergo mi is a szülők mellé álljunk a családi hadviselésben. Sabine Azéma (az anya) és André Dussollier (az apa) végül jól oldják meg a fokozatos „megőrülés” adta feladatokat; nekem elsősorban Dussollier játéka nyerte el a tetszésemet. Így, ha a forgatókönyv nem is, legalább a színészek jól teljesítenek. De ez kevéssé a rendező, Chatiliez érdeme, akinek a kezében nem tud működni a Tanguy. Így marad egy tévéfilm színvonalú, tingli-tang(l)i vígjáték, amely ugyan szerez néhány kellemes percet, de semmi kétség, tálcán kínálja a felejthetőség átlátszó gyümölcsét. Amelybe sosem túl kellemes beleharapni.

Szilvási Krisztián