A beszélgetésben, melyet Milanovich Domi moderált, szó esett a kreativitásról pszichológiai megközelítésben, elméleti szinten, majd annak konkrét megvalósulásáról: Czakó Zsófia és Gerlóczy Márton írói módszereiről. Két nagyon különböző személyiségről van szó (könyveik is nagyon mások), így nem meglepő, ha merőben eltérő válaszok születtek.

Zsófit a tapasztalatai, a környezete inspirálja. Ha találkozik a valóság egy olyan szeletével, ami valamilyen reakciót vált ki belőle (rácsodálkozás, elszörnyedés, düh, szomorúság, öröm stb.), azt beépíti az alkotói folyamatába, hogy tapasztalatait megpróbálja átadni másoknak. Ebben az értelemben ő a saját életét írja meg. Marci, aki a Fikció-tetralógiában éppenséggel a saját identitás-keresését veti papírra, azt mondja, hogy ő nem a saját életéről ír, mert nem azt éli (nem véletlen a címválasztás). Ha végez a Fikcióval, soha többet nem fog magával foglalkozni műveiben.

Az ihletről mindketten úgy vélekednek, hogy a szó köznapi értelmében nem létezik, ugyanis a semmiből nem lesz szöveg. Ha már alakul az írásmű, akkor jöhetnek nem várt ötletek, történések, amelyek jó útra visznek, de „írni csak írás közben lehet” (Bächer Iván). Erich Fromm kreativitáselméletéből, ami 5 alapelemet tartalmaz (rácsodálkozás, koncentráció, megtapasztalás, konfliktuskezelés képessége, újjászületés képessége), Zsófi az első háromra támaszkodik, Marci pedig a koncentrációt és az újjászületés képességét tartja fontosnak. Mindig mindent újszerűen csinál, folyamatosan megújul, mert enélkül halálosan unalmas lenne az írás.

Szó esett a két író munkakapcsolatáról is. Zsófi fejlődését Gerlóczy irányította, mikor már tudta, mit akar írni, de azt még nem, hogyan (így találkoztak). Most már önállóan dolgozik, de még mindig Marci az első szerkesztője, neki pedig a felesége az első olvasója. Alkotótársai egymásnak abban az értelemben, hogy Gerlóczy mindig hozzátesz valamicskét Zsófi szövegeihez, aki viszont igyekszik visszafogni a férjét, ha nagyon elszalad vele a ló.

Mivel kisgyermeket nevelő szülőkről van szó, természetesen felvetődött: hogyan lehet írni egy gyerek mellett? Gerlóczy szerint sehogy, ezért ő könyvtárba jár dolgozni – szeret elmélyülni a munkába. Czakó Zsófi tud a szövegeivel foglalkozni rövid idő alatt is, amikor éppen van egy kis szabad ideje, persze így sokkal lassabban halad. Szóba kerül, hogy az írók egy jelentős részét megihleti az apaság, de Marci kijelenti, ő nem fog erről írni, sőt mesekönyvet se. Ő a fia miatt fogott bele, hogy kiderítse, ki is valójában, kibogozza családja szövevényes szálait, de ez minden.

A konkrét munkamódszereiket tekintve is különböznek egymástól. Gerlóczy inkább tudatos-tervező, Czakó sokkal ösztönösebb. De mindketten érzik (és nem tudják), hogy mikor van kész a mű. Marcinál a váz, a szerkezet az alap, ami először megszületik, erre építkezik. De a legfontosabbak a mondatok, melyeknek olyanoknak kell lenniük, hogy az olvasó ne érezze jól magát tőlük – ekkor garantáltan elgondolkoznak (vagy leteszik a könyvet). Zsófi a munka kezdetekor pontosan tudja, hogy mit akar, megvan az eleje, a közepe és a vége, nála a megvalósítás a probléma, az mindig menet közben alakul ki.

Végül az írói lét témájához kanyarodtak el a beszélgetésben, ami egyáltalán nem könnyű. Gerlóczynak csak a könyvei eladásából van bevétele, de nem tud, és nem is akar mást csinálni. Amíg nem volt családja, nem volt kérdés, hogy megéri-e csinálni, de most már más a helyzet. Vannak félbehagyott tanulmányai, azt szándékában áll befejezni, így abból még lehet megélhetés. Zsófi sokkal racionálisabb ebben a kérdésben, benne sokszor felvetődik, hogy megéri-e? Idegenvezetőként dolgozik, de az írás valami mást ad neki, valami többet, ami jó érzéssel tölti el, és fejlődni akar. Kit érdekel, hogy megéri-e?

tmoni
Fotók: Márné Tóth Krisztina