1805. január 29-én, halála másnapján, eltemették Csokonai Vitéz Mihályt a debreceni Hatvan utcai temetőben. Legalább háromezer ember vett részt a szertartáson, a város korabeli lakosságának több mint tíz százaléka. Akkor még senki nem tudhatta, hogy hamarosan egy különös és heves, indulatos és személyeskedő irodalmi-művészeti-esztétikai vita robban ki a sírja fölé állítandó síremlék körül, ami közel két éven át árnyékolta be a kulturális közéletet, a Debrecenről való kritikus gondolkodást pedig legalább egy évszázadra. Ez a vita a híres Árkádia-pör volt, melynek egyik fontos – eddig még az irodalomban nem tapasztalt – hozadéka lett, hogy egy valóságos irodalmi kultuszt teremtett. Ennek a különleges megtiszteltetést és megbecsülést sugárzó érzelmi kötődésnek lett kitüntetett alanya szülővárosában Csokonai. Ebbéli szerepében minden bizonnyal ő tekinthető a magyar irodalom első kultikus alakjának.

Ez a megkülönböztetett odafordulás egyébként már életében kialakult a debreceni kollégiumi diákok körében, akik aztán egészen az 1840-es évekig másolták verseit és terjesztették a róla szóló történeteket és legendákat, melyhez – természetes módon – adott volt a termékeny táptalaj is, hisz sorsát nagyon közel érezték magukhoz az alacsonyabb társadalmi sorban élő emberek széles rétegei. Így a diákoknak nagy szerepük volt Csokonai folklorizálódásában, bár kétségtelen, hogy a költő élete és alakja önmagában is tökéletesen alkalmas volt erre a státuszra. Sőt, magától Csokonaitól sem volt idegen az önmitizálás. Ezért aztán egyáltalán nem állt annyira távol egymástól a legendák költőképe és a poétai önábrázolás. (Talán érdemes megemlíteni, hogy a kortárs közönség – még a 19. század első évtizedeiben is – elsősorban énekként, vagyis dallammal együtt ismerte Csokonai verseit.)

Az irodalmi élet szélesebb spektrumára tekintve az 1820-as évektől kezdődően kibontakozó magyar romantikus irodalom képviselői számára Csokonai költészete nem igazán volt alkalmas arra, hogy benne elődjüket fedezzék fel. Alakja körül soraikban sem ekkor, sem a későbbi évtizedekben nem bontakozott ki kultusz. De nem felejtették el: a közönség és a költő-utódok folyamatosan olvasták és tisztelték.

Aztán a század közepe táján – ha nem is teljes pompájukban, de – feltárulhattak Csokonai igazi értékei és erényei. Népiességét Petőfi Sándor és Arany János vitte tovább és fejlesztette tökélyre. Petőfi legkorábbi olvasmányai között természetesen ott volt Csokonai. Rajongott érte, valami különös ösztönösséggel vonzódott hozzá. Halhatatlan emléket is állított neki – igazán közismert és máig nagyon népszerű – játékos életképi versében (Csokonai). Jellemző valós történet, hogy még sírjához is elgyalogolt, ami erős érzelmeket váltott ki belőle („Hamuszín fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vas-szobrán…”). Saját visszaemlékezései szerint Arany Jánosnak is nagyon kedves költője volt Csokonai („Tanítóim, Debrecenben beszítt hajlamuk szerint, Csokonait tűzték elém példányul, kit igen szerettem”). Jókai Mór is több versben és prózában idézte meg alakját. (Legendaszerű a történet, hogy még a már nagyon idős Lillával is találkozott személyesen 1845-ben.) Toldy Ferenc pedig irodalomtörténészi munkássága során több ízben is szót emelt a félreismert és rosszul értékelt költő védelmére.

Viszont a század utolsó évtizedeiben kevésbé értékelték, ritkábban olvasták, messze nem volt az érdeklődés fősodrában. De aztán jött a nagy fordulat a 20. század elején – nem kis részben halálának centenáriuma (1905) okán: a Nyugat első nemzedékének alkotói gyökeresen új szemléletet hoztak a Csokonai-értelmezésben, amivel komoly szerepet vállaltak a költő újrafelfedezésében. És ennek máig hatóan fontos és meghatározó tanulságai vannak. Elsősorban abban, hogy egyszerre látták Csokonaiban a tragikus sorsú költőt és a modern magyar líra előfutárát, miközben lerakták egy új és hiteles Csokonai-kép alapjait. Közülük is elsősorban Ady Endre hangja volt igen erős és nagy hatású, aki elsősorban az életvágy korszakos költőjét látta benne. Ikonikus ébresztő-verse valóságos alámerülés volt az azonosulásban.

Ezt követően szinte minden nyugatos költő és író hitet tett Csokonai egyénisége, költészete és szellemisége mellett. Tóth Árpád is lelke rokonát idézte meg benne, Juhász Gyula ősi szent elődjére ismert rá szobra előtt, Babits Mihály a magyar líra felszabadítóját, Hatvany Lajos az európai magyart látta meg alakjában. Móricz Zsigmond fiatalkori tanulmányaiban a modern költőt ünnepelte benne. Majd szépprózájában többször is feltűnt a költő emléke, illetve egyes szereplőiben Csokonaiból kódolt párhuzamosságokat fedezhetünk fel, akár önéletrajzi hátterű vonatkozásban is. Kosztolányi Dezsőt a játékos alkotóművész ragadta el, Szerb Antal a rokokó költő stiláris újításaira helyezte a hangsúlyt. Németh László több tanulmányban is méltatta Csokonai műveltségformáló, irodalomalakító és esztétizáló nagyságát, míg Szabó Lőrinc vezéregyéniséget látott elveszni benne. Nem annyira közismert, de különleges megtermékenyítő hatása tetten érhető volt például József Attila zseniális képalkotó művészetében. Csokonai költői életművének egyik legjobb áttekintését a kor kiemelkedő hatású irodalomtörténésze, Horváth János kismonográfiája adta (1936).

Csokonai szobra Debrecenben

Látható, hogy a múlt század első évtizedeinek Csokonai élménye sokkal, de sokkal több volt, mint ébresztés. Szinte katartikus fölfedezés, mély befogadói élményen alapuló felvállaló útmutatás, feltáruló szembesítő önreflexió, ami hitelesen mutatta fel Csokonai igazi arcát, értékeit és nagyságát, s tisztázta a hozzá való viszonyulást is. Mindezzel kijelölve az őt megillető irodalomtörténeti helyet is.

A második világháború után elinduló irodalmi élet az elsők között látta meg benne a követendő elődöt, aki jövendöléseivel, reménytelítettségével, egy jobb kor utáni vágyakozásával ehhez szinte fel is kínálta magát. Így rendkívül erőssé és folyamatosan megszólítottá vált jelenléte a magyar lírában. Hosszú az általa megihletett költők sora. Csak néhány példa: Áprily Lajos, Benjámin László, Csoóri Sándor, Csukás István, Hervay Gizella, Juhász Ferenc, Kalász László, Károlyi Amy, Nagy László, Orbán Ottó, Simon István, Somlyó György, Szilágyi Domokos, Weöres Sándor. Nemes Nagy Ágnes mély és tanulságos elemzéseket és esszéket szentelt Csokonai költészetének. Kiemelkedő jelentőségű szakmunka volt az 1960-ban megjelent Csokonai emlékek című vaskos kötet, mely a költő életével kapcsolatos fellelhető dokumentumokat gyűjtötte egybe. Azután 1975 és 2002 között – hatalmas tudományos vállalkozásként – folyamatosan megjelent a teljes Csokonai életmű kritikai kiadása is 6 tematikus egységben, 11 kötetben.

Érdekes fejlemény, hogy Csokonai utóélete az elmúlt félszázadban már nem is annyira az írók és költők, hanem inkább a szaktudósi munkák íve nyomán formálódott: sok-sok értékes tanulmány és könyv készült róla, amire bizonyára inspiratív módon hatott egy újabb kerek évforduló: a születés bicentenáriuma (1973). E szerzők közül kiemelhetjük Fried István, Juhász Géza, Julow Viktor, Szauder József, Szegedy-Maszák Mihály, Szilágyi Ferenc és Vargha Balázs munkásságát.

Ugyanakkor az utóbbi bő két évtizedben egy lényeges fordulat is látszik az életmű értelmezésében. Egyre nagyobb hangsúlyt kap a filozófus és játékos költő, aki a kortársai közül a legtöbbet tudta a költői mesterségről, és akinek határozott és építő véleménye volt a nemzeti irodalom feladatairól, a műveltségátadásról, az esztétikai minőségről, az ízlésről. Mindez elsősorban az eszmetörténeti kutatások révén tárult fel, melyek még szorosabban kapcsolták életművét az európai tendenciákhoz. Közben folyamatosan új szempontok, új megközelítések, új értelmezések, új vizsgálati módok, új olvasatok, s így szükségszerű újragondolások születtek mind életrajzával, mind munkásságával, mind pedig egyes konkrét műveivel kapcsolatban. Közben jelentős számvetésre adott alkalmat halálának bicentenáriuma (2005) is. Név szerint is utalnánk a következő kutatókra: Bíró Ferenc, Borbély Szilárd, Csörsz Rumen István, Hermann Zoltán, Hovánszki Mária, Lakner Lajos. Két meghatározó szerepű kutató komplex munkásságát külön is kiemelnénk ebből a máig tartó időszakból, akiknek a tanulmányai és könyvei a legmagasabb szintű szakmai színvonalat képviselik: Debreczeni Attila és Szilágyi Márton. Kiemelkedő értékű és hatású tudományos alkotói tevékenységük a mai Csokonai-recepció egészében megkerülhetetlen és egyben revelációs erejű csúcsteljesítményei.

Csokonai debreceni síremléke (bal oldalán "A költő munkái" felirattal egy angyal alatta könyvek sokasága címekkel)

Természetesen a Csokonai-kutatás nem áll le. A munka napjainkban is folyamatosan zajlik, hisz e kincsesbánya a szakavatottak által időről időre ránk kérdez. A 250. évforduló pedig logikusan megadja ehhez a további ösztönző kihívásokat. Tehát újabb elméleti írások és minden bizonnyal kifejező művészeti alkotások megjelenésére is számíthatunk, ami által mi is csak gazdagodhatunk.

*

E csupán figyelemfelkeltő célzatú bevezető után következzék egy szimbolikus Csokonai-koszorú: nem feltétlenül szoros keletkezési kronologikus rendben a költőről szóló hosszabb-rövidebb válogatott verses és prózai szemelvények gyűjteménye, amely talán azt is felmutatja, hogy még e szűkebb szövegválogatás tanúsága szerint is hányan és hányan zarándokoltak el Csokonai forrásához ihletért, erőért, gondolatért, hitért, eligazodásért, bizonyosságért, értékelési-értelmezési befogadói élményért. Lássuk is az egyes műveket és műrészleteket!

„Ő volt honjában legbujdosóbb magyar,
De fényküllőzött fél magyar eget
S elhagyhatták remények, Lillák,
E bús legény tréfált és szeretett
S dalolt, mikor már sipolt a melle.
….
Csókoljuk jól meg az Ő ifju szivét,
Csiklandós, szép szív volt s ma is meleg
S ha bágyadás nem ült szivünkre,
Kiszállnak a finom, friss kellemek
Vitéz Mihály gyepedző sírjából.
….
Te, pátriárkák ős-deli sarja, Te,
Ki fogod mindig Lillád derekát,
Öleled e kis magyarságot,
Te örök, ó s új hunn poétaság,
Óh, ébredj, valahányszor ébresztünk.”

(Ady Endre: Vitéz Mihály ébresztése, 1911; a 2., az 5. és az utolsó versszak)

„… szabatos idomú, mintegy öt lábnyi és hét hüvelyknyi magas (171 cm); ép termetű, melje domború, vállai nem szélesek, de karjai szembe ötlő (asszonyosan) gömbölyűek és izmosak, lábai épek, combjai nem soványak. Fejének hátulja magasabbnak látszott a’ fő első részénél – haja tömött gesztenye színű barna, nem is merő vagy lécz szeg egyenes, ábrázatja hosszas, himlőhelyes, de vonzó tekintetű; szemei sötétkékek elevenek, szemöldökei szembe ötlők… Hangja nem vastag, annyival inkább nem dörgő, – de nem is sipító vagy asszonyos… Beszéde ’s előadásai vonzó kellemetességűek; az err betűt azonban minthogy erőssen kimondani nem tudta, azt olyanforma lágysággal ejtette ki, mint a sopronyi fein németek, a’ szavak elején és végén ejteni szokták…” (Gaál László, 1805 után)

„Nekem volt hát első szerencsém az ő, poézisre született nagy elméjét formálnom és kitakarnom az abba lappangó tüzet… A legelső verseiből, melyeket írt, mindjárt észrevettem azt a különös zsenit, melyet… mindinkább becsültem és dicsértem. Az ő versei mindenkor könnyen folyók és inkább természetiek mint mesterségesek voltak.” (Kovács József, 1805)

„… mind szabad, mind kötött beszédben római nyelven tisztán írt, és munkáját nemcsak helyben lehetett hagyni, hanem abban – kivált tanítójának – gyönyörködni is…” (Fodor Gerzson, 1805)

Csokonai a lakodalomban, Jankó János festménye,1869

„Csokonaihoz hasonló tanítót nem ismertem.
Csurgón őnékie nem volt szüksége sem regulázó vagy fenyítő törvényre… Őtet gyermeki respektussal szerették, hallgatták tanítványai, regula nélkül, bot nélkül, harag nélkül. Örömben tanított ő, s tanultak a tanítványok. Csokonainak valamint magaviselete, társalgása, úgy tanítása jeles és boldogító volt.” (Gaál László, 1805 után)

„Oh ha érzené Édes Barátom, mennyire gyönyörködtetnek engem felséges Munkái, mennyi elevenséget adnak azok egész testem minden inaiba, ’s ereibe, mennyire buzdítnak a’ munkára, Hazám javára…” (Márton József, 1802)

„Érzékeny volt ő különben minden eránt, ami szép, akár az ideák és gondolatok, akár a természet, akár az erkölcs világában, akár a szerelemben, akár a barátságban, akár az előterjesztésben, akcióban és egész életében… az ő lelke, neve s versei győzedelmesen repkednek most is mindenfelé a magyar ég boltozati alatt; midőn az ő lelkének meleg lehelete hevítgeté még ma is az általa megérzékenyült Hunnia fiainak s leányinak ajakait és melleit…” (Domby Márton, 1817)

„Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek?
Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk
Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről,
Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal
Kettényílt az örök titok kárpitja előtte…
Ő bément s széjjelnézett. Látván a halandók
Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát,
űGondolatit szárnyára vevé a lelki dicsősség,
És ő még fül nem hallott szent angyali hangú
Énekek énekein kezdé dicsérni az élet
Felséges voltát, mely várja az emberi lelket.
Megtetszett kedves zengése az angyali karnak
S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot
Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.”

(Fazekas Mihály: Csokonai Vitéz Mihály halálára, 1805)

„Egy kálomista pap s Csokonai
Egymásnak voltak jó barátai.
Kilódul egyszer Debrecenből
S a jóbarát előtt megáll,
S: ihatnám, pajtás! Így kiált föl
Csokonai Vitéz Mihály.
….
A szomszédban valami lakzi volt,
Elébe hoztak ételt és italt;
És ím az étel és bor mellett
És a zenének hanginál
Csapot, papot, mindent felejtett

Csokonai Vitéz Mihály.”

(Petőfi Sándor: Csokonai, 1844; az 1. és az utolsó versszak)

„Félszázad siet el sirodon, hantját letiporva,
S emlékedre közöny fátylát boritá, feledést szőtt.
Szobrod leple lelebben, az emlék fátyla aláhull.
Félszázad feledett – a dicső hír emlit örökké!”

(Jókai Mór: Csokonai, 1855)

„Ha megmaradt volna Csurgón professzornak, elvehette volna Lillát, lettek volna apró gyermekei, tán írt volna egy pár hasznos könyvet a méhészetről és dohánytenyésztésről, de hol maradtak volna akkor azok a szívbe visszaható hangok, amikben a költő olyan sokáig fog élni, amilyen rövid volt élete itt a porban!” (Jókai Mór, 1860-as évek)

Vajda Julianna, "Lilla" (balra) és sírja Dunaalmáson

„Csokonai kitűnő rangot foglal el a magyar költők között, akár alkotó és szerkesztő erejét tekintsük, akár ragyogó képzelmét, gondolatgazdagságát, szelleme terjedtségét, mely a fenségestől az érzékenyig, a humortól az alsó furcsáig a szépészeti fogalomlajtorja minden fokát megjárta, mi csak a lángelmék tulajdona; akár továbbá sokoldalúságát méltatjuk, levén neki didaktikai, lírai, eposzi és drámai dolgozatai, melyek mindegyikében a hangot mesterileg eltalálta; míg a nyelvnek és technikának, ezek minden formáiban, ura volt. Amit a tudomány becsest, a művészet szépet és mívelőt, az erkölcsi világ nagyot és nemest mutat, mindazt ő heves szeretettel fogta fel, gondosan tanulmányozta s viszhangoztatta.” (Toldy Ferenc, 1868)

„...Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért… (Ady Endre, 1908)
…
De magyar voltál, be magyar. Óh, fájdalmasan magyar. Az elejéből a magyar fajtának. A kevéséből. A finomabban megalkotottjából. A vívódóból. A szenzibilisből. Az egész világgal, minden gondolattal, minden érzéssel együtt élőből… Ő dalolt s mert lelke rengeteg, gazdag és sokszínű volt: feszítgette, edzette, pótolta, díszítette, nőttette szegény magyar nyelvének iromba és szűk kereteit. És vált természetesen a legpompásabb nyelvújítóvá, kinek emléke előtt hálával kell leborulnunk, akik gondolatainkat, érzéseinket magyar szavakba öltöztetjük ki….
Csokonai a legvidámabb és legsúlyosabb mártírságú magyar költő, amióta ilyen csodalények születnek Hunniában. Mert ő már világosan, voltaire-ien tudta s vallotta kiválóságát (magyarságát), emberségét és becsét.” (Ady Endre, 1905)

„S amikor az este elterpedt,
Rongyos mécsese lánginál
Imádkozott egy nagyon furcsát
Csokonai Vitéz Mihály:
...
»Add, óh, Uram, ki vagy, vagy nem vagy,
Rossz hátam alá a karod:
Úgy emelj el innen magadhoz,
Ne lássanak a magyarok.«
...
S amikor a hajnal szétharsant,
Rongyos mécsese lánginál
Furcsát látott s szomorún halt meg
Csokonai Vitéz Mihály.”

(Ady Endre: Csokonai Vitéz Mihály, 1908; az 1., a 2. és az utolsó versszak)

„Ő távol van minden mordságtól. Csupa gyönyörködés és gyönyörűség. Érzésekben, színekben, szavakban, s nem utolsósorban rímekben s ritmusokban. Itt minden tarka és édes és hangos…
Lelkéből Hortobágy sóhajtott a kultúra felé…
Mily európai költő Csokonai, még akkor is, és éppen abban is, ha a leglokálisabb színeket keni palettájára!” (Babits Mihály, 1936)

„Csokonaim! ne szálljon ez az ének,
Míg meg nem áldod. Eltűnődni jó,
Hogy, valahonnan, munkám áldva nézed:
Tiéd e csendes invokáció!
S most, ének, röppenj, úszó, halk monoplán!
Ívelj, ha tudsz, magasztos távolokba,
Bár szárnyaid közt búsan meghúzódván
Egy vérző szív a kormányzó pilóta…”

(Tóth Árpád: Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz, 1913; záró versszak)

„Vitézem, ó, te nem voltál a zordság
Vitéze, vén diák csak, kálvinista,
Ki kósza farsang víg kulaccsát itta,
S a gráciák kezébe tette sorsát.
….
S még görnyedtél egy édes rím felett,
Szemedben végső fény gyúlt, húnyó csillám,
S kezed lassan, reszketve írta: Lillám!”

(Tóth Árpád: Csokonai – Két régi költő, 1919; az 1. és az utolsó versszak)

„Irodalmi udvara, szalonja nem volt, hiszen gyakran ágya sem akadt, ahová fejét nyugalomra hajtsa…
Alakja, sorsa a garabonciás diákot juttatja a kortársak eszébe. Magyar Cyrano volt, kóbor lantos, kijátszott szerelmes, csúf arcú és szép lelkű poéta…
...e korszak legtermészetesebb és legszilajabb költője lesz, akinek élete merev dogmák ellen vívott szélmalom-harcban és saját féktelensége ellen küzdő forrongásban merül ki és roskad össze.” (Juhász Gyula, 1904)

„A csillagtalan magyar téli éjben
Megálltam szobrod előtt ősi, szent
Elődöm és a csöndben és setétben
Érced szava nekem vigaszt izent.
Íme, te állasz rendületlen épen
A halandók és mulandók felett,
Maradandóság komoly köntösében
Túléled a földi ítéletet.”

(Juhász Gyula: Csokonai szobránál, 1924; az 1. versszak)

„Csokonai a legigazibb lírai lélek volt. Önmagát, a világot, az életet, mindent hangulatai szerint fogott fel…
Élete két nagy szakaszból áll. Az elsőben egy dicső pályának fényes és elég derűs kezdete van, a másodikban egy nagy tehetségnek vívódása az őt elborító élet terhe alatt, kínos, emésztő harc, mely végre is szomorú összetöréssel végződött…
Az volt a hibája, hogy olyan sok erénnyel volt tele, amennyinek értékesítéséhez nem adatott neki kellő erő…
Csokonai a világirodalom egyik legszerencsétlenebb költője volt. Nemcsak azért, mert szíve sokat szenvedett, hanem azért, mert olyan irodalmi körülmények között élt, hogy tehetsége nem fejlődhetett ki úgy, mint amilyen értékű volt…
...ez az egy halála napjáig tüzelte: a költészet után való rajongás.” (Móricz Zsigmond, 1905)

„Csokonai vággyal gondolt a nyugati nagy államokra: mohón szívott magába minden nyugati hatást…
...ebben a nagyorrú, csúf, himlőhelyes, szűk mellű diákban a magyarság, az európaiság, a művészet és kultúra áhítatos megtestesítőjét látjuk.” (Hatvany Lajos, 1911)

Csokonai portréja (Morelli Gusztáv fametszete, középen), alatta aláírása, két oldalt jelentős művei

„Újító nagyszerűsége nyelvében van. Ezt vallotta magáról: »Amphibius vagyok«. Valóban kétlaki. Műveltsége egészen európai, nyelve egészen magyar. Ez mindent megnemesít…
Őszintesége, kíméletlensége, meg-nem-alkuvása és forradalmisága… dolgozószobájában nyilatkozik meg, abban a pillanatban, mikor ír. Itt pedig alkotó, független és szabad, kihez minden író iskolába járhat. Így kell szemlélnünk őt… a maga mivoltában, soha meg nem fogyatkozó fényében.” (Kosztolányi Dezső, 1922)

„Mi tette ilyen viharállóvá ezeket a törékeny kis verseket? Bizonyára a forma, a forma a szó legmagasabb értelmében, amikor önmagába zárt tökéletességet jelent. A művészi forma az ember legnagyszerűbb lázadása az elrohanó élet ellen, megrögzít és szigetté tesz egy kicsiny pillanatot az idő áradatában. A forma varázsa valahogy annál csodálatosabb, minél kisebb, karcsúbb, tovasiklóbb az a tartalom, amelyet szembeszögez a mulandósággal.” (Szerb Antal, 1934)

„Hol bolyong a lelked,
szólj, Csokonai
Szólítnak a lelked
bús rokonai,
szólítnak, keresnek,
hívnak epedőn,
ődöngvén a keshedt
ódon temetőn.
Vén fejfák közt vánszorogva,
Erdélyből jövén
vágyunk állni szívszorongva
sírhalmod tövén,
állni hajtott fővel
mozdulatlanul,
írott néma kővel
szólni szótlanul.”

(Dsida Jenő: Csokonai sírjánál, 1938; az 1. versszak)

„Görcsös erőlködéssel, mindent megpróbálva utolsó napjáig küzdött… azért, hogy valami módon valamiféle feladatot és a feladattal helyet kapjon az akkori magyar társadalomban, valami láthatóan, megfoghatóan produktív szerepet a mindenki más számára normális életben…
… Az ő költészete, tündöklő mosolyával éppúgy, mint énekké vált könyveivel: diadal az objektív életfeltételeken.” (Sinkó Ervin, 1965)

„Nagy költő volt és még nagyobb erőfeszítés és példaadás. Halálakor alig sejtették, hogy milyen univerzális tehetségű vezéri egyéniség veszett el benne, az örök diákban...
Költészete a forradalmi elemeknek, a mindenfelé tárt érzékiségnek és a mindenre figyelő értelemnek olyan találkozását mutatja, amely a legnagyobbra szokott képesíteni...
Az ösztön zsenialitásával felismerte nyelvünk sok zenei törvényét és kitalálta alkalmazásuk legjobb módját. Évek alatt oly könnyeddé, biztossá nemesedett a formai tudása, mintha ötven-hatvan esztendőnyi fejlődést élt volna át. Nála még teremtés, újítás volt az egészen mai veretű formai elegancia...
Hazája földi dolgait is reálisan látta. Sötéten, de nem reménytelenül. Világpolgár és nacionalista volt egyszerre.” (Szabó Lőrinc, 1938)

„Nagy magyar költő mindig az volt, akiben az európai korszellem és ízlés kereszteződött a magyar népiséggel. Csokonai ilyen értelemben is a legnagyobbak közt áll… Magyarsága a legrokonszenvesebb minden máig élt költőnk magyarsága közt. Érezte határhelyzetünket Nyugat és Kelet közt… Kritikájában engedékeny volt, adakozásában féktelen…
….
Csokonai képzelt könyvtárának katalógusa még itt van a jegyzeteim közt… hét nyelv klasszikusai és apró divatosai közt természettudományi, esztétikai, történelmi munkák sora… Alig van magyar költő, akinek a műveibe annyi ismeret, adat, kultúra-elem szívódott volna bele, mint az övébe. A lexikonok százada után egy költő, akinek a verseiben lexikonok rejtőzködnek.” (Németh László, 1927 és 1930)

„… mindenttudó, elérhetetlen grácia, költő, amilyen a földön csak kevés lehet. Ahogy közeledett a halál felé, egyre finomabb, egyre kecsesebb, egyre mélyebb lett a verse, végül már olyan tiszta a hangja, hogy aki hallja, fölzokog. Úgy énekelt, mint a mesebeli madár: a tövis egyre mélyebben a bögyébe fúródik, de ő énekel csudálatosan… Költészete: csupa derű, csupa fegyelem, csupa ellenszegülés, alighanem a legtöbb, amit költő megtehet. Csokonai sohasem adta meg magát! Talán ő vívta meg a legnagyobb csatát az egész országra ülepedő debreceni porral, a közönnyel, a gúnnyal, a meg-nem-értéssel és a kortárs kicsinyességgel, egyszóval a halállal. S a halál, s a többiek alulmaradtak! Emberentúli erőfeszítés ez! Vidámnak lenni az országos nyomorúságban, énekelni a máglyán, verssel kivédeni a csontvázlovas dárdaütését!… Az ő egész költészete győzelem az Apokalipszis erői fölött. Az ő költészete a mi emberi szívünk fölszabadítása.” (Juhász Ferenc, 1955)

X

„Alig serkentünk fel ama’ lomha álomból, mellyben századokig aludtunk, ’s ujra szunnyadozunk. Odavan minden igyekezetünk, serénységünk ismét megszakadt. Ímé alig jön ki esztendőnként egy-két valamit érő Könyv, a’Typographiák megint Imádságos Könyvekre ’s Kalendárjomokra szorúltak, Theatrumunk a’ maga böltsőjében megholt, az Olvasás a’ Közönségbe megtsökkent, legjobb Literátorink vagy meghaltak, vagy szerentsétlenségbe estek, a’ többiek elhallgattak, nints a’ ki őket serkentgetné. Veszedelmes állapot! Annyi Nemzetek’ példájára fel nem buzdúl a’ Magyar Nemes Vér? tulajdon kárán meg nem dobban a’ hazafiúi érzékeny Szív? saját Nyelvének Európában a’ porba tapadtatását hidegen nézi a’ kibújdosott Scytha?– A’ romlás nyakunkon van, de még öszve nem tiprott: most! most kell iparkodni! Hadd serkenjenek fel a’ veszteglő Tudósok, hadd szokjon az olvasáshoz a’ Közönség, hadd szelídűljön az Ásiai erkölts, tsínosodjon a’ magyar gusztus, jobb híreket hordjanak a’ Napkölti Szelek Európának tudósabb részeire az Iszter’ partjairól. – Én a’ mit lehet részemről véghez vinni el nem múlatom.” (Csokonai levele gróf Széchényi Ferencnek, 1798)

Csokonai írásainkhoz kapcsolódóan - segítve a  még elmélyültebb tájékozódást - betekintésre ajánljuk a következő köteteket:
- Csokonai koszorúja - Magyar költők versei Csokonairól, 1973.
- Vargha Balázs: Csokonai Vitéz Mihály alkotásai és vallomásai tükrében, 1974.
- Debreczeni Attila: Csokonai, az újrakezdések költője, 1993.
- " 's végre mivé leszel?" - Tanulmányok Csokonai Vitéz Mihály halálának bicentenáriuma alkalmából, 2007.
- Szilágyi Márton: A költő mint társadalmi jelenség - Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói, 2014.

Vass György

A képek a Wikimedia Commons és a Köztérkép szabadfelhasználású gyűjteményekből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép, 5. kép, 6. kép, 7. kép, 8. kép, 9. kép, 10. kép.