Fűzfa tanár úr – bár Szombathelyen él és tanít – kicsit még győrinek tartja magát, nosztalgiával gondol fiatalsága itt töltött éveire. A számokat is szereti. Ezt bizonyítandó a felkonferálás után rögtön felidézte, hogy éppen 40 évvel ezelőtt kezdett a Révai-gimnáziumban tanítani, ahová pontosan 50 évvel ezelőtt felvételizett. A kedélyes hangvétel végig jellemző maradt a kötetbemutatón, amelyen leginkább a motivációk és a munka újszerűsége domborodott ki. Ezekről részben olvashattak már a Fűzfa Balázzsal készült interjúban. A képet árnyalja, hogy a kötet alapjául szolgáló, a pandémia alatt élőben közvetített, körülbelül ötvenperces előadásokról szólva a példaadó irodalmár kiemeli: rögtönözve adott elő egy-egy témát, közelképben, gyakran már-már a bőrét vitte a vásárra. Miért? – vetődhet fel a jogos kérdés. Negyven évig izgatott, hogy az irodalom hogy vihető közelebb a szakmán kívüliekhez. Mindig fontos volt az ember lelkére hatni, és az, hogyan tudom megszerettetni az irodalmat.

Fűzfa tanár úr neve az évtizedek alatt összefonódott az élményközpontú irodalomtanítással. Akik az óráira jártak, mind tudják, ki a világ legnagyobb költője. Persze, hogy Arany János! Minden viccet félretéve, ezt nemcsak állítja, hanem nagyszerűen körbe is bástyázza a legtudományosabb, leghitelesebb tényekkel, meglátásokkal. Talán ezért könnyű elfogadni, hogy kötetének tematikája erősen szubjektív, vagyis a kedvencei és a kihagyhatatlanok kerültek bele. Maga mutat rá, hogy talán helytelen és „vérlázító” Katona Józsefet és Madách Imrét, vagy Mikszáth Kálmánt és Móricz Zsigmondot egy előadásban közösen emlegetni, holott mindegyikük külön-külön is megérdemelne egyet, de ezek, továbbá a nem megszokott irodalomtörténeti sorrend, a kicsit szokatlan párosítások, „egy kis kánonalakító törekvés” mind azt célozza, hogy elgondolkodjunk az irodalmon.

A 24 előadásnak bizonyos szempontból előzményeként tekinthetünk Fűzfa Balázs A 12 legszebb magyar vers programjára, amely hat éven keresztül zajlott, szintén szubjektíven válogatott, konferenciával és könyvsorozattal zárult. A tankönyvekben is és a programban egyaránt fontos volt a közvetlen hangnem. A „könnyedebb beszéd az irodalomról” a Szemben a valósággal című kötetnek is egyik vonzóereje lett. Az előadások jól követhető, de szabad asszociációk mentén épülnek fel. Miért annyira fontosak ezek? Fűzfa Balázs hittel vallja, hogy az irodalom mindannyiunk mindennapi élményeit rögzíti, és hogy az irodalomhoz való viszonyunk személyes élmények nyomán alakul ki. Epiktétosz idézése ma is helytálló: Nem a tettek rendítik meg az embert, hanem a tettekről szóló szavak.

A gyorsan röpülő, tartalmas bemutatón sajnos már csak érinteni tudták a kötet egy-egy fejezetét, például hogyan jutunk el Csokonaitól Bujtor Istvánig. Radnóti Miklós „nevetős” képe – amely elsőként a szerző tizenkettedikes tankönyvében, az örökös engedélyével jelent meg – felidézi az évek óta tervezett célt: elutazni a szerbiai Borba, Radnóti nyomába. Ez talán a következő májuson valósulhat meg. A szerzővel a szerkesztő, Süth Gabriella beszélgetett. Feltétlenül szólni kell még a borítóról! Trifusz Péter grafikája kaphatná a „tükröződés” címet, amely remekül kifejezi, hogy az irodalom alapvetően szemben áll a valósággal.

SzaSzi
Fotók: Vas Balázs