Mire jó az irodalom? Ezzel a velős kérdéssel indult – in medias res – az élvezetes eszmecsere, amelynek főszereplői mindketten a mai magyar irodalom legjelesebbjei közé tartoznak. Ezt az is mutatja, hogy mind a nagyközönség, mind a szakma elismeri és szereti őket. Szabó T. Anna áradó jelenség, aki ontja magából a tápláló, játékosan csalogató és lélekbe hatoló verseket. Szorongásait, amelyek hajtóerőként is működnek, maga oldja fel az életet áramoltató írással.

Dragomán György szigorú igénnyel addig szűri mondanivalóját, amíg meg nem születik a tökéletes mondat, amiből már nincs mit elvenni, és hozzátenni sem lehet. A tökéletes szavak kiérleléséhez járul még a világ intenzív „ízlelése”, ami hiperérzékenységéből is ered. Ennek kapcsán Anna meséli, hogy egyidőben csak olyan mandarint vihettek be a házba, amit Gyuri választott ki. „Nagyon érdekes egy ilyen emberrel élni” – az irónia és a szeretet elválaszthatatlan egysége – talán ez kapcsolatuk egyik titka, amire azért rá is kérdeztem az est után, hiszen ami érték, azt érdemes eltanulni.

Azt meséltétek, hogy udvarlásotok jelentős része könyvtárban zajlott. A több mint három évtizedes folytatást pedig a saját könyveitek megalkotása hatja át. Mi a hosszú kapcsolat titka? Hozzájárul a stabilitáshoz, megújuláshoz, hogy mindketten írók vagytok, vagy éppen feladja a leckét?

Szabó T. Anna: A közös szakma szeretete egy életre összeköt. Mi ráadásul együtt lettünk írók, a legelső írásainkat követő időszakban ismerkedtünk meg kamaszkorunkban, egymásnak írtunk, egymást tanítottuk, szerkesztettük, segítettük. Mint minden szakmában, a művészek közt is van féltékenység, de mi nem tudunk féltékenyek lenni a másikra, mert annyira összenőttünk a harmincöt év során, hogy egyikünk sikere a másikunké is egyben, hiszen amit írunk, nem jöhetett volna létre a másik figyelme, biztató támogatása, csiszolgató megjegyzései nélkül. A társunk iránti türelmes kíváncsiság és az együttlét iránti vágy nagyon fontos egy kapcsolatban, de a közeledés-távolodás, vagyis a saját tér és a saját idő igényének elfogadása is létkérdés. Mivel mi ebből a sok évből szinte minden időt éjjel-nappal egymás mellett, egy szinte könyvtárszerű lakásban dolgozva, közös gyereknevelés közben éltünk át, nagy szükségünk van arra, hogy ne csak elviseljük egymást, hanem folyamatos beszélgetés és gyöngéd, érintő odafordulás által fenntartsuk a közösségünk tudatát.

Dragomán György Adjuk meg a módját – írások főzésről és evésről  című könyvéről mesélt, ami recepteket és azokkal párhuzamokat alkotó novellákat és irodalmi szemelvényeket tartalmaz. A Főzőskönyvhöz hasonlóan, amiből annyi minden kimaradt, amit még szeretett volna megírni, például a marokkói konyha, vagy hogy „mi közük a druidáknak a padlizsánhoz, az omlettnek a jazzhez, a durumlisztnek a bronzhoz, és hogy miért érdemes negyedórán át enni egyetlen almát”.

A könyvajánlás után műhelytitkokról is szó esett: „Azért írok, mert van egy kép, ami nem hagy nyugodni”. És ilyenkor „monomániásként” kell figyelni az egyetlen képből (például egy bicskaporos pengéből A fehér királyban) kibontakozó jelenetek kaleidoszkópját. „Azért kezdtem el írni, mert muszáj volt, mert rájöttem, hogy amit belül látok, nem tudom lerajzolni.”

A szöveg mögött pontos képek vannak, amelyek felidéződnek abban, aki elolvassa, és majd emlékezni fog rájuk. Nem a szövegre, hanem a képekre, mintha a leírt események részese lett volna. „Emlékezni arra, ami nem velünk történt” – Dragomán György szerint a jó irodalom ezt képes elérni.

Az író szavai bennem még azt az üzenetet is előhívták, hogyha megérint egy motívum, egy jelenet, akkor talán mégis része volt valamilyen formában az életünknek, vagy része lesz.

Szabó T. Anna számára egy-egy szó szimbolikus tartalma a meghatározó az alkotói folyamat során, az kezd el sugározni. A költő hisz a szóban, és ebből születik a többi. De az ihlethez írni kell – evés közben jön meg az étvágy. És folyamatosan tanulni. Amikor az Eötvös Collegiumba felvételizett, Géher István szonettet kért. Mivel addig nem alkalmazta még ezt a versformát, elővette Gáldi László Ismerjük meg a versformákat című könyvecskéjét és a Verstant Szepes Erikától. És ezt időnként ma is megteszi, hiszen fül után ír, és mert így fogadja magába az ember „az irodalom lélegzetvételét”.

Vagyok című kötetéről elárulta, hogy az első vers Gyurinak szól, aki biztatta a könyv kiadását, és aki a kezdetektől ott van. Ő pedig hozzátette, tulajdonképpen egy saját gyűjteményt szeretett volna Annától, ami magában foglalja mindazokat a régebben kiadott kisebb köteteket is, amelyek, mint például A madárlépte hó, mára beszerezhetetlenné váltak.

Annát az est után még megkérdeztem, elárulna-e néhány kipróbálható módszert, műhelytitkot a versíráshoz?

Nincs kipróbáltabb módszer, mint az, hogy ha törik, ha szakad, odaül az ember a gép mellé vagy a füzet fölé. Az írásnak nem elmélete, hanem gyakorlata van, írás közben derül ki, hogy miről is fogunk írni. A kitartás a legfontosabb. A versírásnál ez persze nem mindig konkrét írást jelent, hanem kitartó fülelést és figyelmet, hiszen a vers akár fejben is megíródhat, csak papírra kell tenni utána, de egy novella vagy egy regény csak az írás gesztusának makacs gyakorlása közben tud megszületni. Szokták mondani, hogy abból lesz költő, aki a gyerekkor lecsengésével egyszerűen csak folytatja azt a versmondogatást, amit minden kisgyerek magától tud. Egyszerűen csak nem hagyja abba a verssel való foglalkozást, sem az első, sem a második, sem a sokadik kötet után. Ha mindenképp mondanom kell valamit, akkor elárulom a legbiztosabb trükköt: aki írni akar, az kezdjen el műfordítani. Ez az írásnál szórakoztatóbb, és egyben mégiscsak technikaibb (és ennyiben könnyebb) tevékenység mindig megment, ha az ember hiába senyved a saját szövegével a papír fölött. Ahogy fordítani kezdünk, és érezzük, hogy belelendülünk, azonnal bekapcsol bennünk a kreativitás, és ha egy motor beindul, akkor már bárhová, akár új utakra is eljuthatunk általa.

Szabados Éva
Fotók: Pozsgai Krisztina