Az írónő ötödik, talán legfajsúlyosabb regénye a második világháború idejétől a 90-es évekig tartó körülbelül ötven esztendőt öleli fel időben. Egy gyermeknek a sorsát követhetjük végig, ahogy mindenféle kerülőutakon jut el saját történetéhez. A markáns, totalitárius társadalmi berendezkedéssel terhelt időszak meghatározza a szereplők sorsát. Felvetődik a kérdés: a történelembe vetett ember mennyire lehet hatással saját sorsára?

Elsőre egy örökbefogadás története domborodik ki, de az írónő nem ezt tartja a regény magjának. Nem is egy konkrét eset alapján dolgozik, ugyanis a holokauszthoz nagyon sok árvaságtörténet kapcsolódik, ezek tényeit használja. (Gondoljunk csak Sztehlo Gábor evangélikus lelkész embermentő tevékenységére.) Az utókor igazolta, hogy azok a családok, akik megértették, hogy a származást eltitkolandó másokra kell bízniuk a gyermekük felnevelését, azok döntöttek jól. Fel kellett ismerni, hogy a túlélési esély nagyobb külön-külön. Ellenpéldának Anne Frank családja állhat, akik együtt bujkáltak, együtt pusztultak el. Rengeteg kérdés vetődhet fel, de az áldozatok nézőpontjából nincs válasz, azok a társadalmon kérhetők számon.

A szerző éppen ezért nemcsak az embermentők oldalán említ neveket, hanem az elkövetőkén is, fontosnak tartja az emlékezést. Jelentősnek gondolta kiemelni – és erre utal a székely bábaasszonyok népbírósági pere –, hogy nők is részt vettek a háborúban, a bűnök elkövetésében, vagyis a gonosznak nincs igazán neme. Ennek ábrázolása viszonylag ritka az irodalomban. Egy másik szálon az újságírók felelőssége kerül felszínre. Az, hogy a holokauszt vagy más hasonló, nagy horderejű dolog bekövetkezhessen, abban az újságírók is felelősek, hiszen részt vesznek a gyűlöletkeltésben, és a szavak tettekké válnak – hívta fel a figyelmet Tompa Andrea. A moderátor, Werner Krisztina rámutatott, hogy az alkotás nagyon erősen dolgozik az érzelmekkel, és az érzelmi intelligencia regényének nevezte. Erre van a színház és az irodalom – feleli az írónő –, hogy ezt fejlessze.

Lényeges része volt a beszélgetésnek a történet helyszínének körüljárása. 1945 után Romániában, Erdélyben a holokauszt dupla kisebbségi helyzetet teremtett. Az itt zajló események kevésbé foglalkoztatták a történészeket, Romániában pedig az volt a narratíva, hogy arról a magyarok tehetnek, tehát sehonnan nem lehetett tisztán látni az itt folyó visszásságok képét. 170 ezer zsidó származású embert hurcoltak el, javarészt magyar identitásúakat. Eltűnt egy hatalmas közösség. Amikor 1940-ben Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, hatalmas volt az ünneplés, csak másnap döbbentek rá, hogy így már rájuk is vonatkoznak a zsidótörvények. Ezekről muszáj beszélni. A történelem viharaiban emberi sorskérdések dőlnek el, a regényben pedig különböző túlélői mintázatokkal találkozhat az olvasó. A rendező, Titi például identitást cserél. A szereplők mind valamilyen szempontból traumatizáltak, de folytatják az életet. A kérdés csak az, hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet értelmes, tartalmas, minőségi életet élni ezután? Hiszen valóban sokszor nem halunk meg, de a múltjával mindenkinek meg kell küzdenie. A főszereplő, Tilda a színház világában otthon van, könnyedén belehelyezkedik mindenféle szerepbe, így kezdi el saját történetét másokon keresztül megismerni, ösztönösen megérzi a saját öngyógyulásának lehetőségét.

Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regénye, miközben a történelem egy kevésbé ismert terepére kalauzolja az olvasót, gondolkodásra, összefüggések és párhuzamok utáni kutatásra sarkall.

SzaSzi
Fotók: Vas Balázs